(Wirth Imre: Úgy járkálsz, mintha lenne otthon, Scolar, 2022)
Az emberi létünkből következő esetlenség felvállalása: idő és távolság kérdése talán. De hogy megnevezzük azokat a különféle okokat, amelyeknek kiszolgáltatottságunkat köszönhetjük: ehhez már olyanfajta bátorság szükséges, amely nem riad vissza a minket préselő erők felmérésétől, és amely előbb-utóbb úgy fogadja el tehetetlenségét a rajta túlmutatóval szemben, hogy a kérdésekbe való belenyugvás által valamelyest ki is oltja azok hatalmát.
Wirth Imre Úgy járkálsz, mintha lenne otthon című új kötetében — az előző kettőhöz hasonlóan — az emlékezés tájain bolyong, vándorlásai közben minduntalan kísértve az elioti „helyrehozhatatlan idő” fogalmát a „véges szókészlet határain” belül (Meghalok nemsokára). Már-már a reménytelenségbe áthajló lemondás nehezedik a kötet valamennyi verssorára, a megszólaló pedig — mintegy kivétel nélkül — valamiféle mulasztás emlékképeibe kalauzol bennünket: „kimondatlan nyarakba” (Volt egy kimondatlan), szavak számlálásával töltött álmatlan éjszakákba (Nem lett volna), vagy rengeteg időt lepergető várakozásokba, ahol „nem jött elő az isteni / lényeg”, ahol a vágyott esemény végül elmaradt (De milyen egyedül).
Noha a versek többségét a saját hatástalanságunkra, sokkal inkább tehetetlenségünkre való rádöbbenés tragikuma itatja át, bizonyos sorokban mégis a humor és az irónia mellékzöngéit hallhatjuk felcsendülni: az egyik versben például az éj pöfékelő biciklitolvajként nyargal a sorok között (Az éj nagy), míg egy másikban a lírai én egy billegő bajszú szoborral kezdeményez párbeszédet szombat hajnalban (Hogy elviseljem). Első olvasásra talán joggal élhetnénk a komolytalanság gyanújával, ha azonban a kötet világát egyfajta értő madártávlatból szemléljük, akkor ez az eshetőség érvényét veszti. A versbeszélők emlékezései ugyanis nem pusztán a „helyrehozhatatlan idő” visszafordítására tett kísérletek (pl. Ki vagy), vállalkozásuk nem merül ki a múltban. Otthont és válaszokat keresnek az otthontalanság és a választalanság birodalmában.
A kötetben voltaképpen minden egyes rezdülés, villanás és visszaidézés azt a teret próbálja körültapogatni, ahol valamiért megtorpan a kikívánkozó megnyilatkozás, ahol a némaság diadalmaskodik, ahol egy „lány izzik a szó udvarán” (Nem érzek semmit). A megszólalók, vagyis inkább a megszólalni vágyók „az érzékenység határán” (Végigtekint az Úr) szaladják körbe a csöndet (Aludtunk), szeretnének kitérni a némaságból (Uram, én), de szorítja őket az ég (Ahogy az alkony). A végesség szorítása különös gravitációt hoz létre a versek dimenziójában, az emlékképek égitestei közé beszüremkedik a transzcendencia, amely egy szavakon túlmutató kifejezési lehetőséget biztosít a versbeszélők számára: „szeretnék holnap / mégis szétragyogni” (Sose szerettem volna).
Ha a megszólalások végül mindig megtorpannak, és az ember–ember közötti megnyilatkozási kísérlet mindig kudarcba fullad, akár visszatekintve, akár előre szaladva, akkor természetes, hogy előbb-utóbb felmerül az igény egy olyan létezési sík iránt, ahol megértve lehetünk. A versbeszélők a kimondás lehetetlenségével eltelve az égi szférának szegezik kérdéseiket, párbeszédbe lépnek a lehető legtávolabbival: „Uram. A szó tiéd” (Uram, én). Véges eszközökkel azonban nem képezhető le egy végtelen nyelv: „Hallgatásod / nem értem”. A dialógus tehát itt is tragikusnak bizonyul, noha van feloldás. A legérzékenyebb felfedezése a kötetnek talán éppen az, hogy nem kell feltétlenül álomvilágba menekülnünk, nem szükséges kiszöknünk a hiányon át a sohanemvoltba (Milyen a kutyaugatás) ahhoz, hogy ne nehezedjen ránk földi oldalról a megértetlenség terhe, az isteni részről pedig a saját megértési képességeink végessége. Lehetséges ugyanis részesülni olyasvalaminek a lényegéből, amire vágyakozunk: „ragyogunk, mikor boldogok vagyunk” (A lejátszólista).
Wirth kötete első benyomásra többirányú reménytelenséget vázol: egyrészt olyan emlékképek jeleneteibe szólít minket, ahol a megszólalás puszta vágy marad, másrészt pedig emlékezteti olvasóját az isteni és az emberi közötti távolság visszhangtalanságára. Azonban mindkét lehetetlenség feloldása ott rejlik a sorokban. Az érzékekhez tapasztott emlékezés révén az emlékek nem újraélhetővé válnak, hanem folytathatóvá, újra és újra felidézhetővé: a „fonnyadt ínyhatáron” ismét érezhető a „csurranó nevetés” íze (Légy meggymag!).
Noha a versszereplők nem lelnek sem otthonra, sem válaszokra, a kötetet átlengő transzcendencia valahogy azt sejteti, hogy erre nincs is szükség: „ólommal tömött kabátban állok / reggel véletlen, tele irgalommal” (Nem akarok ma este). Wirth Imre úgy szabadítja meg súlyától a végesség tudata, valamint az égi szféra elérhetetlenségének érzete által elnehezült huszonegyedik századi embert, hogy ábrázolja az őt összenyomó erők miértjeit. Versbéli bolyongói végül a megragadható feleleteknél sokkal fontosabb dologra bukkannak: a tárgyakat, a szavakat, és legfőképp az embert átható ragyogásra, amely éppúgy összeköti őt a földivel és az égivel, amelyet átérezve könnyebbséggé válik a lehetetlen súlya.