Rakovszky Zsuzsával Vita élő időben című verseskötetéről beszélget Németh Ványi Klári
Szereti a festészetet?
Volt egy időszak az életemben, amikor festő szerettem volna lenni. Gyermekkoromban rajzolni jártam egy szakkörbe a rajztanárnőnkhöz, Mende Gusztáv festőművész feleségéhez, aki maga is festő volt. A húszas éveimben a Fáklya klubban folytattam, emlékszem, ott aktot rajzoltunk. Van egy kevés affinitásom a rajzoláshoz, festészethez, és talán egy egészen kevés technikai tudásom is.
Bánja, hogy nem lett festőművész?
Emlékszem arra a pillanatra, amikor a költészetet választottam, méghozzá egészen furcsa indítékból. Tizennégy-tizenöt éves lehettem. A rajzaimmal mindig nagyon elégedett voltam, bár sokat vesződtem velük. De nem voltak magasabb elvárásaim ezen a téren magammal szemben, örültem, ha sikerül lerajzolnom, amit látok. Egy igazi festő nyilván nem így van ezzel. Annak meg kell kínlódnia vele, hogy megteremtse a saját festői stílusát, a csak rá jellemző technikát.
A költők nem kínlódnak?
Dehogynem. De hát én nem is a kínlódást akartam megspórolni magamnak, éppen hogy nem. Abból, hogy a rajzzal vagy a festéssel nem volt semmilyen magasabb célom a puszta ábrázolásnál, rájöttem, hogy ebből valószínűleg nem lesz semmi. A költészet viszont a gyerekkori, gátlástalan verselgetés után kezdett nagyon nehezen menni, és ebből gondoltam, hogy na, akkor ez lesz az igazi. Persze az is lehet, hogy az emlékezetem torzít, és nem egészen így történt.
Legújabb kötetének jelentős részét festmények inspirálták. Lapozzuk fel a művészeti albumokat, keressük meg a képeket a neten, amikor olvasni kezdjük az első és harmadik, Képtár című ciklust?
Nem szükséges. Persze, ha akarják, megnézhetik a képeket, de nem mindegyik vers kapcsolódik szorosan a festményekhez. A versek nem annyira a képekről szólnak, inkább azokról a gondolatokról, amelyeket elindítottak bennem. A legtöbb képet én is csak az interneten láttam, és csak némelyiket élőben, jó régen. Például Chardint több mint harminc éve fedeztem fel a Louvre-ban — azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű festő, de akkor, ott, nagyobb hatással volt rám, mint mondjuk a Mona Lisa vagy más, híresebb képek.
Ami van című versében pontosan visszaadja a képet. Almák, ónpohár, bibircses birs, egy püffedt, sárga körte: „nincs bennük semmi különös, csak az, hogy vannak.” Mitől látja olyan szuggesztívnek Chardin csendéletét?
A festészettel kapcsolatban az a rögeszmém — nem tudom, a festők mennyire értenek ezzel egyet —, hogy arra való, hogy megerősítse a szemlélőben azt az érzést, hogy a dolgok léteznek. Amire gyerekkorunkban még rácsodálkoztunk, de később megszokottá vált, és eltompultunk iránta. Még inkább igaz ez olyankor, ha egy festő ilyen köznapi témát választ, például egy ónpoharat, gyümölcsöt: ezzel mintha azt mondaná, hogy ezek a megszokott dolgok egy átlagos élet megszokott kellékei, önmagukban is rendkívül értékesek.
Úgy érzem, ezek a képek mintha azt bizonyítanák, hogy lenni, az önmagában érték. Hogy a világ nem álom, nem illúzió, és a dolgoknak nemcsak annyi valóságuk van, mint egy álomnak, mert a dolgok vannak. Bizonyos régi filozófiák nyelvén szólva szubsztanciájuk van, nem pusztán látszólagos vagy változékony tulajdonságok együttesei, hanem van bennük valamiféle lényeg, valamiféle „pohárság” vagy „almaság”.
Később című verse, amelyet Rippl-Rónai József Kisvárosi szoba című festménye ihletett, felidézte bennem az ön kisvárosi szobáját, a gyönyörű antik hattyúággyal, édesapjától örökölt festményeivel, családi fotókkal a falon. A szobát, ahol felnőtt, és ahol úgy tűnik, hogy megállt az idő.
Az a soproni szoba már megélt egyet-mást. Utána van mindannak, aminek a Rippl-Rónai festményen lévő szoba még csak elébe néz.
Nem tudom, látta-e, hogy azon a hattyúnyakú díványon baltanyomok vannak. Amikor restauráltattam a díványt, megkértem a szakembert, ne tüntesse el ezeket, ő meg annyi engedményt volt hajlandó tenni, hogy más színű fával pótolta ki a hiányt, úgyhogy ma már mint valami intarzia díszítik az ágytámlát. Gyerekkoromban viszont még kilátszott a nyersfa, mert annak idején az orosz katonák már elkezdték felhasogatni a díványt.
Mire én megszülettem, addigra a képek, a bútorok, a szőnyegek, már túl voltak mindezeken.
Most, hogy egy szomszéd országban háború van, ez gyakran eszembe juttatja, hány ehhez hasonló otthon lehet áldozata a pusztításnak. Sose lehet tudni, hogy, mikor kerül sor újra mindarra, ami a versben van.
Az egész verseskötetét átjárja valami megfoghatatlan szorongás, halálfélelem, múlandóság, légszomj. Fél az elmúlástól?
Persze, hogy eszébe jut az embernek az elmúlás, már fiatalon is, hát még az én koromban. Viszont fiatalon talán jobban féltem tőle. Idővel az ember elfárad, és néha már úgy gondol rá, mint valami nagy vakációra. Másfelől ahogy Hamlet mondja, nem tudhatjuk, „mi álmok jőnek a halálban”. De bármilyenek is, leginkább talán a szeretteimtől való elválástól félek.
Ugyanakkor sok versében utal arra, hogy az ön élete a múlt folytatása.
A folyamatosságnak a tudata azon dolgok egyike, amelyek értelmet adhatnak az ember életének. Például az, hogy folytatja a régiek életét, és majd őt is folytatni fogják. Különösen, ha az embernek gyereke van, akkor kezdi igazán egy család részének is érezni magát, nemcsak egy egyénnek. Igen, az ember élete a saját ősei folytatása is, meg általában azoké az embereké is, akik korábban ugyanott éltek, ahol most ő.
Sopron fontos nekem. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy olyan keveset tudok a felmenőimről. Az apaiakról, egy amatőr családkutató barátnőm jóvoltából viszonylag többet, az anyaiakról szinte semmit. A családom mindkét ága az első háború után jött át a Felvidékről Magyarországra. Néha sajnálom, hogy nem ott folytatódik az életem, ahol a felmenőimé. Más lenne nagy rokonsággal körülvéve élni, ismerni a régiek történeteit már gyermekkorban! Másfelől lehet, hogy egy nagy család éppenséggel korlátozó, fojtogató lett volna. Ennek az éremnek is két oldala van, mint jóformán mindegyiknek.
Ön viszont Ígéretet — ez a vers címe — tett valakinek, akit nagyon szeret. Azt mondja, hogy „Bár hűlt helyem marad csak itt, én itt leszek veled!”
Ez a vers személyes szeretetből táplálkozik.
Olyan személyes szeretet érződik ebben a versében, mint amivel Giorgione A vihar című festményén az anya magához szorítja gyermekét. A Törés címet adta annak a szövegnek, amelyet ennek a titokzatos itáliai festőnek a képére írt. Kicsit talán, mintha kilógna ez a kép a többi közül.
Rejtélyes kép. Egy festő barátom azt meséli, igen gyakran álmodja azt, hogy valahol külföldön van, és nagyon szeretné látni ezt a képet, de nem tud eljutni a képtárba. Megpróbáltam megfejteni az álmát, és mert én is, mint manapság szinte mindenki, alaposan át vagyok itatva mélylélektannal, arra gondoltam, talán a képen látható anya és kisgyermeke jelenti a megfejtést. Állítólag van a kisgyermek életében egy olyan stádium, amikor még egynek érzi magát az anyjával, és a világgal. Aztán bekövetkezik egy törés, és az ember ráébred arra, hogy különálló lény. Ezt a törést jelképezheti a képen a villámlás, a közeledő vihar. Persze könnyen lehetséges, hogy a festő valami egészen másra gondolt.
Ha jól tudom, a kötet címadó versének sokáig nem volt címe. A már említett festőművész barátja javasolt azt, hogy Vita élő időben. Borúlátó vers. Apokaliptikus, világvége hangulat uralja. Az állandó kételkedés verse. Legalábbis én ezt éreztem olvasás közben.
A kezdő képet egy világpolitikai esemény ihlette, láttam a tévében, amikor az amerikaiak kivonták csapataikat Afganisztánból, a tálibok átvették az uralmat, az emberek pedig menekülni kezdtek. Az amerikaiak megpróbálták modernizálni az országot, bármit is jelentsen ez: mindenesetre a nők tanulhattak, levehették a hidzsábot, szóval úgy tűnik, nőtt az egyének szabadsága. Aztán visszajöttek a vallási fanatikusok. Ez az esemény felélesztett bennem egy régóta folyó belső vitát. Felszabadulni egy elnyomó rendszer alól jó. Én is egy ilyenben nőttem fel, és ezért nagyon fontos nekem a szólás- és lelkiismereti szabadság. Viszont ez egyúttal azt is jelenti, hogy idővel az egyén ott áll minden kapaszkodó nélkül, nem tudja, hogy ő maga kicsoda, és főként nem tudja, mi az értelme az egésznek, következésképp azt sem, hogyan kellene viselkednie, mi lenne a „jó élet”. Ha azt mondják neked, hogy minden életforma és életvitel egyformán jó, döntési helyzetekben támasz nélkül maradsz, ráadásul rájössz, hogy hol ezt akarod, hol azt.
Amúgy annyira talán nem is borúlátó a vers. Azért tettem a végére, és nem valamelyik Képtár ciklusba az utolsó verset, a delfti udvarról szólót, mert szerintem a hétköznapoknak, az emberek napi életének óriási ereje van, és valamiképpen meghaladja ezeket az ellentéteket.
Melyik világ halálára gondol, amikor azt írja, hogy végleg szétesett?
Nem túl eredeti módon a Nyugatéra vagy legalábbis annak a Nyugatnak a halálára, amelyet korábban ismertünk vagy ismerni véltünk. Vagy inkább messziről csodáltunk, mert úgy hittük, ott létezik a gondolat- és szólásszabadság, jogegyenlőség, pártatlan ítélkezés, szóval mindaz, ami egy diktatúrában nincsen. Aztán most úgy tűnik, mintha mindez eltűnőben lenne. Persze ezeknek a gyakorlása már-már emberfeletti erényeket kíván (mármint ha nemcsak szavakban hódolunk nekik, hanem csakugyan tiszteletben tartjuk őket), és úgy látszik, belefáradtak, és nem bánják, vagy éppenséggel várják is, hogy visszatérjen valamiféle kvázi-vallási, politikai fanatizmus, amelyik megmondja, mit és hogyan kell csinálnunk vagy akár mondanunk. Mint a Kavafisz-versben a barbárok, akik „mégiscsak valamiféle megoldást” jelentenének. Azt hittük, ez a nyugati civilizáció az emberiség fejlődésének eddig csúcspontja, ahonnét nincs visszaút, most meg úgy tűnik, hogy de bizony van.
És mi lesz velünk itt az egykori keleti blokkban?
Mi, a sok évtizedes diktatúra után talán jobban tudjuk méltányolni a szólás- és gondolatszabadság fontosságát. Lehet, hogy nálunk még kitart ez a bizonyos nyugati kultúra egy darabig de ehhez, azt hiszem, valamiféle szorosabb összefogás kellene az egykori keleti blokk országai között. Ha valamit, annyit biztosan megtanultam a történelmi olvasmányaimból, hogy a kis országokkal a nagyok azt csinálnak, amit akarnak. Csak hát kérdés, hogy a történelmi sérelmek meg az esetleges jelenlegi, vélt vagy valódi érdekellentétek csakugyan lehetővé tesznek-e egy ilyen összefogást.
A hit és a kételkedés ebben a verseskötetben újra és újra egymásnak feszül. Van hite, de mindig kételkedik, ahogyan a Rembrandt-kép tanítványai Emmausban?
Azt hiszem, nem kételkedni csak egy olyan közegben lehet, ahol mindenki nagyjából ugyanazt gondolja. Nem véletlen, hogy azokban a korszakokban, amikor a társadalmat egyetlen nézetrendszer uralta, olyan kegyetlenül büntették a másként gondolkodókat. Mert lehet, hogy valaki eleinte csak a dogma egy apró részletében kételkedik, de a gondolatszabadság azt is jelenti, hogy az ember előbb-utóbb kigondolkodja maga alól a szilárd talajt. Van egy mély igény majdnem mindenkiben a bizonyosságra, amit a kétkedés állandóan kikezd. De az sem jó, hogy ha valaki annyira ragaszkodik egy biztonságot adó nézetrendszerhez, hogy nem érdekli az igazság. Tudom, hogy van ilyen is. Nemrég vitatkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy ő az értékeket többre tartja, mint az igazságot. Én ezt nem tudom elfogadni. Az igazság fontos.
Mi az igazság egy olyan világban, amelyben mindenkinek megvannak a saját, személyes igazságai, még akkor is, ha a hazugságot hiszi igazságnak?
Ez nem is lenne baj, ha hajlandóak lennénk megvitatni egymással az igazságainkat.
Ahogyan A és B teszi a verseiben?
Igen. Ehhez persze arra a meggyőződésre lenne szükség, hogy létezik objektív igazság, amit így legalábbis megközelíthetünk még akkor is, ha a megismerő képességünknek megvannak a maga korlátai. De ez a „mindenkinek megvan a maga igazsága”-féle felfogás azt feltételezi, hogy nem létezik egy objektív, minden rész-igazság fölött álló igazág, amelyet jó esetben legalább megközelíthetünk.
Keresnünk kell ezt?
Kellene.
Van a verseiben valami álomszerűség.
Hogyne lenne. Az álom és a vers hasonló technikával dolgozik: sűrítéssel. Bár sajnos álmomban nekem soha nem sikerült verset írnom, csak teljesen zagyva, bár nyelvtanilag hibátlan mondatok jutnak eszembe félálomban. Régebben ilyenkor képeket láttam, most meg többnyire elalszom, mielőtt bármi eszembe jutna. Kivéve, amikor hidegfront van, mert akkor nem tudok aludni.
Egyik versének pontosan ez a címe, Hidegfront. Egy kiskutya halálát is megemlíti benne, és ettől olyan végtelenül szomorú ez a vers.
Igen, volt egy kiskutyánk, még amikor Budaörsön laktunk. A szomszédoktól kaptuk, sajnos nagyon hamar elpusztult. A fiam még csak három éves volt ekkor. A kiskutya behúzódott az ágy alá, én pedig nem akartam, hogy Tibor arra ébredjen másnap reggel, hogy egy halott állat van a szobában, úgyhogy kivittem a kutyát egy melléképületbe és ott halt meg. Még most is fáj a gondolat, hogy magányosan kellett meghalnia, és amikor a hidegfront előhoz valami lappangó depressziót, ez a fájdalom is mindig kiújul. A vers meg abból lett, hogy elcsodálkoztam rajta, hogy lehet az, hogy az olyan távoli, fizikai események, mint a hideg légtömegek betörése, ilyen lelki természetű hatásokat váltanak ki. Úgy látszik, a világon miden mindennel összefügg.
Mi az oka, hogy csak nagyon ritkán lehet a verseit irodalmi lapokban olvasni?
Jobban szeretem, ha inkább kötetben olvassák őket. Ott egymás között vannak, egymást erősítik vagy értelmezik, vagy éppenséggel vitatkoznak egymással. Ráadásul idővel a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján is meg lehet őket találni: már csak ezért se látom sok értelmét, hogy lapoknak küldjek verset. Kivétel, ha valamelyik lapnál, mondjuk így, otthon érzem magam: több nagyon kellemes miskolci látogatás után ehhez most a Műút áll a legközelebb.