Tavasz Feri és Zábrászky Pisti
Két réges-régi barát. Akikre azt szoktuk mondani, hogy talán már nem is élnek. Vidéki fiúk mind a ketten, idestova hatvan éve megszakadt velük a kapcsolatom. Talán mert visszajött egy levél, vagy nem működött a telefon.
Nehéz idők jártak. Még Pestről sem járt vidékre az ember. Hát még az, aki úgy, mint én, egy távoli kontinensen számolgatta a napokat.
Most mégis újra itt vannak velem. Nap mint nap, felkeresik hajnali álmaimat. Aztán arra ébredek, hogy gödöllői iskolatársam, Tavasz Feri már nem él. Már évek óta halott.
Kehidai gyerek volt, úgy, mint a haza bölcse, Deák Ferenc. Árva fiú, az aszódi javítóban nevelkedett. Onnan került át a premontreiekhez, és ott is maradt, amikor elzavarták a szerzeteseket. Két évet töltöttünk ebben a vegyes társaságban, az aszódi javíthatatlanok és a jövendőbeli kispapok között. Én, mert a közelben volt a házunk, Ferinek pedig nem volt hová mennie.
Pedig hát gúnyolták, csúfolták őt is, engem is. „Jaj de ravasz dolog ez a tavasz!” — énekelték a barátom fülébe. Értsd, hogy kénytelen-kelletlen ő is fújta a Sztálin-kantátát, és nem várta vissza az elzavart papokat.
Jó tanuló volt, nem lehetett belekötni. Mély, dörmögő hangon fújta a leckét, utána pedig nagyokat hallgatott. Különösen a verseket szerette. Kapásból elszavalta a Toldi szerelmét, erre még ma is jól emlékszem.
Aztán elvesztettük egymást szem elől. Évek múltak el, amikor — váratlanul — Jászberényből jelentkezett. Tanítóbácsi lett volna belőle? A felesége, egy berényi menyecske, a helyi óvodában tanított. Ott még meglátogattam. Aztán 1956 végleg szétzilálta az ilyen gyerekkori barátságokat. Én már csak itt, a trópuson kaptam a hírt, hogy mint nemzedékünkből olyan sokan, barátom, Tavasz Feri is elhalálozott.
Ma hajnalban mégis újra hallom a hangját. — Szevasz! — dörmögi, én pedig nem tudom elfojtani a könnyeimet. Őt látom most is, miközben írom ezeket a sorokat. Szevasz, Ferikém! Nem felejtettelek el. Őrzöm az emlékezetedet.
Egy másik régi társammal évtizedek óta nem találkozunk. Ma sem értem, mi történhetett. Talán mert a Bódva völgye, és benne Szilas, istentelenül messze van, még Pozsonytól és Budától is. Nem mentség persze ez sem. Vele is ’56 őszén szakadt meg a kapcsolat.
A pesti kék buszoknál voltunk kalauzok mind a ketten. A Lékai és a Felszabadulás — az Apponyi — tér között, a Lánchídon és az Alagúton át kocsikáztunk, Pest és Buda között.
Közös volt még a menetrendünk is. Mi több, Báró Csibi volt a pilótánk. Neki csengettük el mind a ketten a könnyű és gyors nájlonbuszokat. — Lehajolni! Jön az Alagút! — mondtam be jobb napokon.
A Lékai téren, a végállomáson Matejka bácsi volt az indítónk, és egyenruhás takarítónő rakta meg a jancsikályhát, ha odakint fagyott.
A brigádunk, mert az is volt, az ironikus „deklasszált brigád” nevet viselte. Csibiről valóban lerítt a származása: a sofőrünk vadászpilóta volt a világháborúban. Kívüle még a jónevű Széchenyi György járt előttünk a vonalon. Klajzinak pedig a velem egykorú Zábrászky Pisti. Egy felvidéki fiú, akinek Szlovákiából települtek át a szülei. Egyedül a brigádvezetőnk volt pesti. A jóindulatú, mindenre kapható Gossler Jenő. A deklasszált brigád! Regénytéma lehetne. De én annak idején, hatvan éve, még nem írtam regényeket.
*
Az indítófülkével szemben fegyveres őr állt a kapuban. Nyílt titok volt, hogy itt élt házi őrizetben Kádár János. Ez a háttér is a mi deklasszált brigádunk történetéhez tartozik.
Barátom, Pisti egy csinos kalauznőnek udvarolt. Egy csillogó szemű cigánylánynak, a neve nem jut eszembe. Ő a nagynénjénél lakott, a Rákóczi úton. Szolgálat után nála hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A nagyvilág híreit.
Aztán jött ’56, és Pisti visszaköltözött Szilasra. Egy évtized, pontosabban tizenegy év után találkoztam vele ismét. Én akkor már Strasbourgban éltem, francia lány volt a feleségem, és született már két szép gyerekem.
Haldokló édesapámhoz kaptam beutazó vízumot. Gyanús lehettem: a régi barátok közül egyedül Pistivel sikerült felvennem a kapcsolatot.
Szülei egy romos parasztházban éltek. Emlékszem, milyen kétségbeesetten tocsogott a francia asszony a budi és a konyha között, a sötét, sáros udvaron.
Később, a Vasfüggöny lebontása után is megmaradt közöttünk a kapcsolat. Nekem akkor már kubai asszonyom volt. Pisti is megnősült, és Szendrőre, egy szebb, nagyobb házba költözött. Amikor a trópusról is hazalátogattam, a barátomat már népes család vette körül.
Megküldtem neki az első könyveimet, de Pistiék nem voltak olvasó emberek. Éppen csak megköszönték a küldeményemet.
Most is csak feleségem biztatására tárcsáztam újra meg újra a régi, szendrődi számokat. Nem hittem a fülemnek, amikor bejött a nemzetközi hívás, és felvette a kagylót egy álmélkodva sikoltozó vidám női hang.
A barátom él és virul! Két lánya van, és tucatnyi felnőtt unokája. Egyikük mérnök Budapesten. Elszálltak az évek. Elmúltunk nyolcvanévesek régi, húszéves buszosok. Pisti ugyan Szendrőn él, de a nagylány tanítónő Mezőkövesden. Ígérgetem, hogy ha Miamiból hazatérve arra járok, őt is meglátogatom.
Hát, ez az én másik barátom, Zábrászky Pisti története. Ezt is meg kellene írni. A deklasszált brigád történetében ennek is helye van. Helye lenne.