A Sapir-díjas családregényt olvasva eszünkbe juthat Eva Menasse Vienna című regénye, vagy a Rashevski tangó című film is. Amir Gutfreund azonban sajátos, pazar humorú könyvet írt, kissé bolondos szereplői, és persze a szerző gördülékeny, könnyed stílusa néhol nevetésre késztetik olvasóját, aki — mégiscsak „holokausztirodalomról” lévén szó — rögtön el is szégyelli magát.
A rendkívül jól felépített mű a túlélők és családjuk hétköznapjairól szól, ezek a hétköznapok ugyanakkor nyilvánvalóan eltérnek a legtöbbünkétől, legfőképpen azért, mert az ő életükben olyan cezúrát találhatunk, amelyet mi talán elképzelni sem tudunk. Életük és történetük két részre osztódik, a holokauszt alatti és a holokauszt előtti életre, amelyek mellett a jelen vagy a jövő eltörpül, valószínűtlen és kétséges is.
Úgy hiszem, éppen ezért van a fényképeknek és a fényképezésnek fontos szerepe a könyvben. Efi, aki Amir mellett a könyv egyik központi alakja, tökéletesen beállított képeket készít környezetéről, elsősorban az idősebbekről. A már-már mániákussá váló fotózásra és fotózkodásra a következő magyarázatot adja a szöveg: „A holokauszt után olyan fontos lett, hogy valaki megörökítse őket, mint a levegő, az étel vagy a jó egészség. Azt akarták, hogy életük minden eseményét kapja le valaki. Kézzelfogható bizonyítékot szerettek volna arról, hogy léteznek. Hogy valóságosak. Hogy létezésükre tudományos bizonyíték van.” (29) Ugyanakkor épp ez a tragédia, a közös trauma a közösség (a könyvben egy lakótelep lakói) összetartozásának alapja is. „Az idősebb nemzedék tagjai vágytak egymás társaságára, egyrészt, mert az összetartozás-érzés gyógyította a sebeket, másrészt, mert így mindenki megtalálhatta a maga rokonságát” (9).
Vagyis a családregény szó használata nem valami furcsa feketehumor részemről, hanem ténylegesen konstruált családok konstruált identitásáról van szó. „A legjobban a nagyapák és a nagymamák hiányoztak, így azután áthágtuk a szabályokat, és annyit gyűjtöttünk be belőlük, amennyit csak tudtunk” (uo.) — írják az elbeszélők. S éppen itt a regény egyik legfigyelemreméltóbb üzenete. Hogy bár az elbeszélő(k) rögtön a könyv elején egyes szám első személyben szólnak, a 8. oldaltól kezdve keveredik az E/1 és a T/1 használata, míg a következő oldaltól már többes szám első személyben íródik a mondatok zöme. (A könyv végéhez közeledve az immáron felnőtt Amir beszél, ahol ismét inkább az E/1 válik dominánssá.) Vagyis a szubjektív kiindulópontból, élettörténetből az elbeszélő a kollektív „mi” használatára vált. Kezdetben ezen ténylegesen csak annyit kell érteni, hogy én és az unokatestvérem, vagy mi, a lakótelep lakói. Később azonban a mi szó — és így a cím esetében is: A mi holokausztunk — igyekszik olvasóját addig a felismerésig juttatni, hogy a mi az engem is jelent, hogy valami olyasmi történt, aminek akár én is, mint embertársaim többsége, elszenvedője lehettem volna. Hogy közöm van hozzá. Vagyis a holokauszt nem csupán egy történelmi esemény, aminek vége, hanem egy olyan, közös történelmi trauma, ami feldolgozatlan maradt.
Ezen a lakótelepen azonban a holokauszt még nem ért véget. Identitások épülnek a borzalmakból, a lakótelep gyerekei megnyugtató mesék helyett a lágerekről akarnak hallani. („Ők teázgattak, mi meg odaültünk a lábukhoz, és figyeltünk — csodálatos gyermekkor mások nyomorának árnyékában.” — 52) Keresik önmagukat és történeteiket, a gyökereket, s igyekszenek mindent megtudni arról, mit éltek át a körülöttük élők, mi az, amiről ők mit sem tudhatnak. Persze azért próbálkoznak, hol tudatosan, hol tudattalanul: ájulásig éheztetik magukat, dacból nem vesznek német autót, leveleket lopkodnak és fordíttatnak, berzenkednek a vonatoktól, soha felelősségre nem vont náci háborús bűnösökről gyűjtenek adatokat.
Meg akarják érteni mind a két, egymással párhuzamos holokausztot. Érteni akarják a nyilvánosat, „amelynek az emlékére Izraelben minden évben egyszer megszólalnak a szirénák, és egy rövid időre megáll az élet” (80), de meg akarják érteni azt is, amely életüknek ténylegesen minden területét átszövi: a személyes, rejtett történetet, a családi holokausztot. Kissé szenvtelenül kérdezgetik a túlélőket sorsukról, követelik történeteiket. „Muszáj volt. Meg kellett értenünk. Tudnunk kellett. Efi meg akarta érteni, hogy az anyja miért sír éjszakánként. És hogy miért nem törlik le a számot Antek bácsi karjáról.” (100)
Ugyanakkor világossá válik számukra, hogy végső soron a legkegyetlenebb nácik történetének, tetteik borzalmának megismerése által lesz lehetséges a holokauszt megértése is. Közülük az egyik (Kurt Franz) képzeletükben meg is szólal, s a kötet talán legborzasztóbb mondatát mondja: „Nem hagylak el benneteket, gyerekek, én vagyok a holokauszt, én vagyok a magyarázat, ami által nem fogtok megérteni semmit sem, de nélkülem kilátásotok sincs megérteni a családotokat.” (196)
A nyomozások, az élettörténetek felderítése, amelyek a könyv egészét átszövik, arra is alkalmasak, hogy egy-egy személy/alak közelebbről is bemutatásra kerülhessen. Megismerjük a különböző nagyapákat, a linówi és a sarkówi hitközséget, a bolond Hirscht, Hans Odermannt. Vagy Adolfot, a szőke, kék szemű német „nácit”, aki ezen jelzőt pusztán azzal kiérdemelte, hogy német, mellesleg kutatóként érkezik Izraelbe a Frankfurti Egyetemről. (A későbbiekben kiderül, hogy Lebensborn-gyerek,[1] szüleinek kilétéről fogalma sincs, ami végül együttérzésre készteti Amirt.)
Talán nem tévedünk nagyot, ha ezekről a szereplőkről, vagyis még inkább szerepükről eszünkbe jut a moralitás, a középkori, allegorikus szereplőket felvonultató vallásos színjáték. A jó nagypapa, a smucig nagypapa, a rossz német, a bolond és az ő igazsága. Ez utóbbiról mindenképpen érdemes pár szót ejteni. A bolond Hirsch és kérdése végigkíséri elbeszélő(i)nk felcseperedését. A holokausztot mániákusan érteni akaró gyerekektől (és mindenki mástól is) csak annyit kérdez: „Csak a szenteket vitték gázkamrába?” S ez az a kérdés, amire elbeszélő(i)nknek valamilyen választ kell találniuk, s találnak is. Noha Hirsch kérdése mintha a király meztelenségére figyelmeztetne, úgy hiszem, mégsem pusztán erről van szó. Foucault A bolondság története ötödik fejezetében, az antropológiai körben taglalja az ember bolondsága és a bolondság igazságának kapcsolatát. Ekképp ír a XIX. századi bolondról: „A bolondság most antropológiai nyelvet beszél, amely egyszerre irányul — mégpedig egy olyan kétértelműségben, amelyből a modern világot nyugtalanító erői erednek — az ember igazságára és ennek az igazságnak az elvesztésére, s következésképp ennek az igazságnak az igazságára. Kemény nyelv ez, mely gazdag ígéreteiben és ironikus a redukáltságában. A reneszánsz óta most első ízben szólal meg a bolondság. Hallgassuk meg első szavait.” (Foucault, 708.) Úgy hiszem, a bolond Hirsch esetében is erre az állapotra kell gondolnunk, meg kell hallgatnunk és ha tehetjük, válaszolnunk kell az általa feltett kérdésre. Nyilvánvalóan nem csak a szenteket vitték gázkamrába. Embereket vittek gázkamrába.
A könyvet érdekes betétek szakítják meg; néhol beékelődik egy-egy mondat az irodalom szerepéről, dialógusok közé fúródik náci háborús bűnösök neve, tetteik és tetteikhez képest elenyészőnek tűnő büntetésük. Különböző szereplők különböző elképzelését olvashatjuk a holokauszt reprezentációjának lehetőségeiről, vagy éppen a háborús bűnösök felelősségre vonásának mikéntjéről.
Ahogyan aztán a gyerekek a könyvben felnőnek, kialakítják mindezekről saját nézőpontjukat is. Világossá válik számukra (is), hogy a nagyapák mégsem tökéletesek, sőt, nem is hősök, történeteik sem voltak teljesen igazak, s éppen így a német kutató sem náci és velejéig romlott. Vagyis embereket és azok sorsait kezdik látni, példának okáért kollektív bűnösök helyett. Így a hányattatott sorsú német férfi is szimpatikussá lesz, s bár nehezen, de feldolgozhatóvá válik a tény, hogy Amir feleségének nagyszülei közt akadt egy, a szadizmusával a nácik között is kirívóan félelmetes (egyébként zsidó) alak. („A feleségem nagyapjáról van szó, és Jarivban ott él tovább az egynyolcada. […] A vére tovább él, és ha egykor Jarivnak utódai lesznek, él tovább a jövőben is. Épp ez az, ami nem történhet meg.” — 528) Noha a történetvezetés szempontjából ez utóbbi szál kissé erőltetettnek tetszhet, a könyv végén lehetőséget biztosít arra, hogy Amirt óva inthessék mindenféle ideológiától: „Te hallod, amit mondasz? Épp így beszéltek a nácik is. Vadásztak mindenki után, akiben volt egy cseppnyi zsidó vér. Ők is azt mondták, hogy a zsidókkal azért nem lehet mit kezdeni, mert a vérükben van a zsidóságuk. Szerintem elvesztetted az eszedet.” (uo.)
Ahogyan a könyv végéhez közeledve az előre meghatározott szerepek szerinti kategorizálás feloldódni látszik, mind önmagunk, mind a (konstruált) másik megismerése lehetségessé válik. Így jutunk el az E/1 ismételt használatához, s a következő mondatokkal számolódik fel a többes szám első személyű elbeszélés: „Ő az én tükörképem. Igen, ez az. Többé nem mondhatom, hogy mi és ők. Meg sem mozdulhatok, egy vonalat sem húzhatok meg anélkül, hogy a tükörképemen ne hagyna nyomot. Minden gondolatomnak lesz egy lenyomata a másik oldalon. Nincs többé mi és ők.” (576) Vagyis visszatér és megerősítést nyer a korábbi gondolat: a holokauszt mindannyiunké, olyan közös trauma, amellyel mindannyiunknak dolga van.
S mert semmi sem tökéletes, a könyv utolsó, 579. oldalán a következő, kissé problematikus összegzést olvashatjuk (éppen Hirsch megjelenésére reflektálva): „[a] holokauszt nem volt rendkívüli. Hétköznapi emberek hajtották végre, és hétköznapi emberek voltak az áldozatai.” (579) Én mégis inkább azt mondom, a holokauszt rendkívüli volt, mert hétköznapi emberek hajtották végre és hétköznapi emberek voltak az áldozatai.
Megjelent a Műút 2013041-es számában
[1] Lebensborn: az élet forrása/Életforrás program, Himmler tervei alapján a Harmadik Birodalom és az „árják” jövőjét kívánta biztosítani — a németországi szülési ráta megtartásával, majd emelésével. Amir Gutfreund ekképp foglalja össze a programot: „lehetővé tenni a megfelelőnek ítélt német nők megtermékenyítését olyan gyakran, amennyire csak élettanilag lehetséges volt.” Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy nagyon gyakran váltak a „projekt” áldozatává pl. skandináv nők is.