Részletek Tasi József Petri Györggyel készített életútinterjújából
A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai az 1960-as évek közepétől készítenek életútinterjúkat a magyar irodalom alkotóival. Ezek az interjúk a PIM Médiatárában meghallgathatók, kutathatók. Petri Györggyel Tasi József, a PIM Hangtárának munkatársa készített kilenc részből álló interjút 1993 novembere és 1994 februárja között. Az interjú szerkesztett változata 2023-ban jelent meg a Kertész Imre Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában, Petri György különbözése címmel.
1993. november 30.
PETRI GYÖRGY: Az a helyzet, mikor újraolvasom a fiatalkori verseimet, hogy ezeket technikailag érett verseknek tartom, művészileg azonban nem tartom éretteknek őket.
TASI JÓZSEF: Technikailag valóban nagyon kidolgozottak. Még ha szentségtörésnek is hangzik, szerintem te jobban bánsz a formával, mint a Szépség koldusában József Attila tizenhétéves korában.
PGY: Nekem az igazi problémám az volt — amit el is mondtam életem első interjújában Alföldy Jenőnek[1] —, hogy ezek a versek nyomasztóan magukon viselik József Attila bélyegét. Úgy éreztem, egyfajta József Attila-, illetve Nyugat-epigonságban szenvednek, és én szerettem volna valami gyökeresen mást csinálni. […] Ugyanúgy, ahogy Tandorinál egy éles fordulat van a Töredék Hamletnek — amely erősen a Pilinszky–Nemes Nagy, tehát mondjuk az Ezüstkor-nemzedék hagyományának folytatása — és utána az Egy talált tárgy megtisztítása közt, ami ugyan szintén József Attilára utal vissza, de mégis ott következik be a radikális fordulat.
TJ: Most is úgy érzed, hogy folytathatatlan a József Attila-i poézis?
PGY: Féja Géza mutatott rá arra, hogy József Attila tulajdonképpen konzervatív költő. A forradalmi megnyilvánulásaihoz képest határozottan konzervatív a poétikája. Ezt én is így gondolom. Úgy éreztem, hogy József Attila valójában a Nyugat-hagyomány betetőzése. Egyre több harmóniát találok például Kosztolányi és József Attila között.
TJ: És Babits és József Attila között is találhatsz.
PGY: Igen, igen. Tehát a politikában forradalmár volt, költőileg meg inkább a nagy Nyugat-tradíció megkoronázója. Gondolj — mit tudom én — József Attila Kassák-kritikájára, milyen hihetetlenül durván utasítja el az egész avantgárdot.
TJ: Amelynek ő is tagja volt egy időben.
PGY: Igen, de aztán sikerült erősen elhatárolnia magát. Na most, amitől én tulajdonképpen ilyen deklaratíve elhatárolódtam, az nem is annyira József Attila költészete volt, hanem ez a poszt-József Attilá-s epigonizmus. Úgy gondolom, Garaiék nemzedéke annak esett áldozatul, hogy nem tudott ebből a tradícióból kilépni. Voltaképp még ma is folyton visszanyúlok József Attilához, mert igazából nem József Attilával magával volt bajom, hanem ezzel a kanonizált és ezáltal egyszersmind kiherélt poszt-József Attilá-s stíllel.
TJ: Ez talán még többet ártott József Attilának, mint az, hogy életének azt a másfél évét, amelyben kapcsolata volt a kommunista párttal, mintegy az életmű élére állították Révaiék, Horváth Mártonék.
PGY: Persze.
TJ: Szóval József Attila felvizezett utóhatása, hogy úgy mondjam, az életmű befogadására is rendesen visszahatott. Azt mondtad az előbb, hogy máig is visszanyúlsz hozzá. Erre utaltam, amikor a múltkor elkezdtük a beszélgetést, hogy legutóbbi, de a korábbi köteteidben is nagyon sok idézet, utalás, parafrázis, egy-egy verssor továbbgondolása, megcsavarása, akár groteszkbe átbillentése olvasható. Ennek kapcsán prózaíró majdnem-nemzedéktársadra, a nálad kicsit fiatalabb Esterházy Péterre gondolok, aki szintén beapplikálja a műveibe egy-egy író néhány verssorát.
PGY: Én tudatosan egyáltalán nem kapcsolódom a posztmodernhez.
TJ: Tudom, nálad nem erről van szó, de akkor miről?
PGY: Abszolút nem fogadom el, amit Kulcsár Szabó ír rólam, hogy én egy posztmodern költő lennék.[2] Ez eddig soha nem jutott eszembe, de úgy látszik, vannak bizonyos közös tendenciák, amik spontán módon hatnak. Úgy látszik, ez a hermeneutikai trend annyira kényszerítő erejű, hogy én is valahogy állandóan idézek, polemizálok, korábbi költők verseit értelmezem, leggyakrabban Petőfit, József Attilát és Adyt, a német romantikusokat. Ez egy spontán tendencia az újabb irodalomban, hogy nem tudjuk megkerülni az elődökre való reflektálást és hivatkozást. Ezzel nem a műveltségemet akarom fitogtatni, hanem teljesen magától értetődően állandó dialógusban vagyok az elődeimmel. Amiben persze szintén van egy jó adag konzervativizmus, mert a kortársaimmal elég ritkán polemizálok, nem nagyon érdekel, amit csinálnak. A múlthoz nyúlok vissza, őket érzem igazi kortársaimnak.
1993. december 2.
TJ: Emlékszel-e még első köteted hatására? Úgy tudom, elég sok kritika jelent meg róla.
PGY: Igen. A furcsa az volt, hogy a kritikák igazolták Vas aggodalmát, hogy ugyanis érdemes a pesszimizmust mint alkati tulajdonságot jó előre felhoznia mentségemül. A kritikák általában ilyen félszívűek voltak, tehát egyrészt volt bennük dicséret és biztatás, de kellő feddés is. Azt mondták, hogy az egyik legtehetségesebb, ha nem a legtehetségesebb tagja vagyok generációmnak, de mindig ott volt egy kis vörös farok, hogy hát sajnos hiányzik belőle minden jövőkép, minden optimizmus, de bízzunk benne, hogy majd kinövi. A recepciónak ez a felemássága szerencsére soha különösebben nem zavart. Úgy éreztem, hogy odáig a kritikus a magánvéleményét mondja, amíg arról ír, hogy tetszenek neki a verseim, onnantól kezdve pedig eleget tesz az előírásoknak. A kritikus észrevétel soha nem poétikai természetű volt, hanem ideológiai: hogy hát miért nem tud már nekem egy kicsit jobban tetszeni ez a rendszer? Szóval teljesen érezhetően kettéváltak a kritikák. Amíg a versekről volt szó, akkor azt mondták, hogy hű, de tetszik, utána pedig jött egy kis politikai ejnye-bejnye.
TJ: Én nem érzem nálad a pesszimizmust úgy, mint ahogy József Attilánál mondjuk a Semmi ágánban.
PGY: Én azt a minősítést, hogy pesszimista költő lennék, soha nem fogadtam el magamra nézvést helytállónak. Inkább azt mondanám, realista költő vagyok. De ez a realizmus természetesen azt is jelenti, hogy szerintem az irodalom inkább az élet kellemetlen tényeivel foglalkozik. Nekem nagyon sok versem szól a kapcsolatok elmúlásáról, és egyre gyakrabban írok a halálról. De például nem gondolom azt, hogy az az ember, aki tudatában van annak, hogy meg fog halni, az pesszimista. Az egyszerűen egy normális ember. Azt hiszem, ha valami jellemző a költészetemre, az az, hogy kétségkívül inkább az élet kellemetlen tényeivel szembesítem elképzelt olvasómat.
TJ: És van benned hajlam a groteszkre is.
PGY: Én ezt inkább abszurd iránti hajlamnak nevezném. A második kötetemben van a Szükségmegoldás című vers, ami arról szól, hogy egy férj igen bonyolult módon öngyilkosságra készül, úgy, hogy áramütéssel végez magával. Ezt úgy éri el, hogy amikor a felesége felkapcsolja, felgyújtja a villanyt, abban a pillanatban rajta átmegy az áram, viszont kiírja egy cédulára, hogy érintése életveszélyes. Szóval én tényleg érzek az életben — különösen a meghalás perspektívájából — egy alapvető abszurditást. Most olvastam valamelyik hetilapban egy teljes blokkot arról, hogy milyen temetkezési lehetőségeink vannak, mennyibe kerül egy temetés, milyen szolgáltatásokat nyújtanak ehhez. Hát nem abszurd elképzelni valami ilyesmit, hogy temetkezési ipar?
TJ: Krúdy jut most hirtelen eszembe, azt hiszem éppen az Asszonyságok díja kezdődik temetéssel…
PGY: Hogyne, egyik kedvenc könyvem. Polcz Alaine-nek köszönhetően mostanában megjelent Magyarországon a pszichológián belül a tanatológia mint a meghalásra való felkészítés pszichoterápiás szakága is.
TJ: Egy ’56-os Új Hangból emlékszem Illyés egy versére, amiben nyugalmas „haltató hely”-t kíván, tehát méltó kereteket a meghaláshoz. Mors bona, nihil aliud a mű címe. És egy könyvet is írt erről, a Kháron ladikjánt. Ezért én még nem nevezném sem őt, sem téged pesszimistának. A pesszimista az, aki úgy érzi, hogy minden szörnyű, minden rossz, és nem lát kivezető utat senki számára.
PGY: A pesszimizmus negatív előrelátást jelent, amikor azt gondolom, hogy minden rosszabb lesz. Na most, maga a problematika azért idegen tőlem, mert ha valami jellemző a személyiségemre, az az, hogy nekem abszolút nincs jövőképem. Engem nem nagyon érdekel a jövő, mindig csak egy közeljövőben vagyok hajlandó gondolkozni.
TJ: Viszont messzemenőleg nem fogadod el a jelen visszásságait, hogy finoman fogalmazzak. Ami nyilván azt jelenti, hogy változtatni akarsz, van benned egy ilyen igény.
PGY: Persze, hogy változtatni akarok, de úgy gondolom, hogy a költő e tekintetben nem élvez kitüntetett szerepet. Nem különböztetem meg magam az átlagos magyar választópolgártól, aki vagy változtatni akar, vagy éppen nem akar változtatni, hanem helyénvalónak tartja a fönnálló állapotokat. Pont azáltal, hogy van egy olyan-amilyen, alakuló demokráciánk — ami nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, meg talán részben veszélyeztetett is —, a költő, mint mindenki más, kifejtheti a magánvéleményét. Demokráciában a költőnek nem kell „lobogónak” vagy „fáklyának” lenni, hiszen ha politikailag akar megnyilvánulni, akkor ezt megteheti azzal, hogy publicisztikát ír, elmegy egy Charta-rendezvényre, vagy ne adj’ Isten jelölteti magát képviselőnek — bár ez már Petőfinek se vált be, par excellence politikai költő volt. Szóval megteheti, hogy annyiban foglalkozzék politikával, amennyiben ez témaként érdekli és foglalkoztatja; tehát sem nem úgy, hogy kötelességet teljesít, sem nem úgy, hogy vátesz lenne, aki utat mutat a nemzetnek. Mert hát, szerintem azért a költők is jó sok hülyeséget írnak össze politikai kérdésekről olykor. Arról nem is beszélve, hogy különböző költőknek különböző politikai véleményei vannak.
TJ: Később akartalak ugyan erről kérdezni, de nem tudok ellenállni, és így most hozom szóba. A demokratikus átalakulás során igen sok író kezdett szinte hivatásszerűen politizálni. Én úgy látom, hogy azoknál az íróknál, akik a kormánypárti oldalon politizálnak, az íróság mintegy másodlagos lesz, vagy akár teljesen meg is szűnik. Az ellenzéki írók és költők közül viszont senkit nem tudok, aki a politikai szerepvitel miatt felfüggesztette volna írói működését, vagy akár gyengébb műveket produkálna. Mit gondolsz, mi lehet ennek a magyarázata? Hisz éppen az előbb mondtad, hogy szerinted a demokratikus viszonyok között ma már természetes dolog lehetne, hogy egy író fórumot találjon a politikai nézeteinek is, de tulajdonképpen emellett nyugodtan maradhatna elsősorban író. Miért van az, hogy sokan feladták, vagy épp szüneteltetik íróságukat? Mert például Csurkát én nagyon tehetséges írónak tartom, és remélem, hogy még fog írni.
PGY: Politikai téziseitől teljesen függetlenül Csurka hajdan kitűnő író volt; vannak művei, mondjuk a Nyílt törés című novella, vagy a Ki lesz a bálanya, amiket ma is kifejezetten sokra tartok.
TJ: De ő most csak politikai publicisztikát ír.
PGY: De kik vannak még? Mondjuk Lezsák Sándort nem tartottam túl sokra soha életemben.
TJ: De itt van a Csoóri például, ő is sokkal kevesebbet ír, és ő nem egészen ezt a csurkai utat követte.
PGY: Nem egészen. De nem áll messze tőle. Vagy itt van Kodolányi Gyuszi, aki kitűnő amerikanista volt és szép verseket írt. Azt gondolom, egy egyszerű technikai oka van a problémának. Akik a kormánypárti oldalon szálltak be a politikai életbe, azok politikai funkciót töltenek be, ami mellett egyszerűen lehetetlen írni. Országgyűlési képviselők, pártvezetők; emellett technikailag lehetetlen még irodalmat is művelni. Kodolányi Gyuszi például Antall politikai főtanácsadója, ami azt jelenti, hogy naponta félmázsányi papíron kell átrágnia magát, és fel kell készülnie. Nézd, én nagyon kevés részt vállalok az SZDSZ munkájából. Időnként meghívnak kulturális rendezvényekre, ahol ülök egy pódiumon és elmondok két verset. Ez nekem egy napra elég. De most képzeld el, hogyha én, vagy az Eörsi Pista, vagy a Konrád párttisztviselők lennénk! A Csurka és a Lezsák tevékenykedik a maga pártjával, Kodolányi politikai főtanácsadó, Csoóri a Magyarok Világszövetségének az elnöke, ami — tudom a Konrád Gyuritól, aki a Nemzetközi PEN-nek volt az elnöke — hihetetlen mennyiségű adminisztrációs és protokolláris tevékenységgel jár együtt. Ha beszédet nem is kell mondani, akkor is oda kell mennie, meg kell írni egy rahedli levelet naponta… Én elsődlegesnek ezt a technikai okot látom. Lezsák engem nem különösebben érdekel, Csurka esetében meg úgy gondolom, hogy neki alapszenvedélyévé vált a politika. Emlékszem, benne már akkor kezdett a politika mint szenvedély erősebbé válni az írásnál mint szenvedélynél, amikor a Magyar Nemzetbe írta Nehézfiú címen a publicisztikai sorozatát.
Na most, ha valaki politikai funkciót vállal, akkor az nemcsak azt jelenti, hogy de facto ideje sem marad arra, hogy írjon, hanem azt is, hogy beáll valami másra az agya. Neki azon jár az esze, hogy szervezze a pártját, hogy reagáljon a tegnapi sajtótámadásra, vagy hogy épp kit támadjon meg. Ezek viszont íróilag nem különösen termékeny témák. Én akkor írok politikai verset, amikor éppen ahhoz van kedvem.
TJ: Amikor úgy érzed, hogy nincs más lehetőség?
PGY: Nem, hanem amikor úgy érzem, hogy költőileg, szóval, ez a lényeg: költőileg izgat a dolog. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy az ellenzék költője vagyok-e. Nem vagyok az ellenzék költője abban az értelemben, hogy elképzelhető lenne olyan szituáció, hogy az SZDSZ megrendel tőlem egy vezércikknek beillő költeményt. Az utóbbi időkben kisebb botrányt kavart az Antall-versem,[3] de azt én hónapokkal ezelőtt Bécsben kezdtem el írni. Megírtam ott egy változatát, amit aztán egyszerűen nem tartottam jónak és kidobtam. Én csak akkor tudok politikai verset írni, ha valami számomra személyes probléma; Antall József talányos figurája számomra tényleg egy probléma. És nem azért írtam ezt a verset a Beszélőben, hogy közreadjak egy pamfletet, mert ennek semmi politikai aktualitása nem volt. Nem volt célom, hogy befolyásoljam az SZDSZ választási esélyeit vagy rontsam az MDF választási esélyeit. Egyszerűen, mint költőből, kikívánkozott belőlem ez a vers.
1993. december 6.
TJ: Dobai Péterrel nem találkoztál egyetemi éveid alatt? Mintha ő is filozófiát végzett volna.
PGY: Nem, az egyetemen nem ismertük egymást. Én őt a filmgyárból ismerem, volt egy ilyen korszakom, mikor a filmrendezők kitalálták azt, hogy a színészek unalmasak, és amatőröket kell játszatni a filmen, ő pedig valamilyen forgatókönyvi konzultánsként tevékenykedett a filmgyárban. Személyesen ott ismerkedtem meg vele.
TJ: Akkor találkozhattál esetleg Bereményi Gézával is.
PGY: Nem. Bereményi Gézát onnan ismerem, hogy ő is a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnál dolgozott, ahol Aliz, az első feleségem is. Persze! Géza is az egyik munkatársa volt. Volt a Művelt Népnek egy ilyen kis reklámújságszerű, elsősorban a könyvtáraknak és a könyvesboltoknak szánt kiadványa. Ebben volt némi újságírói munka, tehát egy-két rövid recenziót meg kis színes anyagokat kellett írni, de alapvetően inkább ilyen könyvjegyzék volt, hogy mik a frissen megjelent kiadványok. Bereményi Géza is ennél a cégnél dolgozott, tehát a személyes ismeretségünk az innen datálódik. Meg én hajdanában nagyon jóban voltam Cseh Tamással, akinek Bereményi volt a szövegírója.
TJ: A te verseid közül nem zenésített meg valamit?
PGY: Végül is nem. Bár mindig tervezte. Sőt, amikor a Katona József Színházhoz került, és a Bereményivel éppen nem voltak jó viszonyban, felmerült, hogy írjak neki dalszövegeket. De aztán kiderült, hogy ez a műfaj nekem nem megy.
TJ: Azt hiszem, Csengey Dénes írt neki szövegeket akkor. A barátságra visszatérve. Tandorival hogy vagy?
PGY: Tandorival soha életünkben nem találkoztunk, illetve egyszer úgy, hogy mind a ketten valami díjat vettünk át, és akkor ott be lettünk mutatva egymásnak. De most már ehhez nincs idő, ő nagyon sokáig borzasztóan visszavonultan élt, úgyhogy szándékosan gyakorlatilag egyáltalán nem érintkezett emberekkel, vagy csak nagyon kevés emberrel és nagyon ritkán. Munkakapcsolatban voltunk. Ő mániákus fordító. Egy teljesen felejthető nevű osztrák írónak a Marcus Aureliusról írott mérföldhosszú regényét én kontrollszerkesztettem. Tandori ilyen nagyalakú borítékokban, százoldalas adagokban küldte a fordítását azzal, hogy azt csinálok vele, amit akarok, csak többet ne is lássa ezt a szöveget. Az egyetlen nehézség Tandori kontrollszerkesztésével az volt, hogy németül ugyan kitűnően tud, mert abszolút nyelvzseni, magyarul viszont kontrollszerkesztői minőségemben a legfőbb feladatom az volt, hogy kiirtsam a szövegből azt, amit oda Tandori teljesen szabadon beleírt. Ez a mániája mint fordító. Féloldalakat is beleírt, aminek nyoma sincs az eredetiben. Eszébe jut valami, és nincs megállás. Emlékszem egy groteszk epizódra. Ebben a Marcus Aurelius-regényben a Duna a Tandori-fordításban Budapesttől Bécs felé folyik, meg több ilyen földrajzi apróságot kellett kijavítanom. De abban az iszonyatos munkatempóban, ahogy ő dolgozik, ilyen részletkérdésekkel nem volt ideje foglalkozni.
TJ: És akkor értem is, hogy azért mondta, hogy csinálj vele, amit akarsz, csak ne lássa többet, mert ő már régen mással foglalkozik, mire a lektorálás vagy a kontrollszerkesztés megtörténik.
PGY: Persze, hát addigra el is felejtette szerintem. De az ő fordítói életműve tényleg valami elképesztő. Nagy megdöbbenésemre egyszer egy könyvesboltban kezembe került a Panoráma-könyvek sorozatban megjelent holland útikalauz, hát azt is ő fordította. Sőt, egyszer még azt is megcsinálta, mikor úgy érezte, nincs eléggé ellátva fordítanivalóval, hogy bepanaszolta a Művelődésügyi Minisztériumnál az Európa Könyvkiadót, hogy őt nem látják el munkával, és most mit csináljon, itt áll fordítanivaló nélkül.
TJ: És emellett az évi két-három könyvét is mindig megírta.
PGY: Igen. Tandori számomra az örök rejtély; egyszerűen fizikailag nem értem, hogy mikor írja ezt a rengeteget. Hogyha egyáltalán nem kell gondolkodni, hanem csak úgy jön belőle a szöveg, akkor is valahogy le kell azt írni. A napnak huszonnégy órája van, és valamikor aludni is kell.
TJ: Fodor Géza idézi rólad írt könyvében Várady Szabolcs egyik tanulmányát,[4] amely összeveti költészetedet Tandoriéval, mondván, hogy Tandori a személyességet ad abszurdumig víve válik személytelenné. Egyre jobban levet magáról mindent, de valahogy mégsem igazán adja ki magát.
PGY: Igen, ez egy különös trükkje Tandorinak, hogy ő — mondhatni — a szemtelenségig személyes; szinte helyszíni közvetítéseket ad saját magáról, de ezek mindig egy olyan mikrovilágról szólnak, amelyről igazából nehéz elhinni, hogy őneki csak ezekhez a dolgokhoz van köze.
TJ: Így van! Mintha valakit egy mikroszkópon szemlélnénk, és abban nagyon sok apróság meglátszik, csak az egész nem. Az emberi léptéket a mikroszkopikus realizmus elleplezi.
Az ivás és az alkotás közös folyamatát többször is leírja Hajnóczy Péter, akiről tudom, hogy nagyon jelentős szerepet játszott a barátaid, írótársaid sorában. De azt hiszem, hogy sok minden más mellett abban különbözöl tőle, hogy benned tudomásom szerint nem alakult ki alkoholdependencia úgy, mint ahogyan benne. Amit erről leír A halál kilovagolt Perzsiából című könyvében, azt nehéz lenne meghaladni.
PGY: Péter egyrészt abban különbözött tőlem, hogy ő tényleg derekasan hallucinált. Tehát, ami a Perzsia-könyvben van, az a költői képzelet és saját legszemélyesebb vízióinak elegye. Másrészt ő egy idő után gyakorlatilag kivonult a világból — ez természetesen a legfontosabbra, az írásra nem vonatkozik —, és úgyszólván működésképtelenné vált. A mi találkozásaink általában olyanok voltak, hogy rám telefonált, hogy most nagyon rosszul érzi magát, és jöjjek azonnal. Üljek egy taxiba, és pillanatokon belül legyek ott. Ő általában délután háromkor még fürdőköpenyben bolyongott a lakásban, nem szeretett már kimenni az utcára. Zenét hallgattunk, általában ír népdalokat, mert Hajnóczynak az volt a rögeszméje, hogy az írek egy rendkívül szabadságszerető nép.
1994. január 10.
TJ: A Pályabér című költeményedről szeretnék beszélgetni kicsit. Két nevet említesz a vers végén, Fekete Sándorét és Gyurkóét: „Ó, feketesándor-érlelő, gyurkóttermő, próbáltató idők!” Talán az a közös bennük, hogy mind a ketten publicisztikai eszközökkel, és mondhatni megkülönböztetés nélkül támadták a szamizdat-irodalmat és az ellenzéki írókat. Az Új Tükörben Fekete Sándor időnként Konrád vagy Eörsi Pista ellen írt valamit, de ugyanolyan hévvel támadta Csurkának a Püski által Amerikában kiadott könyvét is, ami miatt két év szilenciummal sújtották Csurkát. […]
PGY: Te, nekünk volt egy kellemetlen történetünk: írt egy cikket az ellenzék ellen — talán a Népszabadságban —, erre írtam a Beszélőben egy válaszcikket Fekete-újságírás kékfényben címmel, ahol Feketét Szabó Lászlóval helyeztem egy nívóra.[5] Nem nekem mondta, hanem visszahallottam, hogy azt mondta: ezek az ellenzékiek ugrálnak, de megint engem fognak lecsukni. Azt hiszem, hogy mivel ő végigélte a Rákosi-rendszert, abban a logikában gondolkodott, hogy ha itt az ember kinyitja a pofáját, akkor lecsukják, vagy még rosszabb is történhet vele. Az én generációm ezt ilyen módon nem élte át, mi egyre magabiztosabbak lettünk, miközben Fekete Sándor egyre jobban félt.
TJ: Ez nagyon jó megfogalmazás.
PGY: Szó szerint így mondta, hogy mi itt jártatjuk a pofánkat és őt fogják lecsukni, ami tényleg csak egy zsigeri félelemből fakadhat, mert hát miért csukták volna le őt amiatt, hogy mi mit írunk a Beszélőben. Ami pedig Gyurkó Lászlót illeti, ő is ült ugyan ’56 után, de aztán, hogy úgy mondjam, benyalta magát a meleg szarba, a rendszerbe.
TJ: A Lenin-könyve, meg a Kádár-könyve is ezt bizonyítja.[6]
PGY: Nem tudom, hogy viccnek szánta-e a Kádár-könyv borítótervezője, hogy miközben a könyv címe Arcképvázlat történelmi háttérrel, és a címlapon egy Kádár-portré van, mögötte viszont egy fehér lap, semmi. Tehát történelmi háttér: nuku! És hát nagyjából tényleg ennyit lehetett megtudni Kádárról, hogy szerette a parizert, és milyen puritán ember volt. Szóval ez a Kádár-életrajz mérhetetlenül feldühített, mert egy írótól azt várnám, hogy egy személyiségben valamiféle problémát lásson. Kádár személyisége számomra máig is rejtély.
TJ: Igen, csak azt ne felejtsük el, hogy egy hatalmon lévő politikusról életében és hatalma csúcsán nagyon nehéz lehet laudációnál egyebet írni. Hacsak nincs demokrácia.
PGY: Nézd, erre az a válaszom, hogy akkor nem kellett volna elvállalni a feladatot. […] Író számára méltatlan dolog laudációt írni, mert azzal meg van kerülve minden probléma: például Kádárnak a Nagy Imréhez való viszonya, vagy hogy mennyire volt belekényszerítve és mennyire akarta ő a hatalmat — ezek számomra mindmáig nyitott kérdések, tekintve, hogy Kádár János maga igen zárkózott és száraz ember volt.
TJ: Abban az időben, amikor ő félig lemondott, félig pedig lemondatták Grószék,[7] megjelent az MTI „bizalmas”-ban Schöpflin György egy tanulmánya, amiből kiderült, hogy Kádár távozásának egyik feltétele volt, hogy három dologról nem lehetett kérdezni: az egyik a Rajk-ügyben viselt szerepe, a másik Nagy Imre halála, és a harmadik az államadósság. Erről nem akart vallani, és soha nem is beszélt. Amikor elment hozzá az akkori Magyarország egyik szerkesztője, és interjút készített vele majdnemhogy már a halálos ágyon, ezt a három témát ott is megkerülte.[8]
PGY: Szóval, Gyurkó könyve egyrészt úgy hatott rám, mint egy királyi, udvari történetíró seggnyalása, de ugyanakkor elcsodálkoztam azon, hogy egy íróban miért nem támad fel a kíváncsiság, hogy valamit megfejtsen ebből a számomra elég titokzatos emberből.
TJ: Gyurkó most szinte teljesen elhallgatott, egy-két kisebb cikkét olvastam a Népszabadságban, és ennyi. Fekete pedig, úgy tudom, folytatja irodalomtörténeti munkáját Petőfiről.
PGY: […] Na most, a versem közvetlen motívuma az volt, hogy Fekete írt egy cikket, hogy mi mennyit utazgatunk Nyugatra. Ugyanez, amit most Csurkáéktól kaptunk meg, hogy jó üzlet ellenzékinek lenni, mert kapjuk a külföldi ösztöndíjakat, és különben is tudunk angolul, és ettől különösen undorítóak vagyunk. Fekete mélyen maga alatt volt, amikor ezt a cikket megírta, engem pedig nagyon bedühített vele. Mert azért akárhogy is nézzük, ezeknek a félillegalitásban töltött éveknek a mérlege nem volt olyan kellemes. Ez nem úgy történt, hogy Soros vagy a CIA közölte velem, hogy csak legyek nyugodtan ellenzéki, és ők majd gondoskodnak az én ösztöndíjaimról. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy én egzisztenciális biztonságban érezhettem magam, és nyugodtan kirúgathatom magam mindenhonnan.
És ha már szóba került Csurka szilenciuma; erről egyvalamit azért én is elmondanék. Amikor a New Yorkban elmondott beszéde publikussá vált a Szabad Európán keresztül, akkor ő valóban szilenciumot kapott. Na most, ő nyomban írt egy hisztérikus körlevelet arról, hogy ő most éhen fog halni, elvesztette az egzisztenciáját, mert ő egy író, és hogyha nem publikálhat, akkor mi lesz vele. Nos, ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy én több évet töltöttem el úgy, hogy elég komoly egzisztenciális bizonytalanságban voltam, de soha nem jutott eszembe, hogy ez a nyilvánosságra tartozik. Úgy gondoltam, hogyha én azt csinálom, amit csinálok, akkor a rendszer részéről teljesen logikus, hogy ezt nem honorálják, sőt. Következésképp úgy gondoltam, hogy ez egyfajta gentlemen’s agreement: én a magam szerény eszközeivel arra törekszem, hogy megdöntsem a rendszert, ők pedig természetesen megteszik az ellenlépéseiket, amik nem voltak mellesleg olyan vészesek, mint ahogy a mostani „szabadsághősök” beállítják.
TJ: A népi írók közül azok, akik vállaltak bizonyos ellenzéki szerepet — Csurka, de Csoórit is mondhatom —, nem akartak átmenni a második nyilvánosságba, nem akartak szamizdatban publikálni, ezt hangoztatták is.
PGY: Na most, épp ezt nem tudják megbocsájtani nekünk, hogy ők nem voltak tökösek.
TJ: Illyés sem akart, Csoóri sem akart, és úgy gondolom, Csurka sem akart szamizdat lapokba írni. De a vége felé már vállalták, hogy engedély nélkül kiadtak bizonyos műveket külföldön, tehát például Csoóri a Duray-könyv előszaváért meg is kapta Hajdútól a magáét.[9]
PGY: Hogyne! Emlékszem Hajdú cikkére. Erről az a véleményem, hogy én soha senkitől nem vártam el, hogy ellenzéki legyen. Úgy gondoltam, hogy minden embernek privát döntése, hogy milyen mértékben és milyen eszközökkel száll szembe a rendszerrel. Voltak csöndes szimpatizánsok, ha úgy tetszik társutasok — hogy ezt a terminológiát használjam —, de az a furcsa, hogy épp ők váltak ingerültté az ellenzékkel szemben, ami valamifajta lelkiismeretfurdalást sejtet. Holott én tényleg nem vártam el senkitől, hogy azt csinálja, amit én csinálok. Nekem volt egy nagyon szerencsés tulajdonságom, hogy ugyanis egyáltalán nincs veszélyérzetem. Alapvetően fatalista voltam világéletemben, mert úgy még nem volt, hogy sehogy se lett volna, épp ezért nem is éreztem azt, hogy valami hősies dolgot csinálok.
TJ: Akkor erről a versről ennyit. A következő vers pedig az Egy szép nap. Lehet, hogy tévedek, de ez mintha kicsit igazolná Kulcsár Szabó Ernőnek a posztmodernről mondott szavait, mármint hogy téged posztmodern költőnek tekint.
PGY: Azt hiszem, ez egy könnyen félreérthető vers, tudniillik én komolyan gondolom, hogy egy ilyen nap az egy szép nap. Nekem általában szép napjaim vannak. Elhatárolnám magam attól a rólam — részben Vas Istvántól eredeztethetően — kialakított képtől, hogy én egy búskomor, pesszimista költő lennék. Alapvetően jól érzem magam, és ilyennek képzelek el egy szép napot. Az ember beszerzi azokat a dolgokat, amikre szüksége van, és ha ez sikerül, akkor minden rendben van. A posztmodernről: nekem az a problémám, hogy nem tudom, hogy mi a posztmodern. A zseniális fotóművésznő, Szilágyi Lenke azt mondta, mikor ezt megkérdezték tőle, hogy „mostanában azt nevezik posztmodernnek, ami szar”. Bár természetesen van bizonyos jártasságom a dologban. A posztmodern eredetileg építészeti kategória volt, és a historizáló újeklekticizmust nevezték az építészetben posztmodernnek. Ha úgy tetszik a New York-palota — mármint a Hungária Kávéház — egy posztmodern épület. Ott aztán minden van.
TJ: És ezt fordították le az irodalom nyelvére?
PGY: Sőt, most már állítólag van posztmodern politika is. Mondjuk a Zsirinovszkij egy igazi posztmodern politikus, aki először azt mondja, ha éppen kedve támad, akkor majd elfoglalja Németországot, mert disznóság, hogy a németek elvesztették a háborút és meggazdagodtak; majd egy hét múlva azt mondja, hogy teljes félreértés volt az egész, mert a német népet nagyon szereti, csak azokat nem szereti, akik a németeket kormányozzák. Csak hát, ezeket viszont a németek választották meg. Tehát ő mondjuk egy igazi posztmodern politikus, vagyis hülyeségeket beszél éjjel-nappal.
Magamat változatlanul egy konzervatív-tradicionális költőnek tartom, akit szinte semmi nem érintett meg abból, amit a posztmodern jelenségek közé sorolhatunk. Én változatlanul egyszerűen verseket írok. Távol áll tőlem a lettrizmus, és nem tipográfiai teljesítményekkel próbálom helyettesíteni a költészetet. Én azt hiszem, ugyanolyan konzervatív módon írok verseket, mint Petőfi vagy Vörösmarty.
TJ: Tehát nem úgy, mint a Magyar Műhelyesek?
PGY: Nem. De félreértés ne essék, nem vonom kétségbe a létjogosultságát az ilyen kísérleteknek.
TJ: Szóval, posztmodern és új érzékenység: ide sorol téged Kulcsár Szabó Ernő, és te mintha erre reagálnál egy kicsit ironikusan a Valami ismeretlen című köteted Valamit valamiért című versében, amikor „a betű-enjambement újundok módszerével” élsz. Az „újundok” az új érzékenység karikírozása?
PGY: Igen. Na most, egyébként ebben a versben azt is írom, hogy soha többé nem fogok élni ezzel az eszközzel, azóta mégis sokszor éltem. Rájöttem ugyanis, hogy ez egy használható eszköz. De hát már a középkorban is voltak mindenféle trükkök, Villon például rengeteg akrosztichont csinált, sőt, Süpek Ottó kimutatta, hogy Villonnál mindenféle egészen furcsa dolgok is vannak: például ha átlósan nézünk egy strófát, akkor is benne van a neve. Na de ezek magánmániák, Villon nem attól nagy költő, hogy ilyen trükköket tudott. Ilyen trükköket én is tudnék, ha akarnék. Szóval abszolút nem érzem találónak, mert általában emberként is szeretnék minél kevésbé ideologikus lény lenni, de költőként még azt a besorolásomat is tévesnek tartom, hogy „intellektuális” költőnek tartanak. Én teljesen ösztönös vagyok, csak történetesen az én ösztönvilágom ilyen intellektuális mezőkön legel. Számomra Wittgenstein vagy Kant ugyanolyan érzéki realitás, mint egy földművesnek az ekeszarva. Nekem történetesen ez a világom, ez adatott.
TJ: Ebben a kötetben nagyon sok ajánlott költemény, dedikált vers található. Felolvasom igazolásképp néhány vers címét, és azt is, hogy kinek ajánlottad: Isten szeme mindent lát — Endreffy Zoltánnak, Ó, Leuconoé — Leányomnak. Aztán: Radnóti Sándornak.A jó regények Mosonyi Aliznak van ajánlva és ugyancsak neki a Teozófia, Juditnak a Munkanapló. Erről a versről már beszéltünk korábban. Megkérnélek, hogy Radnóti Sándornak címzett versedet olvasd fel és kommentáld.
(Felolvassa a verset)
PGY: Radnóti Sándorral igen bonyolult a kapcsolatom. Anno a Lukács-fürdőben ismerkedtem meg vele, ez egy ilyen értelmiségi találkahely volt: Orbán Ottó, Timár György, András László, nagyon sokan jártak oda. Én Fodor Gézával jártam a Lukácsba, és hát mennyi idősek lehettünk? Tizenhét évesek. Akkor ismerkedtem meg Sándorral, akit akkor rendkívül fölényesnek és nagyképűnek találtam. Zavarban voltam tőle, mert én magamat nem tartom művelt embernek… szóval egy kicsit nyomasztott. Aztán később volt egy furcsa afférunk az első hozzá írott versem kapcsán, amiről már meséltem neked. Azóta a szó szoros értelemben hálával tartozom neki, mert az egyik legjelentősebb kritikusom lett, sőt, a Holmi szerkesztőségében is együvé tartozunk, bár én csak ilyen dísztagja vagyok a szerkesztőségnek. Sándor viszont iszonyú sokat dolgozik, a kritikai rovat színvonalának a felemelése az ő érdeme. Ezt a második verset egy kiengesztelő versnek szántam. Emberileg teljesen oldott lett a kapcsolatunk, de úgy gondoltam, hogy ha elkövettem egy nyilvános gorombaságot, akkor ezt hasonló módon, nyilvánosan kell tisztázni. Közben New Yorkban együtt voltunk Soros-ösztöndíjasok is, és akkor egy rendszeres összejárás alakult ki közöttünk, majd később, amikor én Berlinben éltem, Sándor időnként a vendégünk is volt.
TJ: Ő az egyik legjobb barátod jelenleg?
PGY: Nagyon ritkán találkoznak most az emberek. Sándor Pesten is, meg egy vidéki egyetemen is tanít. Általában borzasztóan megváltozott, felgyorsult az életmódunk, mindenki tele van halmozva munkákkal, nagyon sokat vagyunk külföldön. Én lényegében az egész hónapot — egy háromnapos siófoki pihenést leszámítva — Berlinben és Magdeburgban fogom tölteni. Tehát nagyon nehéz összehozni a találkozásokat. Sokszor gondolok vissza arra, hogy voltaképp milyen kellemes volt a demokratikus ellenzék akolmelege, mert akkor aztán munkánk egyáltalán nem volt, mindenhonnan ki voltunk rúgva, és egyfolytában együtt voltunk.
TJ: Nem is kaptatok olyan könnyen útlevelet.
PGY: Igen, tehát a szó szoros értelemben be voltunk zárva Budapestre és egymás közé. Most néha többhetes terminusokkal kell megbeszélni egy közeli barátommal találkozót, mert ő is utazik valahova, én is utazok valahova, előadást kell tartania, határidős munkája van.
TJ: Van a kötetben egy Graf August von Platen-Hallermündéhez című költeményed, alcímként megjegyezve, hogy (fordítása közben). Mit fordítottál ettől a német költőtől?
PGY: Két szonettjét fordítottam egy antológiába. […] [M]ostanában sokszor vágyom arra, bárcsak lenne egy értelmes, színvonalas konzervatív politikus Magyarországon, akivel lehetne vitatkozni — vagy ideológus, mondjuk egy Kemény Zsigmondra gondolok —, de ilyen nincs. Sajnos. A Magyar Fórum[10] nem vitapartner számomra. Hát, ez a Platen se egy kifejezetten konzervatív gondolkodó volt, már a rövid életében, ami adatott neki. Nagyon fontosnak tartom, hogy a reformerekkel és forradalmárokkal szemben legyen egy intellektuális ellenerő. Számomra Kemény Zsigmond egy igazán komolyan vehető konzervatív gondolkodó. Hozzátartozik, hogy Kemény Zsigmond ismerte Marxot és Engelst is, mármint a műveiket. A két háború között még Szekfű Gyula volt egy olyan intellektus, akire azt tudom mondani, hogy vele szívesen el tudnék beszélgetni egy kávéházban.
Én nagyjából ezen mérem, hogy ki az az ember, akivel tudok beszélgetni. Szóval az a rémes, hogy a Csurka Pistával, a Lezsák Sándorral nekem nincs beszélnivalóm.
TJ: Pedig jól ismered őket?
Hajjaj!
TJ: Lezsák pedig maga is költőnek indult, bár most nem publikál. Egyszer hallottam, amikor azt mondta, hogy most is ír, csak nem tartja a politikusi szerepével összeegyeztethetőnek, hogy ezeket kiadja.
PGY: Nézd, kérlek, nem tudom, hogy költőnek tartsam-e rosszabbnak vagy politikusnak. Költőként mindenesetre kevésbé kártékony, mint politikusként.
1994. február 6.
TJ: Olvasd fel és kommentáld, kérlek, az Adjátok meg az adott pillanatot című versed, ebben megint bőven jönnek a József Attila-utalások.
(Felolvassa a verset)
TJ: Erről az elején mindjárt a Majd emlékezni jó lesz című József Attila-vers ugrik be, különösen „az adjátok meg a munka örömét” sora.
PGY: Igen. Meg az „és emlékezni s meghalni is jó lesz”.
TJ: Aztán az „Ezüstös fejszemosoly”, ez nagyon jó, viszont ez már a Reménytelenül sorait variálja: „Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén”. Érzésem szerint ez a vers a jelenlegi helyzetről, a közállapotokról való nézeteid summázata.
PGY: Igen, kifejezetten a választások utáni letargia szülte.
TJ: Érdekes, hogy a „párt, haza, család” sort úgy folytatod, hogy „Istent hagyjuk ki ebből a játékból.” Miért?
PGY: Hát mert az „Isten! Haza! Család!” a kisgazdák jelmondata, és én nem hívő létemre is mindig felháborítónak tartottam a politikai kereszténységet. Az a kevés valódi hívő, akit ismerek, nem használja politikai eszköznek a vallást, és én akkoriban leginkább ezzel a hazug ájtatoskodással voltam torkig. Szóval ez a „keresztény nemzeti” Magyarország az én véleményem szerint marhaság, ugyanis a keresztény és a nemzeti eleve nem is fér össze. Különösen a kereszténység katolikus változatban, hiszen a katolikus az egyetemest jelent. A katolicizmus egy olyan univerzalizmust hirdet, ami kifejezetten nem fér össze a nacionalizmussal. Egyébként van itt még egy allúzió az utolsó szakaszban: „utódja / kell hogy legyek valakinek … / őse meg vagyok”. Ez a „Sem utódja, sem boldog őse, … / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek.” parafrázisa, Adytól.
TJ: Így van! Ez a téma megy aztán tovább az Egy törvényre című versedben, amiből kivételesen én mondok el egy pár sort. „Mondd, Szoki, öreg szaki, / nem maradt egy korty / véletlenül a bürökpohár alján? / Elszopogatnám…” Meglehetősen erős kritika a koronás címerre.
PGY: És még a német „natürlich” (természetesen) szó politikai mellékjelentésére hívnám fel a figyelmed, tudniillik Antall Józsefnek Kohl kancellár volt úgyszólván a fő tanácsadója.
TJ: Igen. Ha valami problémája volt, rögtön felhívta. Állandó forró drót volt. A Kívül című költemény is ugyanerről, vagyis a te alapállásodról és hangulatodról szól; hogy mi a véleményed a rendszerről, és miképp határozod meg benne a saját helyed: „Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek”. Olvasd fel, kérlek, az Interjúrészlet című verset, ami paradox módon a hallgatásról beszél.
(Felolvassa a verset)
TJ: Számonkérték tőled, hogy keveset dolgozol?
PGY: Igen. A Körülírt zuhanás és az Örökhétfő között valóban volt egy nagyon nagy szünet. Hat év különbség van a két kötet megjelenése között. És nemcsak azért, mert nem is akarták volna kiadni, hanem volt egy két és fél éves pauza, amikor ténylegesen semmit sem írtam.
TJ: Hogy bírtad ki?
PGY: Állati rosszul. Annak ellenére, hogy utólag már úgy látom, az Örökhétfő szépen beleillik egy poétikai fejlődésívbe, tehát van egy határozott kontinuitás a verseimben. Az Örökhétfő ugyanis nemcsak politikailag, hanem esztétikailag is egy nagy dobbantás volt számomra. Akkor én ezt úgy éltem át, hogy nemcsak a politikai legalitás világából léptem ki teljesen, hanem bizonyos értelemben egyfajta magyar lírai konvencióból is. És az sem véletlen, hogy ez időben nagyjából egybeesik Tandorinak az Egy talált tárgy megtisztításával, ami szintén egy elég meghökkentő szakításnak tűnt a magyar lírai tradícióval. Tandori első kötete, a Töredék Hamletnek, még erősen kapcsolódik Nemes Nagy Ágneshez, Kálnokyhoz, az Ezüstkor világához és Pilinszkyhez. Csak az utolsó, a Nyers című rész előlegezi meg a Talált tárgy hangvételét.
TJ: Te viszont most mintha visszakapcsolnál a lírai konvencióhoz, és ehhez bizonyos fokig eszközül használod a posztmodern kelléktárát, hogy ismét ezzel hozakodjak elő.
PGY: Igen. Azt hiszem, hogy kifejezetten erről van szó, bár nem szívesen nevezem posztmodernnek azt, amit csinálok, mert ez igazából nem egy irányzat abban az értelemben, ahogy a különböző avantgárd irányzatoknak megvolt a maguk határozott ideológiája. És már borzasztóan kiterjesztették a jelentését. Eörsi Pista nem éppen szerencsés modorban reagált Heller Ágnes egyik előadására, ahol Heller már odáig terjeszti ki a fogalmat, hogy a boszniai háborút „posztmodern háború”-nak nevezi. Ennek számomra az égvilágon semmi értelme nincs. Nem tudom, mi az, hogy posztmodern háború. Az a rengeteg idézet, allúzió és olykor polemikus utalás számomra fontos költőkre, filozófusokra vagy zeneszerzőkre abból a felismerésemből adódik, hogy megszűnt az, amit egy magától értetődő közös kulturális konvenciónak lehetne nevezni. Kénytelen vagyok tehát explicit módon utalni arra, hogy mi az a referencia- vagy koordinátarendszer, amiben én gondolkodom. Mert ez nem magától értetődő, mikor teljesen szétesnek azok a paradigmák, amik már a maguk idején is meglehetősen mesterkéltek voltak. Így például a Petőfi-, Ady-, József Attila-féle fővonal — nincs fővonal! Van, akinek Babits a meghatározó konvenciója, de mondjuk Tandorinak éppenséggel egy időn át Szép Ernő, akit be is hozott a kánonba megint.
[1] Játék nincs, élmények viszont vannak, riporter: Alföldy Jenő, Élet és Irodalom, 1971. szeptember 11.
[2] Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című könyvének »A posztmodern és az „új érzékenység”« fejezetében tárgyalja Petri líráját.
[3] A Kívánok jobbulást című vers a Beszélő 1993. november 11-én megjelent számában volt először olvasható.
[4] Várady Szabolcs: Két költő. Töredék Tandori Dezsőről; Magyarázatok Petri Györgyhöz, Valóság, 1972/2, 89–95.
[5] Fekete Sándor az Új Tükör 1984. szeptember 9-i számában terjedelmes pamfletetben támadta Konrád György Antipolitika című írását. Petri a Beszélő 1984/11. számában Fekete-újságírás kékfényben. A denunciáns újságírás műfogásai címenközli viszontválaszát.
[6] Gyurkó László: Lenin, Október. Történelmi esszé, Magvető, Budapest, 1981. és Arcképvázlat történelmi háttérrel. Történelmi esszé Kádár Jánosról és a XX. századról. Magvető, Budapest, 1986.
[7] Kádárt 1988. május 22-én felmentik főtitkári tisztségéből, és felfele buktatva, egy névleges pozíciót kreálva neki, pártelnökké nevezik ki. 1989. május 8-án pártelnöki tisztségéből is felmentik.
[8] 1989. március–április hónapokban néhány találkozás során készített Kádárral interjúsorozatot Kanyó András a Magyarország című hetilap részére, melynek akkoriban ő maga volt a főszerkesztője, s aki a karrierjét az ÁVH-nál kezdte londoni hírszerzőként. Kádár nagyon ritkán és nehezen adott magyar újságírónak interjút, másrészt betegeskedése is hátráltatta a találkozókat. Végig bizalmatlan volt a riporterrel, sőt a magnetofon használatától is idegenkedett. Úgy képzelte, a magnófelvételeket egy ellene íródó koncepciós perben akarják felhasználni. Bizonyos elképzelések szerint az interjút valóban Grósz Károly rendelte meg Kanyótól a már szinte teljesen zavart elméjű Kádár népszerűségének csorbítására, hogy ezzel is megkönnyítse az utódlás átmenetét. Kádár már valóban nem tudott összefüggően beszélni, és sokat bakizott, ezt ő maga is (f)elismeri interjú közben, amit ezért félbe is szakít. Kanyó könyv formában is megírta az interjú körülményeivel kapcsolatos emlékeit. Vö. Kanyó András: Egy kirúgott hírszerző emlékei. Miként szippantott be az ÁVH, fedésben Londonban és a Kádár-interjú igaz története, Ad Librum Kft., 2016.
[9] Kutyaszorító címmel 1983 tavaszán, Püski Sándor New York-i kiadójánál jelent meg Duray Miklós önéletírása. A könyvhöz Csoóri Sándor írt előszót, melynek következményeképp Csoóri egy évig nem közölhette publicisztikai írásait, és nem utazhatott el a római Collegium Hungaricum Illyés-emlékműsorára sem. Püski Sándor nem kapott vízumot, s így nem vehetett részt a szárszói találkozó negyvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen. Hajdú János az Élet és irodalom szeptember 16-i számában nekitámadt a Kutyaszorító előszavának, és többek között azzal gyanúsította Csoórit, hogy terrorizmusra bujtogatja a kisebbségi magyarokat. Durayt egyébként „önjelölt kisebbségvédő”-nek nevezi a cikkíró.
[10] 1988-ban létrejött, szélsőjobboldali eszmeiséget közvetítő sajtóorgánum, a valamikori Magyar Igazság és Élet Pártja fórumaként működött. A Magyar Fórum első száma 1989. október 21-én jelent meg. Bővebben lásd http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/484043