(Pór Péter: Utolsó útitársak. Költők, esztéták, Kalligram, 2022)
A Franciaországban élő, franciául és németül is publikáló irodalomtudós, Pór Péter új tanulmánykötetében bepillantást enged egy „sajátos poétikai eszménybe” (11), amely egyben irodalomhoz fűződő elképzeléseinek is alapvetése. Amikor a szerzőnek a közelmúltban megjelent két magyar nyelvű könyvét (Léted felirata, 2002; Tornyok és tárnák 2013) követően Utolsó útitársak címmel új tanulmánykötete jelenik meg, az írások kiválogatásának, a szövegek elrendezésének és megformálásának a szerző alkata és irodalmi ízlése szempontjából is folytonosságot tulajdoníthatunk. Annál is inkább, mivel a most megjelent kötetben több szöveg (a tízből három: a Tandori Dezsőről szóló két nagy tanulmány és a Vajda Mihály kötetéről szóló kritika) már olvasható az előző, Tornyok és tárnák című kötetben. Így már pusztán emiatt is szükségszerű, hogy szemléleti egységet tételezzünk a kötetek fejezetei között.
Az Utolsó útitársak az alcímben foglaltak értelmében két részből tevődik össze: Pór Péter költőket és meghatározóan — tág értelemben vett — költészettel foglalkozó esztétákat méltat. A költők között mindjárt elsőként Sándor Iván regényéről, majd kevésbé váratlanul Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Géher István, Várady Szabolcs, Ferencz Győző egy-egy kötetéről, illetve lírai életművéről lesz szó, az esztéták között pedig Vajda Mihály, Fodor Géza és Radnóti Sándor kap helyet. Amint a műelemzéseket bevezető Elöljáró szavakból kiderül, a művekre irányuló, de a kötet szerzőjéről is beszédesnek mondható „alapvető szándék” (11) szerint a kötetben tárgyalt irodalmi alkotások „a melankólia kiválasztott teremtő állapotában keletkeztek” (12), és „a tökéletes szóbeli alkotást, illetve a tökéletes szóbeli gondolatot kívánják megvalósítani, de annak a mindig jelenlevő bizonyosságában, hogy az abszolút szó és az abszolút gondolat, amelyik megváltoztatná s megváltaná a világot, már nem adatik meg, és még az is kérdéses, hogy valaha is valóban megadatott-e.” (12) A célkitűzés részletezése után nem lehet meglepő, hogy Pór Péter a művek természetét körüljárva gondolkodástörténetet ír: nem pusztán egy korszak irodalomtörténetének néhány jelenségét mutatja be, hanem a szövegek olvasása és értelmezése folyamatában olyan gondolatvilágokat rekonstruál, amelyek az alkotás fázisában meghatározták a szerzők elképzeléseit. Mindez összhangban áll azzal a módszerrel, amelyet egyik korábbi írásában Rilke műveinek kapcsán fejtett ki: „A legkisebb egységből, a szavak szemantikai értékéből indulok ki, és az elemzés során tárgyalom a költő elhivatottságát, önnön eszményi képét, illetve alkotásának eszményi helyét, továbbá azt, hogyan értelmezte a törvény és a véletlen szerepét az alkotás világában, mit jelentett számára a világ létezése (illetve a létezés a világban), hogyan értette, azaz hogyan alkotta meg a szó és a létezés kapcsolatát — hogy ekként jussak el magának a műnek és végül magának a költészetnek a rilkei kétértelműségéhez.” (Bevezetés Rilke olvasásába, in: Tornyok és tárnák) Várady Szabolcs műveinek elemzésekor például Pór Péter egy csavarral az Arany Jánoshoz köthető ritka (Váradynál tulajdonképp elő sem forduló) szó szimbolikus értelmét vonatkoztatja Várady szövegeire: „a ritka megszólalás Várady költészetének éthosza, amennyiben az éthosz emberi és szellemi, vagyis alkotói magatartást jelent; életműve ennek az éthosznak a mindenkori következetes költői megalkotásával jutott el a rendkívüli értékéhez.” (149) Ugyanígy nagy jelentőségre tesznek szert az állítás szó különböző előfordulásai, amelyből Pór „a költői Én jelenlétének, recte: jelen-létének” (155) a képletét olvassa ki. A szavak súlyának érzékelése és helyi értékének meghatározása a keletkező kritikai szövegek egyik fontos összetevője.
A gondolkodástörténet epikus karakteréhez tartozik, hogy a kötet szerzője a szövegekről való gondolkodás során lappangó és fölfedezésre váró „motívumok folyamatosságát” (96) ismeri fel. Ezt a folytonosságot megragadva új konstellációt hív létre az egyes életműveken belül, amely ekként több szálon futó, az olvasóra több dimenzióban is hatást gyakorló, szinte epikus szerveződésű szöveggé áll össze. A kritikai szövegek átfogó szemléletmódja és az egyes kritikák szemléleti újdonsága így részint az eredeti kontextusokból rekonstruálható, külön-külön is figyelmet érdemlő szövegtényekből, részint Pór Péter egyéni meglátásaiból formálódik. A kritikák térben és időben kibontakozó cselekményes története nem fedi el azt a tényt, hogy a keletkezett szöveg mint kompozíció maga is az eredeti szövegek olvasásán, a kulturális-irodalmi hatások és utalások figyelembevételén, s egy teremtő szándékon alapul. A személyes történéseket taglaló, részösszefüggéseket megfigyelő és mindennek jelentőséget tulajdonító elemzések összegző megállapításokhoz vezetnek. Az egyik kimondottan személyes hangú, Fodor Géza emlékezetére írt Hommage és búcsú című szöveg megállapítása szerint: „de én az egyéb művek felől is visszatekintve inkább úgy vélem, hogy Fodor Géza a különféle rendszerekben és mesterekben a felvilágosodás közös indítékainak gondolati hagyományát, illetve modern folytatását találta meg a maga számára.” (211) — vagyis hagyományfolytonosság feltárása, a szerzői karakter megragadása és a konkrét műelemzés együtt vezet el a mindenki számára kézzelfogható, jóllehet sohasem kiszámítható összegzéshez.
A kötet válogatása személyes kánont jelez, hiszen a „melankólia […] teremtő állapota” (12) nem kizárólag a vizsgált szerzők meghatározó világértelmezési stratégiája. A bevezetésben olvasható kiegészítéssel azonban, amely szerint „csak olyan műveket taglalok, amelyeket különös tetszéssel és elmélyültséggel olvastam s esetleg olvasok újra” (11), a személyes szempont is hangsúlyt kap. Pór Péter számára minden bizonnyal a műveket alkotó szerzők műalkotásokon átívelő gondolkodása és egyéni karaktere a meghatározó, amelyet alapos filológiai kutatása és a művek irodalmi utalásrendszereinek mozgósítása bont ki a szavak semleges kapcsolatából. Ismét a Fodor Géza emlékére írt szöveget idézve: hozzá hasonlóan Pór Péter is „minden szinten és minden vonatkozásban az Egészet tételezte fel, azt kereste, rekonstruálta és elemezte” (213). Még Tandori köteteinek értelmezése estében is megfigyelhető ez a törekvés, legalábbis e szemlélet minimumának megrajzolása, amely választ keres a kérdésre, melyek azok a szellemi törekvések és gondolati motívumok, amelyekhez a költő igazodik. Ez a semmiképp sem neutrális, az értelmezőtől nem független szempont alkotja az Utolsó útitársak írásainak talapzatát. A művek bizonyos vonásaira élesebben figyel a szerző, miként erre saját preferenciáiról szólva az előszóban is utal: „Azt persze nem tudom eldönteni, hogy valóban a nemzedékem néhány vitathatatlan jelentőségű művének a meghatározó eszményét sikerült megragadnom, vagy a saját előszeretetemet kényszerítem rájuk” (11). Ennek értelmében a válogatás, a célkitűzés inkább támogatja a hasonlóságot, mint a különbözőséget és az ezzel járó gondolati feszültséget, mely pedig a korábbi kötetekben termékeny vitaszituációkhoz és eredeti gondolatmenetekhez vezetett.
A kötet fogalomhasználata már az első oldalakon meghökkentőnek tűnik, hiszen a Költők fejezet felütése egy prózaírót állít a középpontba: Sándor Iván regényét értelmezi. Talán provokációt, talán sajátos koncepciót sejthetünk e döntés mögött, esetleg a műfaji kategóriák végleges lebontását, amelyekben mintegy csak úgy férnének el az egyes életmű-értelmezések, hogy ki is lógnak a szűkösnek bizonyuló keretek közül. A Fúga, Isten rendjén kívül című szöveg értelmezése szerint a „megszállott epikus” (18) Sándor Iván „genuin antiepikus” (19) elképzelést valósít meg, ezáltal (vélhetőleg a szerzői meglátás szerint) közelebb lép a költészethez. Másfelől a kritika a regény történetét is újraírja, új dimenziók közé helyezi, ahogy a következő fejezetek verselemzéseinek törzse is a mű szellemiségének rekonstrukciója. Ez az újraírás vagy rekonstrukció a prózaíró regénye kapcsán így hangzik: „Sándor Iván megszállott epikus; de akként, hogy az életmű szövegeinek az alappontján önnön elképzelésének a lehetetlenségét ismerteti fel, és ezt a felismerést jeleníti meg (értsd: beszéli el, fantáziálja, kommentálja) újra és újra különféle változatokban” (18). A költő kategória tehát inkább a metaforikus gondolkodásra és a lírai gondolatszövésre utal, melyet a kimondatlan, csak látványként megjelenített filozófiai elképzelések indítanak útjukra.
Pór Péter ezáltal ahhoz a művészetszemlélethez kapcsolja írásait, amelyben a költészet tágabb jelentéssel, tulajdonképpen a szépirodalom szinonimájaként szerepel, vagy a költészetet felsőbb művészeti fogalomként értelmezi, amely eszmék és ideák kibontakoztatásának igényével lép fel, ezek megvalósíthatóságának lehetőségeiből alkot önálló szöveget. A reáliákból kibomló ideák intuíción alapuló, de ezzel együtt meggyőzően alátámasztott és tág horizonton körültekintő kutatása a kritikagyűjtemény.
Az előző kötetekhez képest lényeges különbség, hogy az Utolsó útitársak az európai modernség irodalmával csak érintőlegesen foglalkozik — elsősorban a kortárs magyar irodalomra figyel, itt érvényesíti a címben metaforikusan kiemelt nemzedéki szemléletet, illetve a személyes barátságokra és a szellemi összhangra alapozott válogatást. Másfelől Pór Péter ugyanezt a nemzedéki prioritást a kortárs magyar kritikatörténetre már nem terjeszti ki, amikor nem a magyar irodalom keretei között, hanem gyakran európai, és jellemzően nem jelenkori összefüggésekben helyezi el az értelmezett műveket. Csak néhány példát kiragadva: Tandori Dezső esetében Rilke, Sándor Ivánnál Proust, Takács Zsuzsánál T. S. Eliot, Ferencz Győzőnél Apollinaire fontosabb eligazodási pontot jelöl, mint az elemzett szerzők magyar recepciójában meggyökeresedett elképzelések. Egy irodalmi generációról a generáción belülről, de hazai befogadástörténetükön kívülről megszólalni: ez a kötet irodalomtörténeti újdonsága. A fentiekből adódó szabadság felfrissülést hoz az elemzésekben, akadály nélkül engedi érvényesülni a saját eszményeihez kimondva-kimondatlanul is kötődő személetmódot.
A műértelmezések egy-egy alkotó három vagy még több kötetének összevetésén alapulnak. Ezek alapján határozza meg Pór Péter a lírai együtthatót, amely az elemzésekben általános érvényt nyerhet. Már a költőként számontartott prózaíróról, Sándor Ivánról szóló tanulmány is több regény olvasatából kiindulva mutatja be az új kötetet, Tandorinál pedig ezt a szemléletet egyenesen szükségszerűnek látja: „Tandori műveiről szólva senki sem kerülheti el, hogy valamennyire az életmű egészére is tekintsen. Magam is elfogadom e kényszert, és bevezetőül idézem […] meghatározását arról, mit értsünk az »egész«-en.” (61) Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című kötetének értelmezését a szerző az Utószó című versgyűjtemény említésével indítja, s a Letakart óra és az Üdvözlégy, utazás! bevonásával állítja elő azt az értelmezési horizontot, amelyből a versekre tekint. Géher Istvánról szólva „lírai életművet” összefoglaló kötetet tárgyal, ahogy az elemzett Ferencz Győző-kötet is válogatott és új verseket tartalmaz, és a Várady Szabolcs kötetéről szóló kritikának is erre utal beszédes címe és alcíme, a „Kezdetemben a vég”: Váradi Szabolcs lírai életművéről, melyekaz olvasó számára jó előre jelzik a kritikai figyelem évtizedeket felölelő látótávolságát. A három vagy még több kötetben kirajzolódó költői univerzumok leírását Pór Péter visszatérően egy-egy benyomásszerűnek ható, de inkább a szövegek jelenidejében mozgó és mindenre figyelmes olvasás során kiérlelt megjegyzéssel indítja el. Sándor Ivánt „megszállott epikus”-nak nevezi, Géher Istvánnal kapcsolatban pedig megjegyzi: „nem ismerek más költőt, aki annyit tett azért, hogy folytonos félreértések […] révén értesse meg önnön lírai alkotását” (117). Ugyanígy a Pór-szövegek is szerkezeti és gondolati összefüggésben állnak egymással. Jellemzőjük például a Rilke költészete kapcsán tárgyalt átfordítás alakzata. Amit Pór Rilkéről mond, saját magára nézve is érvényes: a tanulmányozott szerzőket elemezve egy „szellemi perspektívából látott egyéni és teljes teret, vagy egyéni és teljes világot épít fel. Ez az átváltozás a kötet poétikai alapelve”. (Az orfikus alakzat, in: Léted felirata)
A szövegek sorozata ezeket az átváltoztató meglátásokat árnyalja a költők, valamint a költészetről és filozófiáról értekező esztéták saját nyilatkozataival (a kötet fogalomhasználatában: önmítoszaival), hogy gondolkodásuk módozatai szerint álljon elő az apró motívumokból, mégis intuitívan építkező értelmező szövegolvasás kritikai művelete. A kötet legnagyobb kihívása a Tandori Dezsőről írt két terjedelmes tanulmány, amelyekben Pór Péter a szövegek, képek és szövegképek egységbe foglalására vállalkozik, ami lehetetlennek tetsző kísérlet, hiszen az értelmezésre indító heterogén szövegtények a szintézis ellen dolgoznak. A Takács Zsuzsáról írt kritika a motívumkutatás alapzatán építkezik, innen bomlanak ki a meghatározó tendenciákat kirajzoló képletek.
Miközben Pór a motívumok jelentését kutatja, a szerzőket karakterükre utaló jelzőkkel minősíti. Lehetőség szerint egyetlen szóval is összegzi értékelését, s ezt bőséges indoklással, példákkal és irodalmi összefüggésrendszerrel veszi körül. Géher István „saját alkotó személyét »homorú«-nak nevezi” (117), és az értelmezésekhez is felhasználja a képszerű önjellemzés filozofikus sugallatát — például a következő kijelentésben: „tulajdonképpen minden egyes szavát egy korábbi képzelt-valós szó »homorú« újraolvasásának, vagy éppen: »romlás«-ának […] kell tekintenünk” (120). Az ítéleteiben „megvesztegethetetlen” (210) esztéta, Fodor Géza az amuzikális szót használta, ha valamilyen tőle távol álló felfogásba ütközött: „nagyon szigorú határt is szabott, van alkotás és gondolkozásmód, amelyre, ahogy maga akár büszkén is mondta, »amuzikális« volt, amit elítélt vagy még inkább eleve kizárt az érdeklődéséből.” (210) Pór tehát a világképek különbségéből adódó távolságtartást is belefoglalja Fodorról adott jellemzésébe, az esztéta ítéleteinek értékelésében pedig ismét a közös eszmény, a szerzőre tükörként visszautaló alakzat előfordulását figyelhetjük meg: „számára minden egyes, akár csak közepesen is figyelemre méltó műben […] egy általános és igenis racionalizálható igazságnak kell úgy megjelennie, hogy minden részlet ezt demonstrálja” (213–214). Az összképet végeredményben az irodalmi szövegekből felépülő kontextus alkotja meg. Pór Péter olvasatában töredékek, verssorok állítják elő a szövegek történetét, amely a szerző gondolkodásának személyes története is egyben. Az értelmező kontextus a szerző saját konstrukciója — ez szavatolja gondolatfutamainak egyedi szépségét.
Minél tágabb horizontot ölelnek fel e logikusan futó és nyitott gondolatmenetek, annál meggyőzőbben alapoznak meg egy-egy kijelentést. Az értelmezett életmű feltételezhető hatásösszefüggéseit feltérképező Pór Péter gazdag műveltségét, a modernség korszakainak mély ismeretét mozgósítva képes szavatolni, hogy az értelmezett szerző „vonásait” megjelenítő kép ne pusztán ideákból álljon, hanem a valóság alapzatára épüljön. A nyitott gondolatmenetek azonban rendszerint be is zárulnak, amikor Pór Péter egy-egy szerzőnek szándékot, konkrét cselekvést tulajdonít. Sándor Iván „az életmű szövegeinek az alappontján önnön elképzeléseinek a lehetetlenségét ismerteti fel, és ezt a felismerést jeleníti meg (értsd: beszéli el, fantáziálja, kommentálja) újra és újra különféle változatokban” (18), Tandori Dezső „önnön életének egyelten témáját írja és kommentálja mindig újra” (75), Takács Zsuzsa „a verses regény poétikai elvét teszi, kényszeríti át líraivá” (103), Géher István „öntagadó szóláshelyzetet ír újra és újra variatív versek sorozatában” (124), Várady Szabolcs „önnön költői létét utóiratnak teremti meg” (173), Ferencz Győző „pedig nemhogy egyneműsíteni törekedne intellektusának a szöveg-teremtményeit, hanem valósággal tüntetően ismertet rá sokféleségükre, az egyes versek, esetleg verscsoportok között mindent megváltoztat (181). Ez a cselekvő vagy még inkább cselekedtető beszédmód, az elemzésben az egyes szám harmadik személy használata részint nyelvtani kategória kérdése, ám ennél többet is jelent: Pór Péter gondolkodása a tárgyalt szerzők karakterét felvázolva magát a mű természetét alkotja meg. A (cselekvő) rész mindenkor a (szellemi) egészre, egy nagyobb kategóriára utal, még akkor is, ha sok rész és utalás helyenként egymás ellen is hat, s hatványozottan feszülnek az egység, (egy részleges) teljesség megvalósításának ellen, így mondhatni, hogy „amennyire megtévesztőek, annyira megvilágítóak is”. (15)
A kötet mértékadó nemzedéktársi szemléletét már a cím és a bevezető szöveg is megelőlegezi: számos hasonlóságot felmutatva egy irodalmi generáció közös tudatára utal. Bár a korábban megjelent kötetek az életmű nagyobb távlatait fogták össze, a szerzővel egyetértésben elmondható — ezúttal nem Fodor Gézáról, hanem Pór Péterről szólva —, hogy „kevés esztétával vagy akár művésszel találkoztam, aki ilyen állandó szenvedéllyel és állandó örömmel élte meg a kultúra teljesítményeit és a kultúra egészét” (215). Ez a szenvedélyes figyelem a szerző hangsúlyos jelenlétét állítja elő a szövegekben, s ez a jelenlét túlmutat téren és időn, a kritika műfaján is: a „szólás szuverén állítása az önmaga teremtette […] világ-időben.” (99).