(Pándi Pál: Teherpróba. Magvető, 2022)
Pándi Pálról, a rendszerváltozás előtti évtizedek hazai irodalmi életének meghatározó alakjáról — voltaképpen az 1990-es évek óta — viszonylag statikus kép él az értelmiségi köztudatban. Úgy tartják számon, mint a Kádár-korszak egyik reprezentatív kultúrpolitikusát, „főcenzorát”, Aczél György bizalmasát, a markánsan marxista világnézeti elkötelezettségű Kritika folyóirat ideológiai éberségéről ismert főszerkesztőjét. A tájékozottabbak tudják róla: jóval e korszakát megelőzően, az 1940-es évek végén, fanatikusan hívő ifjú kommunistaként aktív szerepet játszott abban, hogy az Eötvös Collegiumból eltávolították — mások mellett — Németh G. Bélát és Lator Lászlót mint a baloldali kollektivizmussal azonosulni képtelen bölcsészhallgatókat. Megemlíthető még, hogy az egyetemi oktató Pándit egykori tanítványainak jelentős része rendkívüli tudással felvértezett előadóként jellemzi, egyúttal olyan szemináriumvezetőként és vizsgáztatóként, akitől többnyire rettegtek a diákjai. Kevés szó esik viszont a reformkorral foglalkozó, Katona József és Petőfi Sándor munkásságát kutató Pándi irodalomtörténészi teljesítményéről. Roppant terjedelmű kiadói lektori és műbírálói tevékenységéről sem született még átfogó szakmai értékelés. Igaz, Herczog Noémi a közelmúltban megjelent Kuss! Feljelentő színikritika a Kádár-korban című kritikatörténeti monográfiájának több fejezetében is behatóan foglalkozik Pándival mint olyan színikritikussal, aki — olykor igen éles, már-már fenyegető hangvételű — bírálatait nem független befogadóként, hanem a hatalmi diskurzus értelmiségi képviselőjeként fogalmazta meg (tipikus példa erre Mészöly Miklós Az ablakmosó című abszurd drámájáról szóló 1963-as kritikája, A tagadás tagadása, amelynek kontextusba helyezéséhez a Teherpróba kötet is izgalmas filológiai adalékokat nyújt).
Az Agárdi Péter intenzív közreműködésével elkészült, Kardos András és Schmal Alexandra által szerkesztett Teherpróbának — az 1987-ben elhunyt Pándi Pál első posztumusz kötetének — egyik fő erénye, hogy árnyaltabbá teszi a fent említett, egyoldalúnak tekinthető, negatívumokban bővelkedő Pándi-értelmezést. Ugyanakkor az irodalomtörténész Pándi arcéle e könyv lapjain sem rajzolódik ki. Az alcím — Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai — nem is kelt ilyen várakozásokat, ellenben jelzi, hogy a kötet a történelem, a politika, az irodalmi közélet szférája felől közelít Pándi Pál alakjához.
A Teherpróba — egyetlen írás, a Közös dolgainkról kivételével — olyan Pándi-szövegeket foglal magába, amelyek korábban nem jelentek meg kötetben. Az összeállítás feltűnő jegye a műfaji sokféleség: naplót, könyvkritikákat, közéleti publicisztikát (azon belül vita- és vezércikkeket), leveleket, nem a nyilvánosságnak szánt irodalompolitikai feljegyzéseket, nekrológot, interjúszöveget egyaránt fellelhetünk benne, alapos jegyzetapparátus kíséretében.
A heterogenitás a szerzőség vonatkozásában is jellemző a kötetre. A Teherpróba ugyanis nem kizárólag Pándi írásait tartalmazza. Kezdjük a legkézenfekvőbb példával: Pándi Pál fia, Kardos András nemcsak szerkesztője, hanem egyik szerzője is a könyvnek. Az ő „Helyzet van” (Előszó helyett) című, ötvenoldalnyi terjedelmű, vallomásos hangú, ugyanakkor történeti oknyomozásra is vállalkozó nagyesszéje vezeti be az olvasót Pándi eszmevilágába. Kardos magától értetődő elfogultsággal, nem egyszer erőteljes érzelmeinek, indulatainak is tág teret engedve, kíméletlen őszinteséggel szól édesapjáról. Ennek ellenére (vagy éppen ennek köszönhetően?) az általa megrajzolt Pándi-kép — vitatható elemeivel együtt is — összességében reálisnak tűnik. Kardosról tudni kell, hogy öntörvényű fiatal értelmiségiként már jóval a rendszerváltást megelőzően szembefordult az ortodox marxizmussal és a Kádár-rendszerrel, és azóta kitartóan a liberális színezetű újbaloldaliság irányában tájékozódik. Természetesen most is határozottan fenntartja apjáétól jelentősen eltérő világnézeti szituáltságát, mégis arra vállalkozik, hogy megértően rekonstruálja Pándi ideológiai beállítódását.
A „Helyzet van” írója különös gondot fordít arra, hogy bemutassa azokat a változásokat, hangsúlymódosulásokat, amelyek édesapja gondolkodásában — annak késő kamasz- és fiatal felnőttkorában — bekövetkeztek, és amelyek sohasem voltak függetlenek a korabeli történelem végletesen bonyolult folyamataitól. Ezen a ponton feltétlenül utalnunk kell egyfelől 1944–45-re (a vészkorszakra, amelynek Pándi szenvedő alanya és túlélője volt), másfelől a negyvenes évek végére (az egypárti diktatúra kiépülésének időszakára, amikor Pándi életre szólóan elkötelezte magát a kommunista eszme és gyakorlat mellett), harmadsorban az 1953 és 1958 közötti, mozgalmas és képlékeny periódusra (amely a Nagy Imre-féle reformkísérlettől és annak bukásától az 1956-os forradalmon át a Kádár-rendszer berendezkedéséig „ívelt”, amikor is a kommunista hitét soha meg nem tagadó Pándi hosszabb ideig meglehetősen következetlennek mutatkozott a tekintetben, hogy pártjának különböző, egymással élet-halálharcot folytató frakciói közül melyikhez is csatlakozzon).
Ugyanakkor Kardos Pándi-értelmezésének ahistorikus rendezőelve is van, nevezetesen a kanti etikából ismert autonómia–heteronómia fogalmi ellentétpár. Itt érdemes kitérni arra, hogy Kardos András — a kései Király István interjúinak Pándira vonatkozó megállapításait továbbgondolva és új összefüggésrendszerbe helyezve — a rendíthetetlen kommunista komisszár önazonos maszkját viselő Pándi Pált morális dilemmákkal viaskodó, érzékeny emberként jeleníti meg: „’56-ban, pontosabban tavasztól novemberig apám »megoldotta« az autonómia és a heteronómia őt egész életében kínzó dilemmáját. A forradalom előtt és alatt autonóm, morális lényként élte meg egy emberséges, humánus szocializmusba vetett hitét.” Továbbá: „Nagyon is morális lény volt, soha nem tudta elengedni a morál, az erkölcs, az autonómia igényét, és alapvetésként élte meg a morált. Ám tudta-élte-szenvedte, hogy ’56 vérbe fojtása, konkrétan Gimes Miklós kivégzése után csakis a morális heteronómia marad, vagyis az, hogy az alapkérdésekben nincs szabadság, cserébe saját »mikroköreidben« tágíthatod a világot. A következő évtizedekben pontosan ez is történik: amikor nincs »jelen« a diktatúra ökle, lehet az ember, mint például apám, kiváló tanár, sőt Tanár, lehet értékmentő Szerkesztő is olykor, lehet fontos könyvek kiadásáért kiálló Szuperlektor akár, egy azonban biztos: a morális skizofrénia felőrli a testet és a lelket, a tisztaság vágya és lehetetlensége nem teszi többé lehetővé, hogy szabad, autonóm módon élje meg valaki az »Eszményt«.” E két szorosan összetartozó szövegrészben olyan, jelentőségteljes antropológiai tanulságokat is hordozó felismerések összegződnek, amelyek mélyebbre hatolnak, mint a tisztán politika- és ideológiatörténeti megközelítést alkalmazó szerzők megfoghatóbbnak tetsző következtetései. Jóllehet az sem hagyható említés nélkül, hogy nemcsak lényeget láttató és cizellált, hanem kissé kimódolt, túlfeszített dialektikájú és szépítő is Kardos András fenti eszmefuttatása.
A Teherpróba nemcsak Kardos írói közreműködése miatt nevezhető többszerzős szöveggyűjteménynek. A kötetben terjedelmes, kétszáz oldalt jóval meghaladó blokkba szerveződnek azok a levelek és feljegyzések, amelyek Pándi Pál és Aczél György heves konfliktusoktól sem mentes barátságát és politikai együttműködését dokumentálják. Az itt olvasható szövegek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattárában 1991-ben elhelyezett, harminc évre zárolt és jelenleg is csak kevesek által kutatható Aczél-hagyatékból származnak. Ezen az egységen belül Aczél György kisszámú — mindössze nyolc —, Pándinak írott levele is megtalálható. Félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozzuk: az Aczél–Pándi-kapcsolat — olykor túl tömören megfogalmazott és elidegenítően száraz nyelvezetű — írásos dokumentumai leginkább egy szűk kutatói kör érdeklődésére tarthatnak számot; semmiféle olyan „szenzációval” nem szolgálnak, amely politikai orgánumok harsány szalagcímeibe könnyedén beilleszthető volna. E blokk záródarabja Csáki Judit és Kovács Dezső ez idáig kiadatlan, Pándi Pálról szóló, 1988-ban lejegyzett interjúja Aczél Györggyel, amelyben a kultúrpolitikus — tőle kevéssé megszokott módon — nagyfokú empátiával beszél nem sokkal korábban elhunyt barátjáról, akit megkeseredett, boldogtalan emberként jellemez. Az interjú közléséhez Aczél annak idején nem járult hozzá (ma már nehezen érthető, milyen megfontolások állhattak e döntés hátterében), ezért az nem kerülhetett be a Pándi pályáját a hozzá közel álló kortársak emlékidézése alapján bemutató Rejtőzködő legendárium című, 1990-ben napvilágot látott kötetbe. Mindezek fényében részben érvényét veszti a Rejtőzködő…-ről megjelenésének évében a Magyar Napló folyóiratban recenziót író Dérczy Péter alábbi megállapítása: „A névsor hiányaiból így is pontosan látható, hogy sokan — Csáki és Kovács nem említenek neveket — nem vállalták a megszólalás tisztességét és felelősségét, s itt én hadd írjak le legalább egy nevet: Aczél Györgyét.”
Kardos és Aczél (illetve a Csáki–Kovács riporterpáros) mellett a Teherpróba fontosabb szerzői közé sorolható még a nemrég elhunyt Bölcs István újságíró, szerkesztő, a kötetcímadó, 1986-os Pándi-életútinterjú készítője is. Rajtuk kívül a Pándi ügyében 1957-ben Szamosi Károllyal, a Népszabadság egykori főszerkesztő-helyettesével levelező Kádár Jánostól különböző bírósági és belügyi dokumentumokat megszövegező közszolgálati dolgozókig (például rendőrtisztekig) terjed a kötet szerzőinek szinte beláthatatlan sora. Azaz a műfajiság a fent jelzettnél is összetettebb képet mutat, hiszen olyan, irodalmi értékkel semmilyen vonatkozásban nem rendelkező szövegtípusok is bekerültek a kötetbe, mint amilyenek a bírósági tanúvallomások vagy az ügynöki, megfigyelői jelentések, illetve azok értékelései. A két utóbbi kategóriába tartozó történeti források talán túlzottan megterhelik a kötetkompozíciót; érdemes lett volna inkább függelékben elhelyezni azokat.
A szerzőség problémája sajátos módon vetődik fel azoknak az 1956-ban a Szabad Népben és a Népszabadságban aláírás nélkül megjelent vezércikkeknek a kapcsán, amelyeket a kötet szerkesztői — többek között Fekete Sándorra és Rényi Péterre hivatkozva — lényegében Pándi szellemi termékeiként tüntetnek fel (nem tagadva, hogy van köztük olyan, amelyik Horváth Márton közreműködésével készült). E szövegek stiláris jegyei valóban Pándi (fő) szerzőségét valószínűsítik. Csakhogy az ilyen típusú szerkesztőségi vezércikkek mindig egy politikai vagy szellemi műhely kollektív véleményét juttatják kifejezésre, nem egyetlen személyét. Ezért is tehetők kérdőjelek Kardos András koncepciója mellé, aki túlzott jelentőséget tulajdonít ezeknek az írásoknak az 1956-ban — számos politizáló értelmiségihez hasonlóan — új eszmei utakat (is) kereső Pándi intellektuális életrajzában. E ponton jól látható: Kardos — szerzőként és szerkesztőként is — hajlik arra, hogy túldimenzionálja az „ex-sztálinista”, ugyanakkor az ötvenes évek második harmadában a Nagy Imre-csoport felé közeledő, majd nem sokkal később már Aczél belső köréhez kapcsolódó és Kádár új irányvonalát is elfogadó Pándinak az 1956-os forradalomban játszott, talán nem jelentéktelen, de különösebben nem is meghatározó szerepvállalását.
A kötetben szereplő Pándi-szövegek közül az 1944-ben keletkezett, kisregény terjedelmű Lágernapló kitüntetett figyelmet érdemel. Ez a mindeddig publikálatlan, egyes szöveghelyeken gondosan megformált, másutt vázlatos és töredékes írás mint a vészkorszak egykorú, nem fikciós irodalmi reprezentációja elsődlegesen történeti dokumentumnak tekinthető, jóllehet az ifjú Pándi remek fogalmazási készségéről is tanúskodik, illetve — minden nyersesége ellenére — poétikai értékeket is felmutat. Illúziótlanul, szépítés nélkül követi végig a folyamatot, melynek során a náci Németországtól függésbe került, szétesőben lévő magyar állam előbb elszigetelte, a magyarságból durván kitagadta, és szociálisan is súlyosan hátrányos helyzetbe szorította bele zsidónak minősített polgárait, később pedig a legalapvetőbb emberi jogaiktól is megfosztotta, dehumanizálta őket, előkészítve egyszersmind fizikai megsemmisítésüket is. Konkrétabban fogalmazva: a napló pontos, találó megfigyelésekben bővelkedő krónikája annak az eseménysornak, amely az úgynevezett „zsidótörvényekkel” vette kezdetét, e törvények érintettjeinek látványos, „sárga csillagos” stigmatizálásával, elkülönítésével, gettókba kényszerítésével folytatódott, és a megbélyegzettek deportálásával sem zárult le. (A koncentrációs tábor tapasztalatát a sorstársai többségénél szerencsésebb Pándinak személy szerint nem kellett átélnie.) A Lágernapló legmegrázóbb, felejthetetlen részletei a debreceni gettó kiürítésének rémálomszerű jeleneteit rögzítik: „Irtó zsúfoltság, pokoli meleg, a csendőrök brutális bánásmódja, öregek és vének beteg tehetetlensége megdermesztették az emberben a vérkeringést. Hát ilyen is létezik a kultúra századjában Európa közepén?”
Pándi — tizennyolc éves koráig — jól szituált vidéki, középosztálybeli, értelmiségi családban nevelkedett, ahol a szülői minták nyomán harmonikusan élhette meg a maga összetett identitását. Zsidó gimnáziumba járt — és áhítatosan tisztelte a magyar kultúra értékeit. Éppen ezért van önmagán messze túlmutató jelentősége annak, hogy az érettségi előtt álló fiatalember kivágta az Uj Magyarság 1944. július 12-i számából, majd beragasztotta naplófüzetébe Erdélyi József furcsa költeményét, a Dunapart 1944-et. A zsidóként besorolt magyarok kollektív bűnössé nyilvánításának és több fázisú kiközösítésének irodalmi mementója volt számára ez a vers, amelyben a népi írói csoport megbecsült tagjából szélsőjobboldali uszítóvá züllő Erdélyi arról vall, hogy hosszan elhúzódó hányattatásai után végre megállapodott: valódi otthonává vált a számára korábban idegenszerű nagyváros, Budapest. Ez pedig annak köszönhető, hogy a megváltozott világban már nem kell kisebbrendűnek éreznie magát a Duna-parton „tüntető zsidók” megvető tekintete előtt, mint a megelőző időszakban: „Nem érzem, hogy nem itt születtem, / hogy nem vagyok nagyvárosi, / »urbánus« költő, senki rajtam / e »hibát« észre nem veszi”; „[…] s élvezek / minden percet, mint aki hosszú / fogságból hazaérkezett.”
Pándi Lágernaplójával párhuzamba és ellentétbe is állítható Szép Ernő Emberszag című, 1945-ben kiadott regénye. Az utóbbi mű az első olyan alkotás a magyar irodalomban, amely — a történelem elszenvedőjének szemszögéből — kifejezetten szépirodalmi igénnyel dolgozza fel a holokauszt traumáját. Érdekes, hogy a kritikusi pályáján elinduló, többféle szellemi irányzat felé tájékozódó, kommunista vonzalmait még csak nagyon szemérmesen kimutató ifjú Pándi Pál éppen erről a regényről írta debütáló műbírálatát (a nem marxista, sőt polgári „dekadens” eszméket is közvetítő Magyarok folyóiratban, 1946 májusában megjelent cikk a jelen kötetben is megtalálható, közvetlenül a Lágernapló után). E kritika arról árulkodik, hogy Pándi, noha Szép Ernő művét a „nyershús- és frissvérszagú” dokumentumirodalom korabeli termékeinél jóval többre értékeli, nem különösebben fogékony az Emberszag szövegét átitató finom iróniára, amelyet a naivitás megnyilvánulásának tart (holott az idősödő író látásmódját inkább a rafinált álnaivitás jellemzi). Ám az irónia voltaképpen a Lágernapló Pándijától sem idegen. Elegendő arra utalni, hogy az Ausztriába, a Bécs melletti Strasshofba deportált fiú egy 1944. szeptemberi naplóbejegyzésében eljátszik a következő gondolattal: „mi lenne akkor, ha — tegyük fel — mint teljes jogú polgára a Birodalomnak egy ugyancsak teljes jogú polgárnővel viháncolnék az utcán […].” A naplóíró ezen a ponton képes — dermesztő játékossággal — kilépni a hagyományos értelemben vett kisebbségi és áldozati narratívából. Kísérletet tesz arra, hogy egy stabil egzisztenciális helyzetű (nem zsidó) bécsi polgár nézőpontjába belehelyezkedve szemlélje a lágerlakókat, akik közé ő is tartozik. Majd pedig — a nemiség iránt intenzíven érdeklődő fiatalemberként — elképzeli, milyennek lát(hat)ják a bécsi lányok a sárga csillagos zsidó fiúkat. Vagyis az őt nem egyszerűen körülvevő, hanem rá felülről tekintő idegen kultúra felől kezdi megítélni önmagát és sorstársait — ahelyett, hogy gyűlölné vagy hideg távolságtartással kezelné azokat a többségieket, „teljes jogúakat”, akik nem osztoznak szenvedésében.
A fent vázolt játékos elmekonstrukció, amely folytatás nélkül maradt Pándi munkásságának későbbi szakaszaiban, egyértelműen tanúsítja, hogy az ifjú Kardos Pál — akkoriban még így hívták a Teherpróba hősét — korántsem volt olyan rigorózus, komor és iróniátlan lény, mint amilyennek a kommunista komisszárrá átváltozott Pándi Pál a negyvenes évek végétől haláláig, 1987-ig mutatkozott. (Maga Pándi 1977-ben — egy Aczél Györgynek címzett, keserű indulatoktól fűtött, önérzetes hangú levelében — a kihívóan szerény „szigorú járőrtag” metaforikus jelzős szerkezettel érzékeltette saját közéleti szerepének lényegét.)
A Teherpróbának a Lágernapló után sorakozó, kisebb terjedelmű „primer” szövegei alapján más vonatkozásban is jóval dinamikusabb képet nyerhetünk Pándiról, mint ami a köztudatban rögzült. Fény derül például arra a paradoxnak látszó összefüggésre, hogy a hagyományos magyar nemzeteszméhez — 1944-ben szerzett tapasztalataitól nem függetlenül — rendkívül távolságtartóan viszonyuló, harcosan „nacionalizmusellenes” szólamokat is hangoztató Pándi a határon túli, főként romániai magyar kisebbség problémáit több korszakában is megkülönböztetett figyelemben részesítette. Érdemes egybeolvasnunk a publicista és kultúrpolitikai tanácsadó két „atipikus” írását: a Közös dolgainkról című, 1956. szeptember 9-én a Szabad Népben napvilágot látott erdélyi útibeszámolót (amely a Rejtőzködő legendáriumban, a Magyar–román kapcsolatok 1956–1958 című dokumentumgyűjteményben és a jelen könyvben is fellapozható), illetve a Jegyzetek egy „tapasztalatátadó” tanulmányhoz című, Aczél György számára készített 1976–77-es feljegyzés részletét (amely e kötetben jelenik meg először). A Közös dolgainkról első mondata mint patrióta hitvallás — a magyar kultúrnemzet eszméjének dekonjunktúrája idején, Gerő Ernő országlásakor, az állampárt lapjának hasábjain — felszabadító erejű lehetett sok olvasó számára: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt, »külföldön« érzi magát.” Ezt az erős felütést kifejezetten provokatív, tabusértőnek nevezhető megállapítások követték: „A romániai magyarság ügye [a cikk születését megelőző időszakban — M. G.] rákerült a kényes kérdések listájára, amelyeket jó nem feszegetni, s amelynek puszta érintése is a nacionalizmus vádját vonhatja maga után. A nacionalizmus gyanújától való félelem aztán kitermelt egyfajta álközömbösséget a népi demokratikus országokban élő magyarság iránt, sőt gyakran jelentkezett valami ellenszenves túlbuzgóság is ennek a közömbösségnek a hangsúlyozásában.” A nemzeti közömbösség jelenségének bírálata elsődlegesen a hazai döntéshozók által követett ideológiai irányvonalat érintette, így e negatív megközelítést sokan rendszerkritikus felhangúnak érzékelhették abban a forradalom előtti, súlyos feszültségekkel teli történelmi pillanatban. Ugyanakkor Pándi az erdélyi magyarokhoz való odafordulást, az irántuk tanúsítandó felelősségvállalást mint pozitív kultúrpolitikai célt fogalmazta meg a hazai közvélemény számára, vagyis úgy tette szóvá e kisebbségi csoport hátrányos helyzetét, hogy nyíltan nem támadta a román államot. A román soviniszta törekvéseket — a korrektség jegyében — a hasonló (?) magyar tendenciákkal együtt ítélte el. A szokatlanul kemény megfogalmazások után taktikus, békülékeny kijelentéseket is tett, amelyek egy része, még ha vitathatatlan jószándékból fakadt is, megmaradt a vegytiszta propagandaszólamok szintjén („[…] az utóbbi tíz-tizenkét évben hatalmas és előnyös változások következtek be a Román Népköztársaság magyar lakosságának életében”; „[a]z alap — a marxizmus–leninizmus — megszilárdult a XX. kongresszuson, biztosak vagyunk tehát abban, hogy a még fennálló problémák is hamarosan megoldódnak a magyar és a román nép közös érdekei szerint”). A cikk ennek ellenére hatalmas felháborodást váltott ki a bukaresti diplomácia körében, és — a román–magyar viszonyt „romboló”, „lázító” és „sovinizmust gerjesztő” passzusai miatt — megütközést keltett a hazai kommunista vezetőkben, így Szirmai Istvánban vagy Kádár Jánosban is.
Húsz évvel később a Jegyzetek egy „tapasztalatátadó” tanulmányhoz szerzője — ezúttal Aczél György konzultánsaként — a nemzeti kérdést tárgyaló fejtegetéseinek keretei között ismét figyelemre méltó megállapítást tett az erdélyi magyarság védelmében: „Romániában a magyarság küzdelme a nemzeti létfenntartásért folyik, s ebben a megmaradásért való küzdelemben igen nagy szerepe van a tradicionalizmusnak, a nyelvhez való ragaszkodásnak s még az egyházi kereteknek is.” Az a Pándi Pál írta le ezeket a sorokat (amelyek Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor hasonló megnyilatkozásait idézhetik az emlékezetünkbe), akinek a szókészletében a tradicionalizmussal természetesen nem feltétlenül azonosítható konzervativizmus mindig is negatív konnotációjú fogalom volt, illetve aki 1952-ben, a radikális antiklerikalizmus megszállottjaként propagandisztikus könyvet jelentetett meg a magyar költészet klasszikus alkotásaiban fellelhető vallás- és egyházellenes eszmei tendenciákról. (A szóban forgó, „Hazug álmok papjai szűnnek” címet viselő kötetet 1986-os életútinterjújának tanúsága szerint évtizedekkel utóbb is öntudatosan vállalta.) Ismerjük el: a dogmatizmussal terhelt marxizmus bűvköréből szabadulni sohasem tudó Pándi Pál e szöveghelyen iskolapéldáját adta az empatikus gondolkodásnak és a világnézeti toleranciának.
Pándi 1977-ben elkészült feljegyzésében a Romániát homogén nemzetállammá átalakítani kívánó és e cél érdekében az eszközökben nem válogató Ceaușescu-féle önkényuralmat is bírálattal illette, még ha kritikáját eufemisztikusan, a korszínű internacionalizmus szótárából származó kifejezés használatával fogalmazta is meg: „Aligha lehet kétségbe vonni az erdélyi törekvések realitását akkor, amikor a romániai nemzetiségi politika nélkülözi a lenini kritériumokat.” [Kiemelés tőlem — M. G.]
Mindeközben Pándi nem rettent vissza attól, hogy kérlelhetetlenül fellépjen korának újabb magyarországi „nacionalista” törekvéseivel szemben (ugyanezt megtette más alkalmakkor is — elegendő csak Király Istvánnal folytatott 1974–75-ös vitájára utalni). Elfogadhatatlan volt számára, hogy a Magyarországon többségben lévő magyarság közvéleményformálói közül nem kevesen normaértékűnek tekintik a főáramú romániai magyar kisebbségi narratívát — olyan szinten, hogy az erdélyitől merőben különböző hazai kulturális közegbe is átültethetőnek tartják a benne foglalt tudati, érzületi tartalmakat. E ponton, a Pándi által felvetett probléma mélyebb megértése érdekében nem árt bővebben is idézni a feljegyzés írójának hidegen racionális gondolatmenetét: „Ha mármost a hazai, magyarországi nemzettudatnak válnak a fő kritériumaivá a hagyományőrzés — a nemzeti létért, a nyelvművelés — a nemzeti létért stb., akkor egy nemzetiségi helyzet modelljének kritériumai nyomulnak a hazai fejlődés megkövetelte kritériumok elé. Így kerülnek a második vonalba a nemzeti korszerűség kérdései, az internacionalizmus elvi és gyakorlati kérdései stb. stb. Így lesznek hegemónná a nemzeti kérdésben a konzervatív kötődések, így fogja vissza szellemi életünk szocialista lendületét a nemzeti életben felújuló konzervativizmus.”
Jól látható, hogy Pándi gyanakvással viszonyult a konzervatív színezetű nemzetfelfogáshoz, annak hazai újjáélesztési kísérleteihez. Ez a bizalmatlanság magyarázza, hogy a hetvenes évekbeli „nemzetdiskurzus” meghatározó résztvevőjeként — a hozzá máskülönben közel álló Király Istvánnal szemben — nem annyira a „szocialista hazafiság” értékeire, inkább az új „nacionalizmus” lehetséges veszélyeire fókuszált. Okkal feltételezhető: attól (is) tartott, hogy a magyarországi nemzeti eszme, ha konzervatív jegyeket hordoz, könnyen felvehet magába antiszemita ideológiai összetevőket is. De észelvű gondolkodói attitűdjéből is az következett, hogy komoly fenntartásokkal kezelje a továbbélő magyar függetlenségi hagyomány szerves részét képező politikai romantikát; hogy elutasítsa a szabályozatlan érzelmek és a kiszámíthatatlan, potenciálisan romboló erejű (tömeg)szenvedélyek intenzív jelenlétét a közélet szférájában.
*
Kissé hosszúra nyúlt — bár a Teherpróba kötet szövegeiből kihüvelyezhető eszmei tanulságoknak csak az elenyésző töredékét érintő — recenziónkat egy szubjektív hangvételű reflexióval zárjuk.
Mind Kardos András előszava, mind a könyvben fellelhető 1980-as évekbeli szövegdokumentumok alapján plasztikus kép rajzolódik ki az olvasó előtt az öregedő Pándi — kétségtelenül: drámaiságtól sem mentes — küzdelmeiről, vívódásairól, önkínzásáról. Miközben joggal tehető fel a kérdés, hogy ha Pándi korai halálát nem vesszük figyelembe, tényleg olyan látványosan tragikus sors volt az övé az utolsó éveiben, mint ahogyan három és fél évtizeddel ezelőtt a Rejtőzködő legendárium — még a haláleset hatása alatt álló — nyilatkozóinak egy része is beállítja? Kétségtelen, hogy defenzívába szorult; kevésbé volt befolyásos személyiség, mint azelőtt; némiképp elszigetelődött, de azért még ebben a periódusában is volt hatalom a kezében. Nem vált belső száműzötté vagy olyan üldözött személlyé, akivel szinte senki sem áll szóba. Az, hogy 1981-ben kiszavazták az Írószövetség választmányából, illetve, hogy e szervezeten belül a nyolcvanas évek közepén már egyáltalán nem érvényesült az akarata, valahol érthető azok után, hogy évtizedeken keresztül túlméretezett hatalma volt a kulturális élet különböző területein, és ez nyilván nagyon sok embert irritált. Az írószövetségi történések (vagy éppen Domokos Mátyás offenzív 1986-os fellépése azokkal az „ex-sztálinista” cenzorokkal szemben, akik szerepet játszottak a reakciósnak bélyegzett írók 1948 utáni elhallgattatásában) természetes visszahatásnak tekinthetők arra a nagyon hosszan tartó és kissé oligarchikus színezetű hatalomgyakorlásra, amely a nemzedéki alapon szerveződő Rényi–Király–Szabolcsi–Nagy Péter-féle csoporthoz köthető, és amelyhez a náluk néhány évvel fiatalabb, de pályáját az átlagosnál korábban kezdő Pándi is „csatlakozott”. Az utánuk következő korosztályok tehetséges és ambiciózus tagjai joggal érezhették úgy, hogy nekik viszont a megkésettség és a kiszolgáltatott helyzet jutott osztályrészül. Amikor pedig úgy látták, hogy — a rendszer reformellenes képviselőinek újabb és újabb adminisztratív intézkedései ellenére — lazul a pártállam fegyelmezőereje, fellázadtak a kulturális élet korábbi meghatározó figurái ellen. Egyáltalán: sok humán értelmiségiben halmozódtak fel sérelmek nemcsak az 1948-at követő, hanem az 1956 utáni időszakban is; és ezeknek egyszer a felszínre kellett törniük.
Mégis, ha a konkrét ténytörténeti összefüggések mögé nézünk, mélyen tragikus mozzanatot is felfedezhetünk a Teherpróba nem könnyen szerethető hősének emberi alakjában. Pándi komisszár volt a szó koestleri értelmében, de egyúttal öngyötrő értelmiségi is. Görcsösen hinni akart abban, hogy az esendő egyes ember megváltható — itt, a földi létben. És hogy ez a megváltás csakis a múltbeli társadalmi, gazdasági viszonyok radikális megváltoztatásán keresztül valósítható meg. Elkötelezett volt az emberi haladás ügye iránt, és úgy vélte, hogy a progresszió eszméjét az a kommunista rendszer tudja a leghatékonyabban átültetni a gyakorlat világába, amely többek között arra is képes, hogy még a lehetőségét is megszüntesse a második világháborús évek gyilkos antiszemitizmusának, illetve annak, hogy az elvakult zsidóellenes indulatok ismét kollektív méreteket ölthessenek. De azután szembesült azzal, hogy ezt a haladáshitet nem — vagy nem feltétlenül — igazolja az általa szinte kultikus tisztelettel övezett evilági istenség, a történelem. Emiatt meghasonlott személyiséggé vált. Mindemellett lassanként azzal is szembe kellett (volna) néznie — és fegyelmezetten felépített konfessziójában, az 1984-es Tavaszi télben ezt részben meg is tette —, hogy nemcsak a második világháborúnak, hanem a szocialista „átalakulás” folyamatának is aránytalanul sok elszenvedője, áldozata volt Magyarországon, különösen az ötvenes években. (E rossz emlékű korszakhoz és akkori kultúrkomisszári tevékenységéhez az idősödő Pándi kritikusan és önkritikusan, mégis sok tekintetben igenlően viszonyult, óvva saját narratív identitását, s így „belsővé” is téve a Kádár–Aczél-rendszer önlegitimációja szempontjából kulcsjelentőségű kontinuitás–diszkontinuitás vitát, de Aczéltól eltérően az 1956-ot megelőző periódussal való folytonosság javára billentve a mérleget.)
Halála időben egybeesett annak a zsákutcás történelmi kísérletnek az agóniájával, amelynek ő volt az egyik utolsó meggyőződéses híve.