(Feltakarás / Géczi János dekollázsai. Műcsarnok. 2024. július 18)
Hölgyeim és Uraim,
a melegre való tekintettel mindössze három bekezdést olvasok fel kiállításmegnyitóként. Most a Feltakarás címet választotta Géczi János új műveihez, nyilván a helyspecifikus technikára utalva, amikoris dekollázs képek mellett a falon egymásra kerültek rétegek. Ugyanakkor az ős-dekollázs nem additív, hanem eliminatív, tépkedő tevékenység eredménye. Tehát a feltakarás mellett a letépésről is szól a három bekezdés.
1. bekezdés: beletépés
Azaz Jánosról. Beletépek most a megírhatatlan közös történet iratkötegébe. Ezer éve ismerjük egymást — nem tudom honnan. Generációnk tagjai valahogy összeakadtak akkoriban, egymásnak szorultan próbáltunk tisztábban, vállalhatóban tevékenykedni. Jártam nála Pesten, a Dorottya utcában, valamilyen pedagógiai intézetben dolgozhatott, vele volt pulikutyája, pedig Veszprémből járt oda. Ekkor? máskor? egy folyóiratot tervezett, szöveget kért, aztán nem jelent meg a lap, ahogy ez akkoriban szokás volt, csak egy gondosan tipografált laptervet kaptam. És ekkor? máskor? közöltem vizuális munkáit is az ÉS-ben. Mert izgalmasak voltak, frissek. Tisztábbak, mint az azokat körülvevő szövegek. János egyre ismertebb lett, Vadnarancsok, rózsa-kultúrtörténet, Zsolnai-módszer, Iskolakultúra, egyetemi prof. Alkalmanként jártam Veszprémben is: ő vitt el például a képzőművészet egyik korán meghalt rosszcsontjához, Szilágyi Lászlóhoz, ahol alkalom volt megbeszélni, hogyan lesz a káoszból értelem. A következő fontos fázis, amikor meghívhattam Miskolcra kiállítani: úgy éreztem, örömmel tépkedte az idegen környezet plakátjait, valami sajátosan helyi minőséget hozva létre. Kicsit ott is ragadt Miskolcon, a Spanyolnátha köreiben bukkanva föl azután. Az elmúlt esztendőben pedig a veszprémi kiállításában és az immu Pets kötetében segíthettem. A kiállítás építése során sokat rágódtunk azon, hogy vajon a képértelmű, téglalap alakú felület a dekollázsok alkalmas megjelenési módja-e. A válasz most fogalmazódott meg számára, ezen a kiállításon.
2. bekezdés: letépés
Azaz a műfajról. A décollage első generációjának — Wolf Vostell, Mimmo Rotella, François Dufrêne, Jacques de la Villeglé (akinek most látható kiállítása Pécsett) — kontextusa a nagy absztrakció, az École de Paris: a nonfiguratív zárt világát bírálva a formálás spontánabb, életszerűbb, gyermekibb módjára vágytak. (Aminek ellentmond, hogy mindez nem az utcán, nem in situ történt, hanem a műteremben, a munkaasztalon tépték a plakátokat.) A korábbi modernista esztétika helyreállításával kétségbeesetten kerestek kapcsolatot a művészet és a megélt mindennapok között. A megrongált plakát számukra társadalmi dokumentum volt, ugyanakkor az absztrakt expresszionizmussal rokon tulajdonságokkal rendelkező texturális műalkotás is. Tevékenységükön tehát bizonyosan nyomot hagyott a háború utáni nyomasztó fogyasztáskultusz. Vandál plakáttépkedéseikben a javak új, demokratikus kényelmétől való viszolygás meghatározó. Ez a mentalitás Géczi János korábbi dekollázsaitól sem idegen. Mindazonáltal — szorosan vett technikai értelemben — Géczi János dekollázsgyakorlatának inkább Jean Arp papiers déchirés-ihez van köze, míg gondolkodásában Kurt Schwitters montázsfelfogása foglalkoztatja. Ahelyett, hogy a megtalált elemekből új, festői univerzumot építene, önmaga hatásos korlátozásával a töredékek textúrái, varratai érdeklik, ez a sajátos plasztika és színvilág, ezen keresztül pedig — akárcsak Schwitters — munkájának időbeli minőségét hangsúlyozza. Az alapanyagot megformáló elmúlás és a leletet átalakító életre keltést. A dekollázs esetében meghatározó a technika. A kollázs szabadságfoka igen nagy, a folyamat során adott a korrekció, a javítás lehetősége, akárcsak az olajfestménynél. A dekollázs viszont igen kötött tevékenység, előrelátást kíván, akárcsak a középkorias tojástempera. Így — Douglas Smith-t idézve — míg „a kollázs konstruktívnak és additívnak mutatkozik, addig a dekollázs névtelen, destruktív és deduktív. A dekollázs az állítás és a vitatkozás rétegeiből a nyilvános beszéd diszharmonikus palimpszesztjét hozza létre”.
3. bekezdés: feltépés
Azaz a mostani tárlatról. Egy éve nyílt a veszprémi kiállítás. János azóta a szokásos körökön túl megjárta Rómát, a szokásos publikációkon kívül kihozott két vaskos Róma-könyvet és a szokásos kiállítási részvételeken túl megépítette a Feltakarást, ezt a kiállítás, amelyben itt szemlélődünk. Nem lehet mondani, hogy lazsált. És azt sem lehet mondani, hogy magát ismételte: a műcsarnoki kiállítás kétféle értelemben is jelentős fordulat a négy évtizednyi vizuális tevékenységben a képi poétizmustól az újabb konstruáló feltépésekig. Ez utóbbit, a helyspecifikus installációt — akár kinn, az ablak alatt, a plakátoszlopokon, akár itt a falakon — gondolhatjuk a hely megengedte, sőt javasolta szárnyalásnak, szabadságnak, a szigorúbb képi beszédből való zabolátlan kitörésnek. Ahogy János fogalmazta: „megtanultam úgy elvenni az óriásplakátokból, hogy adok hozzájuk”. De hiba lenne nem észrevenni a szabadversek háttere előtt a kötött formájú munkákat. Azokat a római tablókat, amelyek a korábbiakhoz képest egyre szikárabbak, egyre koncentráltabbak. Minden lehetséges elágazás és értelmezés közepette, mindenféle társadalmi meghatározottság közepette, amit Böhringer egy mondatával érzékeltethetünk („töredékekből élünk; az ember mérhetetlenül többet kap, mint amennyire szüksége van, és mérhetetlenül többet pusztít el annál, mint amennyiben részesül”) — szóval mindezen megkerülhetetlen végiggondolások közepette is képek születnek, egyre fegyelmezettebbek és egyre költőibbek. Géczi János visszatalált a kiindulóponthoz: a képi poétizmushoz. Nézzük ámulva új műveit.
A kiállítást megnyitom.
A galériában szereplő fotókat Marczinka Csaba, Szabó Zsolt, Szerdahelyi Júlia, Szigeti Tamás, valamint Géczi János készítette.