A képekért hálás köszönet Forgách Andrásnak!
„Kezdhetek folytatódni…”
(Petri György: Reggeli kávézás)
Az ezerkilencszázhatvanas–hetvenes évek költészeti megújulásának alighanem Petri és Tandori volt a két leghatározottabb kezdeményezője és képviselője, bár más és más pozícióból, eltérő poétikai irányok felől és felé lavírozva gondolták át művészetükben a hagyományhoz való viszony újraértését. E fontos líratörténeti fordulatban játszott szerepüket már az induláskor rögzítette Várady Szabolcs sokak számára máig érvényesnek tűnő, részben irodalomtörténeti konvencióvá szilárdult megfontolásokat tartalmazó kettős portréja (Két költő. Töredék Tandori Dezsőről; Magyarázatok Petri Györgyhöz) és Margócsy István ezt továbbgondoló elemzése néhány évtizeddel későbbről (Petri és / vagy Tandori). Igaz, Petri esetében például Angyalosi Gergely ellenvéleménnyel élve nem érzékeli, hogy Petri új fejezetet nyitott volna a ’68 utáni költészetben. (Helyett. Petri György: Sár), és például Radnóti Sándor vélekedése szerint is inkább talán lezárt, mint megnyitott egy korszakot.
Ezt a kapcsolatmintázatot Petri mindenesetre számos Tandorinak dedikált versében is dokumentálta; jelzésértékű, hogy egyik utolsó, Búcsúsorok Dezsőnek című versében is az „ikercsillag”-ként megnevezett költőtárstól búcsúzik. Miközben — amint ez a Tasi-interjúból is kiderül — személyes kapcsolat nemigen fűzte össze őket azon túl, hogy Petri több Tandori által fordított könyvet lektorált, melyekből — elmesélése szerint — nem kevés munkájába került kigyomlálni Tandori ötletszerű magánbetoldásait.
A megelőző generáció(k) költői eszköztárától való radikális eltávolodás módszertana, programja és nyelve azonban az irodalomtörténeti alakulásfolyamatok természetes rendje szerint lassan maga is a költői konvenciók meghaladható, meghaladandó vagy épp figyelmen kívül hagyható részévé lett.
Ám Petri György születésének nyolcvanadik évfordulója — 1943. december 22-én, Sztálin és Jézus közt, ahogy írja egy helyütt — méltó alkalmat kínálhat a költő kánonhoz való viszonyának, irodalomtörténeti pozícionálhatóságának ismételt szemrevételezésére. Ismételt, vagy épp folytatólagos, mert e számvetés az értelmezői szólamoktól függetlenül voltaképpen már a költői életműben megkezdődött. Petri számára ugyanis — Radnóti Sándor fogalmazott így El nem fordult tekintet című tanulmányában — az élet formája az elemzés, ennek megfelelően lírai beszédének is lényegi formaalkotó regisztere a mindenre, így tehát saját művészetére, esetenként az épp íródó költeményre is kiterjedő kritikai reflexió.
Utóhangok című, még az Örökhétfőben megjelent versében ezért, minden majdani értelmezőjét megelőzve, már maga is kétely tárgyává teszi annak az értelmiségi szubkultúrának az áthagyományozhatóságát, amelynek maga is szerep- és nyelvi mintákat kínáló, a Kádár-kori ellenzéki értelmiség magatartáskoreográfiáit megtestesítő aktora volt: „Forrás voltunk? Vagy kelés?” — fogalmaz a vers zárlatában. A kérdés persze ironikusan duplafenekű, hiszen a „kelés” kifejezés nem csupán a „fertőzés”, „fekély” múlékony betegségtünetének értelmében olvasható, de az „indulás”, „kezdet” jelentéskörét is mozgósítva ironikusan zárójelezi a kérdésben foglalt ellentét rezignációját is. Mindenesetre a jövőre vonatkozó ironikus tanácstalanság kettősségével Petri mintha előre kijelölte volna saját majdani hatástörténeti mintázatának szálirányait.
Mert egyrészt sok jel mutat arra, hogy a „műhelyemben, egynéhányadmagammal” (Metaforák helyzetünkre) viszonylagos elszigeteltségéből a „csak elzarándokoltam a Horn-fokig” (Öregkoromban Izé-díjas lettem) nemzeti elismertségéig vezető pályaív a klasszicizálódást hozta el költészetének: ezt mutatja például a 2010 óta fiatal alkotóknak adományozható, róla elnevezett díj megjelenése az irodalmi életben, a Petrit elemző disszertációk, előadások, publikációk jelentékeny mennyisége, és nem utolsó sorban a nem is csak a lírai életmű bemutatására vállalkozó négykötetes életműkiadás (Petri György munkái, 2003–2007), majd a versanyagot a különböző hagyatékokból előkerülő költeményekkel bővítő, Várady Szabolcs által sajtó alá rendezett, ám továbbra sem teljesnek tekintett Összegyűjtött versek 2018-as megjelentetése. Petri intézményesülése innen nézvést tehát megkérdőjelezhetetlennek tűnik.
Mégis, az életműkiadás IV. kötetének apropóján 2008-ban egy olyan, némi polémiát is előidéző írás jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain, amelynek már némiképp provokatív címe is — A Petri-mítosz vége — az életmű süllyedését rögzítette. Az írás helyenként kevéssé komolyan vehető érvkészlete azt az egyébként teljesen jogos kérdést fogalmazza meg (állítások formájában), hogy a Petri költészetéhez tapadó értelmiségi szerepminta, és az ezt reprezentáló nyelvi magatartás anakronisztikussá válása mennyiben befolyásolja (szerzője szerint alapvetően) a lírai életmű minőségét és befogadását.
S habár a „korszerűtlenség”, „idejétmúltság” argumentálása meglehetősen terméketlen irodalmi megközelítésmód — egyrészt mert egy célelvű és haladó irodalomkoncepciót implikál, másrészt meg figyelmen kívül hagyja, hogy az irodalmi folyamatok az egyes korszakokban is inkább „egyidejű egyidejűtlenségek” rétegzett dimenziójában mutatkoznak meg —, a cikkben körvonalazódó problémakör mégis joggal vet fel a Petri-életmű hatástörténeti pozícionáltságával, vagyis a költőnek a történő irodalomban elfoglalt helyével kapcsolatos kérdéseket.
Milyen csatornákon szálazódik — ha egyáltalán — Petri költészete a kortárs lírai beszédmódok történéseibe, miféle örökséget jelent a Petri (halála) óta fellépő fiatal írógenerációk számára az életmű anyaga? Mennyiben gátolja a költő személye köré fonódó mítosz e poétikai hatások átsajátíthatóságát?
Talán nem teljesen függetlenül az Élet és Irodalom hasábjain kibontakozó polémiától, 2009-ben a Puskin utca című folyóirat egy összeállítást szentelt Petrinek, élén Sopotnik Zoltán Csakapetri című versével, melynek értelmezésén át Kulcsár Szabó Zoltán épp e kérdésirányok felől tekinthette át röviden az irodalmi elődhöz való viszonyulás lehetőségeit Petri György unokája című írásában. Az egyre szélesedő történeti-poétikai távolság legyőzésének kérdése, a mítosz és a versanyag összefüggéseinek, átörökíthetőségének hatástörténeti elemzése a költői jelenlét kitapintásának szempontjából igen fontos kérdésiránya lett a Petri-irodalomnak.
Hasonló szempontokat érvényesítve kérdez rá a Petri-líra aktualitására 2010-ben Nemes Z. Márió a Holmiban (Személy és totem), 2014-ben Bartók Imre egy remek interjúban szintén a versek kultuszról való leválaszthatóságát (illetve annak nehézségét) a „józan értékelés” előfeltételének tekintve nevezi egyszerre korszakosnak és folytathatatlannak az életművet (Petri megmérgezte a kortárs költészetet), majd 2020-ban az Alföld hasábjain Kulcsár Szabó Zoltán „Túlhaláltam életem” című dolgozatában gondolja újra s teszi tágabb összefüggésrendbe valamikori Puskin utca-beli írását. E néhány, ahogy mondani szokás, kiragadott példa természetesen nem a reprezentativitás igényével került most elő, csupán azt a — véleményem szerint is — lényeges értelmezői perspektívát szeretné érzékeltetni, amely e roppant jelentékeny életműhöz történő kapcsolódás egyik nehézségét abban látja, hogy költészetének poétikai produktivitását súlyosan fékezi a költő mítosza. Mert annak képzetét, hogy Petri nem csak, vagy talán nem is elsősorban mint költői hatás, hanem mint jelkép van jelen az irodalomban, megtámogatja egy szintén létező, ám a fentiekkel ellentétes irányultságú kritikai szólam, amely deklaratíve másodlagosnak tekinti a költemények megformáltságának sikerességét. 2001-ben a Beszélőben Petri utolsó kötetének poétikai elhibázottságát elemezve Németh Gábor például arra jut, hogy mindez nem is lényeges, mert „Petri az esztétikai diskurzus fölé vitte költészetét.” (Mulassatok jól) A méltatás minden empátiája és érzékenysége mellett eléggé veszélyesnek érzem a költői produkciót kivonni az esztétikai mérce hatálya és fennhatósága alól, mert a költő személyének kultikussá duzzasztásával egyenes arányban az életmű így könnyen egyfajta kultúrtörténeti karantén archeológiai zárványának foglyává válhat. S ami áthagyományozódhat, így csupán egy holt embléma, kultikus halotti maszk, könyvtárak polcain porosodó életműkiadások sora lehet.
Ezért vélem fontos értelmezői feladatnak az írott életmű lehetséges eloldását a szubkulturális szerep és (tolvaj)nyelv történeti távlatától — összhangban egyébként Petrinek mind a verseiben, mind pedig interjúiban a vátesz-szereppel szemben folyamatosan hangoztatott ellenszenvével — és mindezt egy tágabb költészet- és nyelvbölcseleti program részelemeként vizsgálni. Amire Petri versalkotása közismert módon gazdag lehetőséget nyújt, hiszen a XIX–XX. századi költészeti hagyományok regiszterei Baudelaire-től Eliotig, Vörösmartytól Kavafiszig, Hölderlintől Beckettig, a jénai romantika szerintem alapvetően meghatározó gondolatiságától Wittgenstein sokszor hangoztatott befolyásáig izgalmasan termékeny párbeszédekbe elegyednek egymással verseiben.
De Petri lírájának egyébként is számos olyan eleme van, amelyekkel a kortárs versnyelvek termékeny dialógusba léphetnek: ilyen például megszólalásának nyers közvetlensége, a személyesség kritikai megalkotottsága, a magánmitológiák mikrotörténeti szilánkjaiból építkező történetmesélés, a testi jelenlét nem-hermeneutikai hangsúlyozottságú reprezentálása, a jelentéssel szemben a puszta jelenlét hangsúlyos felmutatása, vagy akár a zárt struktúra, az összegző értelem folyamatos és ironikus halasztására épített versforma szemantikai nyitottsága. A politikai-közérzeti versek sokak által emlegetett avulékonyságával kapcsolatban is úgy érzem, hogy a hazai társadalmi-politikai folyamatok e tekintetben az életmű kezére játszva egyre több ilyen költeményt aktualizálnak ismét. (Amitől azért akár néhány Petri-vers elsikkadásának az árán is szívesen el lehetne tekinteni.)
Azt a kérdést viszont, hogy Petri életművét mennyiben befolyásolta a körötte zajló élő irodalom alakulásfolyamata, illetve hogy milyen kortársi hatások átvétele mutatható ki az életműben, alighanem sokkal egyszerűbb megválaszolni: alig.
Tasi Józseffel folytatott beszélgetésében egy kérdésre válaszolva egyértelműen ki is jelenti, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja a kortárs irodalom működése, minthogy igazi kortársainak ő Novalist, Berzsenyit, Adyt vagy József Attilát érzi, verseiben tehát velük óhajt párbeszédet folytatni; ugyanakkor — Nemes Nagy Ágnes versemlékezetről szóló tanulmányát idézve — a rejtett, öntudatlan befolyások átvételének lehetőségét maga sem zárja ki.
Költői nyelve mindenesetre az első kötettől kezdődően homogén, s jóllehet az első két kötet ismeretelméleti-filozófiai terheltsége a későbbiekben fellazul, alapvető posztúrája (©Angyalosi Gergely) szinte változatlan marad. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban a Tasi-interjú néhány részlete, amikor a kérdező Petri feltételezett posztmodernizmusáról faggatja a rémült költőt. Az interjú készítésének évében jelent meg ugyanis Kulcsár Szabó Ernő akkoriban élénk vitákat kiváltó munkája, A magyar irodalom története 1945–1991, amely Petrit A posztmodern és az „új érzékenység” című fejezetben tárgyalja. S jóllehet Tasi József aligha ismerte az akkoriban friss, sokak szemében szitokszónak számító fogalom kulturális-elméleti hátterét, jelentését, és mindez valószínűleg nem is érdekelte, érdekes adalék Petri alapvetően konzervativista költői önértéséhez az a hevesség, amellyel elhárította az efféle divathóbortokkal való hírbe hozás vádját. A posztmodernről — vagy hát, amit ő annak vélt — A minimum művészetétől a művészet minimumáig című versében megfogalmazott véleménye mindenesetre szintén a saját poétikai határain kívül eső kísérletezéssel szembeni erős tartózkodásról tanúskodik.
Az itt közölt interjúrészletek mindeddig nem jelentek meg nyomtatásban. A Tasi József Petri Györggyel készített beszélgetésből szerkesztett kötet a Kertész Imre Intézet gondozásában a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában tavasszal jelenik meg.
Tasi József irodalomtörténész még a PIM Hangtárának (mai nevén: Médiatárának) munkatársaként 1993. november 26 és 1994. február 6 között kilenc ülésben készített életútinterjút a költővel. A beszélgetést tartalmazó hanganyag 17 óra 28 perc, az ezt rögzítő gépirat 274 oldalnyi terjedelmű, ám befejezetlen maradt valamiért. Az utolsó beszélgetés végén megállapodnak ugyan az újabb találkozás időpontjában és tematikájában, ám ez valamiért vagy nem valósult meg, vagy pedig az erről készült hangfelvétel lappang valahol. Tasi egyébként egy hónap múlva, március 8-án ismét, ám ekkor a Károlyi-palota közönsége előtt beszélgetett Petrivel, egy, a PIM által 1992-ben indított irodalmi beszélgetéssorozat aktuális vendégeként. Felvezetőjében utal ugyan a Petri lakásán felvett interjúra, de annak esetleges folytatásáról itt sem tesz említést. (Ez utóbbi beszélgetés egyébként Ami kimaradt címen olvasható a Petri György munkái III. kötetében.)
Az interjú Petri költői műhelyének talán olyan aspektusait is felvillanthatja, amely némi adalékul szolgálhat a „forrás vagy kelés” költői felvetésének árnyaltabb megválaszolásához. S hogy ez a dilemma, a verseiből kiolvasható minden önmegszüntetésre, önrelativizálásra irányuló poétikai gesztusa mellett, Petri számára is égető kérdés lehetett, talán bizonyítja, hogy utolsó verseinek egyikében újrafogalmazza a pálya elején ironikusan magának szegezett kérdést: „Hogy fejezet nyílt-e velem / (vagy zárult?) édes öregem, / ezt még nem tudja senkisem, / még nem tudhatja senkisem.”