Halálvers
Milyen az a semmi? Milyen odalenni?
Ha se fejem, se fenekem, tudok-e pihenni?
Van odale emlék, ha se zene sem kép?
Olyan-e, mint amilyen a valahai nemlét?
Hova megy az élet? Marad-e a lélek?
Szunya van-e, ha eleve unom az egészet?
Csupa-csupa „mért” és buta-fura kérdés,
de, ugye, sose hagy ez a lüke maga-féltés!
Hitvita
Bizony van Isten — szól a bájos
Tamás* — hisz létünk oly szabályos:
Isten-telen nem lenne törvény,
magába nyelne káoszörvény.
De — énszerintem — mért ne lenne?
Világunk értelmünk teremti,
s mi más a rend, mint értelem?
Ezért van rend e térbe lenn.
Az elgondoltban benne lenni,
számunkra ez a lételem,
mi nem elgondolt: az a semmi,
s véletlen az, mit senki sem vél —
megnyugtatóbb nincs semmi ennél —
így ész-szerűn jön létre minden.
Na, szóval ez van — énszerintem.
Különben is, ha Isten volna,
efféle verset megtorolna —
ha bánná, mit egy hangya lát,
ráküldené az angyalát.
* Aquinói Szent Tamás ötödik — természeti-teleológiai — istenérvéről van itt szó. I. 2.: „Quinta via, quae sumitur ex gubernatione rerum.” Lásd: Divi Thomae Aquinatis Summa Theologica. I–IV. ed. Migne. Lutetiae Parisiorum, 1864. I. 624.Vupi
Meghaltál, kedves Vupikám, egresbokor árnyán
fekszel a sárgabarackfa alatt, az esőszagu földben,
burjánzó gyökerek közepett, az idő öle mélyén.
Illat már feketén nedvedző orrlikaidban
nem gomolyog, vad félelem és rőten remegő vágy
nem reszketteti már izmod-szíved soha többé.
Lent a meleg mélységben bomlik hű kutyalényed,
testedből idegen lét sarjad, lágy szövetedben
selymes bundádban kavarog, fortyog s nyüzsög immár,
felfal, s újjászül, de a megszülető, a kegyetlen,
átalakítja valód mássá, azaz éppen olyanná,
mint születésed előtt voltál, mielőtt Vupi lettél.
Minden megszülető megsemmisül egyszer: ez így jó.
Én is, a versíró, eltűnök majd e világból,
lényem is éppúgy széthull majd, mint most a te tested,
ismét járjuk majd nemlétünk útjait akkor:
hátul ballagok én, s te előttem futsz az örökben.
Abgang
Csúf szó a halál. Kinek ez, kinek az
fordul meg, hallva, fejében,
mást gondol a bűnös, mást az igaz,
és mást kiben ég a szesz éppen.
Hisz jó dolog élni, gyönyört ad a lét,
ízlelni, tapintani édes,
ám tán a halált mentő adalék,
hogy más sose szép, csak a véges.
Mert hogyha örökké tart a darab,
hamarost unalomba enyész ő,
lecsukódik a szem, sajdúl a valag,
s a szünetben elillan a néző.
Tervezd meg a véged hát ügyesen:
Abgangokat írni se papsajt!
Úgy majd nem ijeszt a halál ügye sem,
s ha lelépsz, felhangzik a taps majd.
A kert
Szélfútta hajnal, ködpermet szitál,
a gazda jár a kertben, hajladoz,
pödrött avarban ép diót kutat.
Mióta messze űzte tolvaj csőszeit
minden rohad — kidőlt karón tapos
bakancsa: kérgén törkes sárkolonc.
Bokrot-fatörzset vadszőlő borít,
aszott gomolyban csügg az ágakon,
sárgult levél közt, langyos gombaszagban
nagy, hullott birsek bársonyos hasán
csőrvájta sebben illatos penész.
A gazda mormog — Új rend köllene.
Aztán minek? Hisz el se adhatom.
Tán a Fiú majd… — sóhajt és legyint.
A kertkapun túl, künn, kelet felé,
fényes kazlakban oszlik már a köd:
a két kerúb fázón melengeti
dermedt kezét az izzó kard fölött.
