(Szálinger Balázs: Koncentráció. Magánkiadás, Keszthely, 2022; Szálinger Balázs: És most kelletlen elrugaszkodom. Válogatott versek. Magánkiadás, Keszthely, 2023)
Fehér Renátónak, Vajna Ádámnak és Korsós Gergőnek
Szálinger Balázs a középnemzedék egyik leginkább figyelemre méltó alkotója. 2022-ben irodalomszociológiai-irodalompolitikai szempontból merész, érdekes lépést tett, ugyanis tizennégy év és hat kiadvány után elhagyta a Magvető kiadói kötelékét, és azóta magánkiadásban adja ki könyveit. Először a Koncentráció című új verseskötetét jelentette meg, majd 2022 őszén újra kiadta egyik korai művét, a Zalai Passió című vígeposzt. Ez a kiadás amellett, hogy ismét elérhetővé tette a régóta nehezen hozzáférhető művet, tizenkét grafikus illusztratív alkotásával is gazdagodott, melyek vizuálisan is megerősítik a mű posztmodern karneváliságát. 2023 tavaszán pedig szűk, mindössze ötvenegy darab verset tartalmazó válogatás látott napvilágot És most kelletlen elrugaszkodom címmel. Ez a karcsú gyűjtemény az életmű hosszanti metszetét mutatja, ezért innen kezdem.
Szálinger hangsúlyosan zalai költő — ezt leginkább ő maga hangsúlyozza úgy a műveiben, mint a nyilatkozataiban. Ehhez képest irodalmi pályafutása szűkebb pátriájától távol, a magyar nyelvű irodalom egyik decentrumában, Kolozsváron kezdődött a kilencvenes évek második felében, az Előretolt Helyőrség nevű költőcsoportosulás kötelékében. Manapság, húsz-harminc évvel később ezt a márkanevet íróakadémia, újságmelléklet, tücsök, valamint bogár is viseli — ezért elidőznék itt röviden, a kezdeteknél, az ifjabb csikóbb poéták okulására.
Az 1993-ban gründolt csoport esszenciáját Balázs Imre József a következőképpen foglalta össze egy 2001-es írásában: „A kolozsvári Előretolt Helyőrség […] éppen a populáris szféra felé nyitás révén próbálta meg definiálni önmagát. Sajátos módon kiáltványaikban éppúgy elutasították a posztmodern fogalmának öndefiníciós használatát, mint a modernséget vagy a transzcendens-közösségi metafizikát. Verseik, prózáik részben köthetők a kilencvenes években induló szerzők posztmodern poétikájához — különféle hagyományok, nyelvi elemek újrakontextualizálását hajtják végre szövegeikben, önreflexív módon, gyakran parodisztikusan másolnak egymásra különféle versformákat és nyelvi regisztereket. Orbán János Dénes, Fekete Vince, Szálinger Balázs és Farkas Wellmann Endre például — önreflexív modalitással vagy anélkül — több szövegükben ötvözik az alulretorizált, obszcén nyelvet, »profán« vershelyzetet, cizellált, hagyományos versformákkal (például OJD: Villanella a távolélvezési versenyről). A csoport legtöbb tagjára jellemző egy sajátos nonkonformista toposzrendszer, tematikus szótár (szex, szado-mazo, kocsmavilág stb.) működtetése is, amely sajátosan színezi (és egyben leszűkíti) a szerzők populáris szféra-érzékelését.” (Balázs: Egy fordulat határterülete. A fiatal irodalom olvasatai.) Illetve az előző idézet részleteit megvilágíthatja még a következő: „annak a hagyománynak, amelyhez képest a Helyőrség tagadó módon (tehát nem egy pozitív ideológia mentén) meghatározza magát, nincs szerkezete. Sematizált ellenfelekkel — Modernnel, Posztmodernnel, Transzszilvanizmussal — szemben fogalmazza meg az öndefinícióját.” (Balázs: Az új közép. A kilencvenes évekbeli és a 2000 utáni irodalom intézményes kereteinek változásai.) Orbán János Dénes pedig egy interjúban ekképpen rekapitulálta csoportja történetét 2017-ben: „Keményen léptünk színre annak idején. Az 1993-as év elején volt egy olyan irodalmi performanszunk Sántha Attilával, amikor a kolozsvári bábszínház próbatermébe invitáltuk egy pajzán költői estre az érdeklődőket. A színház megtelt, és akkor mi bevonultunk katonaruhában, és pajzán meg pornográf lírát olvastunk föl, majd befújtuk könnygázzal a közönséget. […] Az Előretolt Helyőrség sok alkotót nevelt ki, mintegy ötven szerző debültált [sic!] ennél a körnél, akik közül sokan sokra vitték. Nekem olyan tanítványaim voltak, mint Szálinger Balázs, aki per pillanat az egyik legelismertebb, legfelkapottabb kortárs szerző Magyarországon. […] Sajnálatos módon több mint tíz éve nem láttunk olyan indulást, amely úgymond berúgta volna az ajtót. Olyan fiatalt, aki jön, rábasz az asztalra és azt mondja, itt vagyok. A paradigmaváltások mindig úgy történnek, hogy jönnek valakik, és rábasznak az asztalra. […] Így tett Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Faludy György. […] Igen, rá kell baszni az asztalra. Azt szeretnénk, ha lennének ismét olyan fiatalok, akik forradalmat csinálnának. Igazából az utolsó markáns jelentkező, akiről érzed, hogy belőle valamikor nagy klasszikus lehet, Szálinger Balázs volt. Ő nem agresszíven baszott rá az asztalra, de azért a Zalai Passióval, amivel felfutott, egy egész megyét, majd egy egész országot izgalomban tartott.” (A gyanútlan irodalmár olykor magát is meglepi. Sosem hittem volna, hogy valaha is a 888.hu-t fogom hivatkozni, erre tessék: Orbán János Dénes: „Rá kell baszni az asztalra”.) E két idézet talán megmutatja, hogy bár az eredeti, kilencvenes évekbeli Előretolt Helyőrség szemlélhető az irodalomtörténet tárgyaként, jelenleg nehezen elválasztható attól a politikailag meghatározott jelenségegyüttestől, amivé a NER-ben vált. Szálinger szempontjából pedig — bár ez nem tartozik közvetlenül a költészetéhez — az is tanulságos lehet, miként használható fel a neve egy olyan képződmény legitimálására, amihez valójában nincs köze.
Bármit is gondol Szálinger Balázs manapság az aktuális OJD-ről és az aktuális Előretolt Helyőrségről, korai verseit nem szégyelli annyira, hogy az 51 verses szűkítés elején ne álljon négy darab az 1999-es Kievezni a vajból című első kötetéből. A válogatást „asztalrabaszósan” nyitja a Variációk pókra című opus, mely tartalmilag úgy foglalható össze, hogy abban a Csokonai Miska nevű beszélő nem szerelmes ódát zeng Lillájához, hanem lekurvázza. A vers második szakasza így szól: „Emlékszel a pókhálóra, Lilla? / Asszonyszerved udvarába szőtten / ott feszült, míg centrumába lőttem / egy nap, és bár apád-anyád tiltott, / mindegy, mi volt a kezemben, / seprűnyél vagy síbot.” Felteszem, elsődleges kontextusában a vers tétje a normaszegés, a tabudöntés, a hagyomány pastiche-ra hangolt provokatív kiforgatása volt, s még hozzátehető, hogy közvetlen kontextussal szolgálhattak OJD — Janus Pannoniusra, Villonra, Rabelais-ra vagy Faludy Györgyre hivatkozó — pajzán versein kívül például Kovács András Ferenc hasonló témájú írásai (mondjuk az 1995-ös És Christophorus énekelt című kötetből Quintus Æmilius Fabullus firkálmányai) vagy Petri György egynémely antiromantikus költeménye (teszem azt, a K. M. szerelmes éneke vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig). Továbbá említésre érdemes, hogy a kilencvenes évek domináns beszédmódja volt Térey János természetes arroganciája is, amely ugyan ennyire direkten nem volt pajzán, szexista vagy éppen mizogün, beszédmódja — a különféle kulturális utalásokkal, a választékos(kodó) szókinccsel és szórenddel együtt is — mégiscsak macsó erőbeszédként jellemezhető (például „a sarokban állsz, és úgy tüzelsz. // Én yuppie vagyok, szervezek. / Egymásba érő programok. Nagyon kell; / Vetítések, csehók, anyádék… Eközben / Kínai viccet mondasz, s párszor kielégülünk — // A forró hónap jön. Mikor zihálsz / És a sarokban állsz, és úgy tüzelsz.” — Mentelmi jog). Csupán érdekességként: Keresztesi József (értelmezésem szerint) a Jelenkor 2001-es évfolyamában ugyanezt a jelenséget a maga elsődleges kontextusában — OJD-t, Peer Krisztiánt, Poós Zoltánt, Térey Jánost említve — jóval finomabban „a költői öntudat előtérbe helyezésének” és „a költői szerep jelentősége fenntartásának” nevezte. („Befejezve a művet, föllicitálva az áram”. Szálinger Balázs: Zalai Passió.)
Világos, hogy a rendszerváltást követő szabadságmámoros években megvolt az ilyen verseknek a bája — mindazonáltal bizonyára annak következtében, hogy én már egy másik generáció szülötte vagyok (netán magam is áldozatául estem a nyugati píszí-chemtrail mételyének), az irodalomtörténeti érdekességén túl nem igazán tudom esztétikailag értékelni ezt a korai Szálinger-művet. Ahogyan a válogatás második darabját sem, a Székfoglalót — amelyben a lírai én Petőfit kívánja letaszítani a trónról — szintén nehéz mai szemmel többnek látni, mint nagyképű, ki-ha-én-nem, vaskos viccelődésnek. Gimnazisták kolihumora. Mindazonáltal a válogatásban zanzásított Szálinger-életműnek ez nem csupán kezdőpontja, de egyik véglete is. A szintén ’99-es A Szentegyház utcai csel című vers több momentumában már a mai Szálinger-poétikát előlegezi, például a szimbólumképzés, a mitologizálás, a váratlan asszociáció nyomán finom szürrealizmusba hajló szinesztézia, de a címbéli utcanév által megnyitott többletjelentések is: „Itt fent halkan / a Magyar Rapszódia küzd. Az utcán / ötven éve minden változatlan. // Az átdrótozott város nem zenélhet”.
Szálinger pályáján a következő lépést az eredetileg 2000-ben napvilágot látott Zalai Passió jelentette. A hexameterben írott verses epika műnemi-műfaji választása kiemelte Szálingert az Előretolt Helyőrség mezőnyéből pusztán azáltal, hogy vállalkozása kuriózumnak, társtalannak mutatkozott. Ugyanakkor a mű több szempontból is fontos a Térey Jánossal való emberi és poétikai viszony vonatkozásában, ugyanis Szálinger elmondása szerint Térey a Törökfürdő folyóirat olvasószerkesztőjeként felfigyelt a vígeposz náluk közölt részleteire, s ennek nyomán ismerkedtek meg egymással 1999 szilveszterén. (Szálinger ezt a Koncentráció kötet pécsi bemutatóján mondta el. A beszélgetés felvétele: itt található. A Téreyvel való viszonyról a 38. perctől a 45-ig percig beszél. Az itt kifejtett hatásviszonyra és -iszonyra a továbbiakban is utalok még.)
Érdekes, hogy eszerint akár arra is következtethetünk, hogy Szálinger hatással lehetett Térey epikai fordulatára, amelyet a Paulus 2001-es megjelenéséhez szokás kötni. A következő években kettejük pályáján számos párhuzamosság, kölcsönhatás figyelhető meg. Hogy a verses epika fontos közös pont, jól mutatja a Prae 2002-es évfolyamában fennmaradt négykezes próbálkozásuk is, egy minden bizonnyal szándékosan töredékbe hagyott szatirikus darab, A zalai menekült címmel. A verses epika iránti érdeklődés mellett a színház világába is mindketten a kétezres években kóstolnak bele, jóllehet Térey néhány évvel hamarabb. Szálinger ekkori versein OJD egyértelmű hatása után Téreyé figyelhető meg. Kétségtelen nyomai vannak ennek a 2002-es Első Pesti Vérkabaré kötetben — az egyik versben a „trubadúr punk” emlékeztet nagyon határozottan Téreyre, egy másik darab, Az utazó költő, amely közös utazást jelenetez road movie-ként, pedig kifejezetten neki is van ajánlva.
Amíg a Vaj kötetből a válogatottba bevett négy vers kapcsán aligha tagadható le az OJD-hatás, a Kabaréból kiválasztott öt vers kapcsán a Térey-párhuzam talán mégsem olyan feltűnő. Legalábbis áttételesebb: legfeljebb a kávéházi-kabarés világ, illetve az ezzel járó századelős nyelvi manírok juttathatják eszünkbe Téreyt. Az Ó, reményteli égbolt! viszont a maga iróniájával, találó szóösszetételeivel („most érkezett haza a hős, / büszkén pusztul — egy hímkariatída, / repedéseiben nemespenész, / vére gazdavér, tolvajnyelve líra”) számomra már az érett Szálingert is mutatja. Az Első monológban szintén megláthatjuk az érett, a politikum, a jog, a törvény és az erkölcs iránt érdeklődő költőt, habár itt még a pajzánság is teret kap: „A taps mögött, régről tudjuk, parancs van, / s minden parancs fekély: a jogra ront. / Én nem félek, polgár, tapasztalatlan, / nőkben lelni bár félarasznyi hont.”
A következő verseskötete a 2009-ben megjelent M1/M7 volt (időközben többek között verses epikán, színdarabokon dolgozott). Önértelmezésében Szálinger leginkább talán ebben látja manifesztálódni a Térey-hatást, illetve ennek a kétezertízes évekbeli újraolvasása kapcsán alakult ki benne egyfajta hatásiszony. Ez a tény annyiból lehet érdekes, hogy felmerül a kérdés, vajon 2023-ban ezt a hatást milyen mértékben mutatja meg vagy leplezi el a válogatással. Ugyanakkor ennek a kérdésnek a megválaszolásához azt a megállapíthatatlan határt kellene megállapítanunk, amikor egy költő tollán a tudatos vagy tudattalan hatáselemekből immár autonóm költészet születik. Az mindenesetre biztos, hogy a kötet recepciójában a Térey-hatás igen élesen megjelent. „Szálinger Balázs törekvéseiben leginkább Térey János költészetének eredményeit és kérdéseit, stílusjegyeit és modorát láthatjuk viszont, sokszor az eredetihez túlságosan is hasonló formában. Kezdve a beszélő személyét a középpontba állító, a megszólalás eseményjellegét hangsúlyozó alapjegyekkel, folytatva az uralmi pozíciók gyakori megjelenésével, a harc különféle metaforáinak használatával és a klasszikus, XX. század eleji, elsősorban Adyhoz kötődő megszólalásmódok keresésével” — írta Bedecs László 2010-es ÉS-cikkében az M1/M7 című kötetről, majd még hozzátette: „a macsós szöveg Szálingernek nem áll olyan jól, mint Téreynek állt”. (Kávéházi szegleten)Nehéz ezzel vitába szállni. Ugyanis amíg lehetne azzal érvelni, hogy például az időmértékes verselés — amelyet a válogatott kötetben a Sport alkaioszi strófái képviselnek — vagy az érzékeny hangvételű, meghitt családtematika, a gyermekét féltő-védő apa szólama — amelyet a dalszerű Szúnyog, szúnyog mutat meg — egyedíti, Téreyétől elkülöníti Szálinger hangját, addig egy-egy szórend, sortörés, szóválasztás, jelzős szerkezet nagyon is felidézi Téreyt. A Térey-hatást valamelyest árnyaló érdekesség, amit Kemény István válaszolt Melhardt Gergőnek a Jelenkor 2022-es évfolyamában: „— Az erős nyelvét könnyű átvenni, a kritikák is gyakran ezt teszik. // — Elképesztő tehetsége volt arra, hogy szlogeneket csináljon és hogy különös hangsúllyal mondjon szavakat. Máig is használok olyan hangsúlyokat, amiket tőle vettem át. Például hogy valami király, azt ő így mondta, kííí-rály, de ezt kottázni is kellene. Később ezt én is így mondtam, és minden barátja, és a barátai barátai is.” (Érezte a városát)
Talán jól példázza a Térey-hatás problémakörét egy olyan vers, amely mind ez idáig kötetben nem jelent még meg. „Két lóbaszót elküldtek Egerszegről, / Az öltözőben pompás a hangulat. / Déli szlávok voltak, a nációjuk / Bonyolult és másikvilági, / Testtartásukon másik szenvedés / Dekódolatlan kézjegyei, / Labdakezelésük lelki rétegeiben / Idegen színű fémek” — szól az Otthon rend van első szakasza. A zalai lokálpatrióta fókusz, a foci témája, a szurkoló perspektívája hangsúlyosan szálingeres. Ugyanakkor az, hogy a ZTE légiósainak esetéből provokatív, politikailag nem korrekt nemzetkarakterológia, egzisztenciális, politikai kérdés kerekedik parabolisztikus formában — akár még mindig tekinthető Térey-hatásnak. Holott ezt a verset valószínűleg nem írhatta volna meg más, csak Szálinger, aki rendelkezik azokkal a kulturális és lokális meghatározottságokkal, amelyekből kiforoghatja magát ez a szöveg.
Az is kétségtelen, hogy az M1/M7 kötet az, amelyben ez a költészet — a jelek szerint végérvényesen — a politika, a közélet, a közérzet felé fordul. Ezt az irányt talán az is megerősíti, hogy Bedecs (már idézett kritikája ezt illető kifogásai nyomán — miután bizonyos versmomentumokat tendenciózusan a 2006-os őszi eseményekre fordít le) vitriolos vitába keveredik Margócsy Istvánnal. (Margócsy: A költemények politikai értelmezéséről, ÉS, 2010. január 29.; Bedecs: Politika és költészet, ÉS, 2010. február 5.; Margócsy: Viszonválasz Bedecs Lászlónak, ÉS, 2010. február 12.) Szálinger a jelek szerint fontosnak tartja „politikai-közérzeti fordulatát”. Talán egyedül a már említett Szúnyog, szúnyognak nincsen társadalmi vonatkozása. Még a párkapcsolati-házastársi elhidegülést is sajátosan provokatív módon felekezeti-vallásos-istenkereső, tehát közösségi-társadalmi keretezésben szemlélhetjük a Két katolikus című versben.
Hogy a folytatás hangsúlyosan az általánosan értett politikum jegyében készült, már a kötetcím is jelzi: Köztársaság. Ám ami az M1/M7-ben még tapogatózó, útkereső eklektikának tűnhetett, itt programosan kiteljesedik a minden műnemben, lírában, drámában, epikában. (Amíg Bedecs ezt éles bírálatként fogalmazta meg, addig Pécsi Györgyi ugyanezt regisztrálva megengedőbben fogalmaz Birkózás az „anyaggal” című, a Bárka 2010-es évfolyamában megjelent kritikájában.) Ezért talán Halmai Tamás frappáns jellemzése is ide illik leginkább: „teátrális klasszicitás”. (Végleges menedékjog, Kortárs, 2010/11.) S a metaforikusabb címadások mellett-helyett megszaporodnak a kötetcímhez hasonló címek, amelyek határozottan a politikai-közéleti-történelmi-társadalmi dimenzióra irányítják az értelmezők figyelmét. Ezek közül a válogatásba a Demokrácia, a Salgótarján és a Rendszerváltás_2.0 című darabok kerültek be.
Az És most kelletlenül elrugaszkodom 51 verses válogatásának most járunk hozzávetőlegesen a felénél. Az életműben a 360° és a 361° című kötetek következnek. A két kötet valójában együtt alkot egy korpuszt, ezt a ciklusok folytatólagos számozása is jelzi egytől nyolcig. A válogatásban ez az anyag teszi ki a második rész majdnem egészét, az előbbiből tíz, az utóbbiból kilenc vers szerepel. Érthető módon az új versek felől ez tűnik a legfontosabb és persze közvetlen előzménynek. Felfogásom szerint ez az életművön belül korszakhatárt is jelez. Meglehet, a válogatás címadása is ezt jelzi: hogy mi az az irány, amely felé elrugaszkodott.
Szálinger 2012 és 2017 között a Hévíz folyóirat főszerkesztőjeként és mindenekelőtt a versrovat gondozójaként tevékenykedett. Ebben az időszakban nem nagyon írt, vélhetően abból (is) kifolyólag, hogy a szerkesztéssel járó szövegmunka — különösen a pályakezdők istápolása, a velük folytatott intenzív műhelymunka — részben vagy egészben lefoglalta az írásba csatornázható kreatív energiákat. Szálingertől erre vonatkozó nyilatkozatot éppen nem találtam, de a 2018-ban a litera.hu-nak nyilatkozó Kabai Lóránttól, aki hasonló felfogásban, a fiatalokkal műhelymunkázva vezette a Műút szépirodalmi rovatát, igen: „És igen, valószínűleg lesz időm megint festeni, és talán újra elkezdek írni is, ha már nem a mások szövegeivel való munka tölti ki szinte minden időmet.” (Hol a kurvaistenben élünk) Mindazonáltal, ha ebben az öt évben a költői output nem volt is nagy, az input jelentősnek mondható. Amikor 2016-ban megjelent a 360°, a verseket olvasva jelentősnek láttam a Szálingerénél fiatalabb generáció hatását az új verseken, mindenekelőtt Bognár Péterrel vontam hasonlóságot, aki A rodológia rövid története című kötetében a(z ál)tudományos beszéd költői potenciáljával kísérletezett, valamint Nemes Z. Márióval, aki A hercegprímás elsírja magát című kötetében pszeudomitikus-pszeudohistorikus, például a kortárs nacionalizmusra is reflektáló hibrid poétikát dolgozott ki. Ezekhez hasonló jelenségeket fedeztem fel Szálingernél is, aki tehát érzékenyen talált rá a sajátjánál fiatalabb generációk olyan költői beszédmódjaira, amelyeket a maga költészetében is kamatoztatni tudott, ugyanakkor a maga kiforrott formanyelvén és a lokális-regionális érdeklődésével, jellemző témaválasztásaival, fókuszaival teljesen eredeti hangot ütött meg. Érdekesek voltak azok a szövegek is, amelyek tőle eddig idegen, már-már avantgárd szellemben a ready made/talált szöveg műfajával, illetve az appropriáció eljárásával kísérleteztek. Joggal érezhette az olvasó, hogy Szálingernek sikerült megújítania a költészetét. Hogy ráérzett a kétezertízes évek közepének, második felének „költői köznyelvére”, s azt nemcsak beszélni képes, hanem új verseivel érvényes költői ajánlatot tesz az olvasók (és tegyem hozzá: a fiatal költők) számára. (Vö. Mohácsi Balázs: Egy táj nyelvi rétegei. Szálinger Balázs: 360°, Jelenkor Online, 2017. 02. 16.) Ami még érdekesebb volt, hogy a projektum második fele, a 361° nem megismételve, hanem továbbfejlesztve folytatta az előző kötetet. (Vö. Fenyő Dániel: Egy fokkal tovább. Szálinger Balázs: 361°, Jelenkor, 2019/5.) Ha már a pályakezdés kapcsán hosszan ecseteltem az OJD- és a Térey-hatást, akkor e kötetek kapcsán kijelenthető, Szálinger végérvényesen rátalált önálló hangjára, sőt immár ő az, aki a fiatalabb költőnemzedékekre hol látható, hol áttételesebb hatást fejt ki.
A tizenkilenc verses szűkítésből kimaradnak a ready made-re építő szövegek. A válogatás az új Szálinger-poétikának inkább a nyelvi dimenzióját domborítja ki, ám megoldásai elsősorban nem a posztmodernség nyelvkritikai vagy nyelvhúsos eljárásait juttathatják az olvasó eszébe, ami hagyománytörténetileg logikus lenne, sokkal inkább avantgárd, poszt- és neoavantgárd poétikákat, ugyanis sokkal látványosabbak a montírozás, a szervetlenség jelei. A Másikember Blues például Tamkó Sirató Károly Kozmogrammok kötetének kozmikus örömódáira emlékeztetnek: „Örül az ember a másik szervezetnek / Öltözteti jókat kíván neki / Elhallgatja hogy légzésalapú / Megöleli megszokja szereti. / Hangyavégre dögbogárvégre és / Billenőbogárvégre jut az ember / De összecseng naponta az örömmel: / Jé ez: ketyeg / Jé ez: súrlódik és: / Fecseg / Hajat / Szagot hagy / Működik / Csak ahogy él már azzal élni hív és / Jé ez: két lábon járó vérkeringés”. Különösen a hapax legomenon-szerű szintagmák, szóalkotások szembetűnők. A tájsebengedélyben már a cím is, de azon kívül néhány tétel a vers szótárából, melyek hol szaknyelvet imitálnak, hol a hangzással játszanak el (tautologikusan), hol gamer szlenget metaforizálnak, hol archaizáló, hol ironikus jelentéssűrítő összetételeket alkalmaznak: „látványtervfák”, „csengőmacskacsengés”, „hatósági kánikula”, „istenmód”, „milliomszín pecsét”, „mostmijövünk-szag”, „fajkönyvtár” stb. Az eljárás még nyilvánvalóbb, amikor az elnevezésekkel, helynevekkel játszik: „Aranyosvalós mint falunév, / Lebegővölgy, Márialift, Ügyestürelmes” (Tavaszra tavasz). Némelyik extenzív összetétel akár Juhász Ferenc szóalkotásait is eszünkbe juttathatja azzal a különbséggel, hogy amíg Juhásznál mindvégig egyértelmű a patetikus, drámai hang, Szálinger összes szava félreismerhetetlenül humoros, ironikus: „tragédiamintázatú”, „élményszünet”, „illattábor”, „ázottmadárszag-meghatározás”, „csatavesztés előtti mindenmindegy meditáció”, „turbinamező”, „meteorerdei telep” stb. Az egyik kedvenc részletem az Ez a hajó mire fölér című versben olvasható: „kertjeiben növény, / Növény növények illatoznak”. A növény szó háromszoros ismétlése egyszerre tautologikus, de jelentésképző is, hiszen a „növény növény” szintagmában az első jelző, a második jelzett főnév. A humoros megoldást pedig sortöréssel emeli ki, amivel egyértelművé teszi, nagyon is szándékos az ismétlés.
Lassanként pályarajzzá nyúlik ez a szöveg, de végre elérünk a legújabb versekig. A válogatásba mindössze hat vers került a Koncentráció kötetből — feltehetően abból a megfontolásból, hogy az új kötet nemrégiben látott napvilágot, könnyen beszerezhető, ilyen módon nem szükséges túlzottan sokat válogatni belőle.
A Koncentráció versei poétikai-formanyelvi szempontból a 360° és a 361° kötetek szintézisének tekinthetők. A kötet versnyelve, szókincse sokszor a tudományos beszédmódokat imitálja, vagy azoktól kölcsönöz szavakat — olykor metaforává téve őket, máskor odáig menően, hogy az így talált szövegek ready made-ként válnak költészetté. Máskor a különféle beszédmódok találkozásai pszeudohistorikus montázst eredményeznek, az új kötetben egy ciklusnyi vers Mikes Kelemen törökországi száműzetésére a jelenben egyfajta belső emigráció montírozódik rá, s oszcillál, hogy ennek éppen politikai színezete van („Nem épül rendszer / Gyűlöletre, csak ilyen égövön. […] nem látom már Tokajt. / Hogy kiáltsam az égre, hogy csalódtam? / Volt erre egy életem?” — Mikes Kelemen kétségbeesik) vagy a Covid-19 okozta vírushelyzet, illetve az ennek következtében létrejött karanténszituáció jelenik meg a versekben („A külvilág egy éve kenyeret süt, / Nézi, fényképezi” — Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt meg figyelni), de bizonyos részletek akár a közelgő ökológiai katasztrófára is utalhatnak („Fáim illata már nem idéz fákat” — Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét). S olykor e nagy értelmezések, például a Mikes Kelemen újabb éve elmegy című versben a karantén, illetve az ökológiai krízis értelmezési kerete egyszerre lép működésbe: „Elmarad / Az ősz […] Önkívületi táj, napok, esztendők”. A Mikes-versek érdekessége, hogy szonettformában íródtak, ami egy viszonylag zárt forma, ha minden verstani szabályt be akarunk tartani, ekként tehát könnyedén összefüggésbe hozhatók a bezártság, illetve a penzum képzeteivel, ugyanakkor műfajilag a szerelmi költészethez kötődik, jellemzően címzettje van, s ekként könnyedén összhangba hozható a levélszerű megszólalással is.
Mindazonáltal a kötet összképét tekintve egyértelműen a politikai áthallások, allegóriák, illetve a nagyon általánosan értett társadalomkritikai szólamok dominálnak. Olykor már a címek is beszédesek: Kommentmezei táncok, Kampányballada. Az új Szálinger-versek költői energiája is gyakran a váratlan asszociációkon alapuló (vagy ellenkezőleg: a provokatív, mechanikus behelyettesítéssel létrejövő) szóösszetételekben, szóalkotásokban összpontosul: „kommentmezei”, „néptáncfolyadék” (Sorsunk), „Zsarolóhadtest, / zsarolóvirág” (Prizma), máskor a (nemegyszer szinesztetikus, érzékkeverő jelzőkkel ellátott) szintagmák dinamizálják a verseket: „Átvett, átírt és hőkezelt várostörténelem” (Nyitnikék), „grammatikailag egységes ország” (Műsor). Mindez együtt szürreális, szatirikus-karneváli színezetet kölcsönöz Szálinger verseinek. Ugyanakkor hagyománytörténeti szempontból határozottan Szőcs Géza költészetét idézik a számomra. Szőcs — aki egyébként az Előretolt Helyőrség egyik apafigurája, szellemi mestere volt — verseiben gyakran alkalmazott dadaista, szürrealista ihletettségű, provokatív asszociációkon alapuló képalkotást, s ő is erősen keverte-montírozta a különböző történelmi korok rekvizitumait. Gondolhatnánk, Szálinger ezzel bizonyos értelemben visszakanyarodik pályakezdéséhez, ám meglehet a személyes közelség és kapcsolat megvolt, legalábbis meglehetett Szőccsel a kilencvenes években, poétikai közelségről aligha beszélhetünk a korai Szálinger-versek ismeretében. Sokkal inkább arról lehet szó, amit Nemes Z. Márió Kemény István költészete kapcsán állapított meg: „pszeudo-mitikus világteremtése érvényes alternatívát kínált az átpolitizált költői beszédmódokkal szemben” (Megtört közvetlenség. A személyesség alakzatai Peer Krisztián költészetében) — persze azzal a feltétellel, hogy a pszeudomitikus-pszeudohistorikus-pszeudoarcheológiai-pszeudogeológiai beszédmódokba kódolt politikumra is felfigyelünk. Miként a versek témái, úgy a beszédmód modalitása is gyakran oszcillál. Az allegóriát referencia ellenpontozza, az iróniát komolyság, a kollázs-montázs technika formanyelvi szervetlenségében is megmutatkozó kiábrándultságot organikus nyelvi játék, a politikai témafelvetésekből következő képviseleti beszédet és a váteszszerepet pedig az, hogy a versek világképe sokszor nem tűnik antropocentrikusnak. (Vö. Förköli Gábor: A kellemetlen Mikes, Szépirodalmi Figyelő, 2022/4.) Látható, az új versek közvetlen következményei legalább a megelőző két kötetnek. Jelentőségük nem is feltétlenül az újszerűségükben keresendő, sokkal inkább abban a szintetizáló jellegben, ami a jelentésoszcillációra építő poétikából következik.
Minden bizonnyal elsősorban ekként értendő a Koncentráció kötet címe is: poétikai-formanyelvi értelemben ebben a kötetben koncentrálódik az életmű java. Stílszerű lenne most a kritikám első felében tárgyalt gyűjteményes kötetről is hasonlót mondani. Csakhogy egy 51 verses szűkítés esetében túl sok minden marad ki, s ekként talán nem is elvárható, hogy a szerző legkiválóbb versei mind egy szálig szerepeljenek benne (noha kétségkívül jó pár fellelhető benne), sokkal inkább az életművet magát kell reprezentálnia. Azt gondolom, ez a gyűjtemény, bár kiteszi a maga hangsúlyait, nem az a fajta szelekció, amely a válogatással kívánja irányítani az életmű értését. Az És most kelletlen elrugaszkodom más jellegű (ön)kanonizációs gesztus: pusztán arra invitálja az olvasót, hogy áttekintse a költői pálya alakulását, meglássa annak hosszanti dimenzióit.