Száz Pál fordítása
I.
Erdély egyik legszebb s legvadabb vidéke Nagybányától a bukovinai határig húzódik. Őserdők, vízesések, csodálatos sziklaképződmények mindenütt. E vidéket lakják: székelyek, cigányok, medvék, és vaddisznók.
Ami a székelyeket illeti, néhány évvel ezelőtt fontos tudományos vita keletkezett a magyar nyelvészek között. Magyarok-e a székelyek, avagy nem magyarok?
Miután egy csomó papirost telenyomtattak a legképtelenebb okfejtésekkel, és szép summát fizetett ki a Magyar Királyi Tudományos Akadémia, melynek negyedét az Akadémia portása tette zsebre, bizonyítást nyert, hogy a székelyek igenis a magyarokhoz tartoznak. A székely nyelvet pedig magyar nyelv változatának minősítették. Dr. Károly, aki azon álláspontját védte, miszerint a székelyek, akár a magyarok, az uráli-altáji népek közé tartoznak, ám önálló nemzetet képeznek, felképelte a győztest, PhDr. Ménest az Akadémia 1902-dik év június 15-én tartott gyűlésén, majd azt vágta a fejéhez, hogy egy igazi idióta, s hogy csak beprotezsálták, sőt, hogy házasságon kívül született gyereke.
Ez a bizonyos Dr. Károly, a székelyek elszánt védelmezője időközben Erdély északkeleti részébe ment, ahol néhány helyi székely polgármesternek teljesen elbolondította az eszét. Ezek aztán 1902. szeptember 18-án összegyűltek Nagybányán, ahol előbb jól berúgtak, majd telegramot küldtek a belügyminisztériumba arról, hogy ők nem magyarok. Ezután Aradon esküdtszék elé állították és elítélték őket összességében huszonnyolc esztendőre felségárulásért. Dr. Károly Romániába menekült, fél évig ott maradt, míg az ügyet az elítélt polgármesterek védőügyvédjeinek kéréseire felül nem vizsgálták. A megtévesztett székely polgármesterek sírva esküdöztek, hogy ők bizony magyarok, magyarok is voltak, és azok is maradnak. A bíróság így másodjára is szabadon engedte őket, igaz ugyan, hogy úgy beszéltek ezek a székelyek, hogy szinte meg sem értették őket. Furcsamód tolmácsot kellett hívatniuk. Az éppen kiszabadult elítéltekhez pedig ugyan ki más léphetett volna? Dr. Károly ellenlábasa, PhDr. Ménes, aki mindjárt szét is osztotta közöttük a „Székely nyelv — magyar nyelv” című könyvét. (A cím a cseh eredetiben is magyarul. — A szerk.) A könyv az egész esztendő során kitartott a székelyeknél. Lapjaiba füstölt sajtot csomagoltak, amelyet a nagybányai piacra hordtak eladni. Elég vastag volt ugyanis, ők meg különben sem tudtak olvasni. Dr. Ménes pedig ezután három hónapot töltött a vad székely hegyek között. Végezetül jól megverték és kifosztották. Az eseményektől megtörve egy kis művet írt a székelyekről, amelyben bár kitartott amellett, hogy a székelyek magyarok, esetleg elmagyarosodott székelyek, ám természetükben nagyon is különbeznek azoktól. Rosszat forraló, betyáros rablótehetséggel áldott hazug népség, amely egy álló esztendeig hordja ugyanazt az inget. A székely polgármesterek ezt a könyvet is megkapták. Ezúttal postán. De csak fél évig bírta. Szalonnát csomagoltak a lapjaiba. A kis könyvnek köszönhetően viszont turisták hada kezdte ellepni a székelyek földjét. Ha Dr. Ménes azt írta volna, hogy e nép jószívű és tisztességes, nyilván senki be sem tette volna a lábát a vidékre. De egy rosszat forraló, betyáros rablótehetséggel megáldott nép — ez nagy benyomást tett.
A pesti turistaegyesület máris fiókszervezetet alapított Nagybányán. Abban az évben ez mindenhol nagy segítséget jelentett a százesztendős tölgyesek közötti elhagyatott szállásaikon a jó székelyeknek. Még a turisták ruháit is csak ritkán hagyták meg. S ha netán a rengetegbe menekült a székelyek elől, a cigányok karmai közé esett. A cigányok már nem voltak ily nemesek, ők le is vetkőztették a turistákat. A bukovinai határ mentén pedig felfalták a medvék a helyi turistaklub vezetőjét, a hatvani Gyöndös ügyvédurat. Efféle apróságok miatt kezdett aztán hanyatlani a turisztika a székely vidékeken, ahol bár varázslatosan gyönyörű a táj, ahol mindennek különös bája van, és ahol sajátos emberek élik sajátos életüket, mint például Hó úr, a magányos Magarád kocsmárosa a nyomorúságos hegyi út mellett, sajátos férfiú, akivel furcsa kalandjaim közepette találkoztam, hogy ezen írást most az ő emlékének szentelhessem.
II.
Hó úr egy esztendőben háromszor szokott inget váltani. Beresánban ezt már szinte rossz néven vették. És Beresánba három napig tart az út. Az egész vidék nagy zsiványnak tartotta. Hó úr ráadásul Szent István, a Magyar Királyság védőszentjének napján túl még gyakrabban is megmosdott. Ezt is a szemére hányták. Az ősök szokásait szégyenletes dolog elárulni. Tetejébe pedig Hó úr még egy cigánylányt is elvett. Ő, a székely, oly makulátlan múlttal — egy román cigánylányt… Az ősei forognak a sírjukban… Ó, ha most feltámadnának… Dédapja például Kolozsváros erődjének Akasztóhegye alatt ébredne fel. Eltartana egy ideig, míg a tagjait rendbe rakná. A pallosjog értelmében ugyanis kerékbe törték, csípőfogókkal tépték, majd lefejezték. Nagybánya ezen csodálatosan szép vidékei mindig sok eszményi betyárt adtak a világnak, eszményi véggel.
Hó úr öregapja Temesváron kelne ki a sírjából, a dögtemetőn túl. A sors ily messzire sodorta. A síkvidéken kötötték fel. Kebelbarátaival szürkemarhacsordákat rabolt a Duna–Tisza közötti széles rónaságokról. Lelkiismeretét a teheneket leszámítva még öt pásztor is terhelte. „Rosszul megy a hegylakó dolga a rónán.” Ezek voltak utolsó szavai, mikor akasztották.
Hó úr apja pedig, ha mihaszna fiát szeretné látni, megtört tagjait Bukovina fővárosában, Csernovicban kellene kiegyengetnie. Ez a jóember nem hagyta el a hegyeket, sőt, valósággal csüggött rajtuk, szilaj szíve teljes rajongásával. Magarádi magányában egy nyomorúságos hegyi út mellett alapította meg gazdaságát egy összetákolt kocsmával, melynek tetejét moha nőtte be. Itt kínált felüdülést az ország nyugati feléből, Verespatak irányából érkező lengyel zsidóknak, ahol már az ókori rómaiak rabszolgái aranyat bányásztak. A lengyel zsidók elég primitíven üzleteltek ott, a csendőröktől való állandó félelmükben mosott aranyat vásároltak a parasztoktól, míg Hó úr a lengyel zsidók pénzét mosta tisztára, ahogy finom szarkazmussal szokta volt megjegyezni. Míg egyszer aztán szokásos útjáról nem tért meg többé, ott maradt a bukovinai oldalon. Állítólag agyonlőtt ott valami dragonyost. Annak híre azonban, hogy hogyan akadt össze Hó úr a dragonyossal, vagy a dragonyos ővele, nem jött át a rengetegen.
Aztán egyszercsak megjelent Magarádon az ifjú Hónál húsz csendőr, akik megkötözték és Nagybányára vitték. Fél évet ült ott. A csernovici törvényszék ugyanis jelentette Nagybányának, hogy az öreg Hó úr fél éve felakasztatott, s követelte az ottani csendőrségtől, hogy a fiával ezt a megfelelő módon tudassa. A gyászos hírt a fiúval pedig a fent említett, megfelelő, s igazi magyar módon tudatta is a csendőrség.
Az elárvult Hó úr pedig fél év után visszatért magányos magarádi szállására, ahol meglepetten vette tudomásul, hogy beköltözött egy háromfős cigánycsalád. Így aztán a saját házában kellett menedéket kérnie. Nem tagadták meg tőle. Megbarátkozott a betolakodókkal, s végül beházasodott saját otthonába, elvette ugyanis a cigánylányt, Dusçát, s hozományul megkapta a szállást, meg a két aranykarikát édes Dusçája fülében, mivel e karikák belenőttek.
— Nyomortól nem kell tartanom — mondogatta Hó úr —, legfeljebb, ha rosszra fordul a sorom, levágom Dusça mindkét fülét.
Ezt mondta volna bármelyik székely, különösen Beresánban.
— Lám — sóhajtja Hó úr —, effélék voltak az őseim, derék jóemberek, s én, vajon miféle vagyok? Egy gyáva nyúl…
Mindazonáltal Hó úr fekete medvékre vadászik, de ugyan, mindez semmiség ősei dicsősége mellett…
III.
Hó úr kocsmájával szemben, cigány apósa és sógora sírján üldögélt, s rövidszárú pipáját szítta. Egy éve temette el őket minden tisztességgel, haláluk után három héttel. Addig a pincében tartotta őket, míg a környékről össze nem terelte a környékbeli ismerősöket a halotti torra. Errefelé egy vagy két napot kell menned, hogy egy ismerősödhöz eljuss, aztán amarra is három napot, s mindenhol el kell mesélned, hogy esett, hogy a két megboldogult egymásnak esett, s úgy összedöfködték egymást, hogy többé fel sem tudtak kelni. Aztán Nagybányáról pálinkát is kell hozatni, bort, dohányt, ez szintén három napig tart. Aztán persze örömmel ülsz le az asztalhoz ismerőseid körében, kiszeded a megboldogultakat a pincéből, sírdogálsz felettük, eltemeted tisztességgel, táncolsz egyet, bunyhózol egyet, és vége a temetésnek. A vendégek szétszélednek, és Magarád magányos szállása újra csöndes. Csak a szél dalol a rengetegben, a villámok dörögnek, s vaddisznók röfögnek…
Újra megtömte pipáját Hó úr, s az út felett az eget kémlelte, a széles hasítékot, mely felett látni lehet az égen úszó felhőket, a nap sugarait, a csillagok ragyogását. Az eget ugyanis csak ritkán látni itt a faóriások boltívei alatt, melyek gallyai áthatolhatatlan tömegként sorakoznak a napsugarak előtt. Mindenütt sötétség, a bozót bús sűrűsége. Ebben a sötétben csak a kidőlt, korhadó fák fénylenek. A komor sűrűség csak még mélyebbnek tűnik általuk. És Magarádon túl csak két nap alatt érsz ki a gyalogútra. Csak Táresnél, egy félig összedőlt székely falunál, melynek temetője tele van a hatalmas tölgyek árnyéka alatt elszórt ősöreg sírkövekkel. Micsoda kellem ebben a sötét világban a felhőket bámulni! Hó úr örömmel áldozott e kéj oltárán. Csak nézte, ahogy magasan felette elúsznak a felhők, ahogy a nap ragyog. A meleg átjárta, miközben arcát a napsugarak ellenébe fordította, ó, hány csúnya esős nap után is, melyek folyamot dagasztottak a patakokból, melyek napokon keresztül zúgtak, zuhogtak le körben az erdőkből. És még ma is hallani a hegyekből zubogó víz hangját.
Nyilván emiatt nem tért még vissza felesége, Dusça Nagybányából, ahová még egy hete, az esőzések előtt indult, hogy a hivatalnak átadja az általa leterített fekete medve bőrét, és elhozza a jutalmat, amelyet a hivatal negyven koronában állapított meg.
Bizonyára feltartóztatták az esőzések a hazaút során. Tán holnap már megérkezik. Kissé nyugtalanította a dolog, aztán eszébe jutott, hogy tegnap nyomra bukkant a Börág patakon túl. Ha a medvét agyonlövi, újabb negyven koronát kap a bőréért. És ha Dusça visszatér, mehet majd újra Nagybányába a bundájával. S ha tán nem kerekedne fel megint a rengetegen át a városba vezető háromnapos útra? Megveri, bizonyisten, megveri. Talán nem adott neki minden alkalommal három napra való útravalót? Egy szava sem lehet! Úgy megy a lovon, mint egy huszár, legalább jár egyet, és emberekkel is találkozik. Muszáj lesz megvernie. Ha visszajön, megveri, ha isten is úgy akarja.
Aztán megint arra a medvére gondolt. A combja húsát besózza, megfüstöli, és szépen elteszi a pincében. Senki sem akarja elhinni, milyen ízletes a medvehús. Pláne, ha már előtte evett embert is, mert akkor állítólag még finomabb.
— Ezt nehezen lehet kipróbálni — sóhajtott fel Hó úr, majd hazaindult öreg puskájáért, melyet elölről kellett megtölteni, meg a késért és a bőrért, ha be kellene kötnie a kezét, hogy torkon ragadhassa a medvét. Kisvártatva kilépett, és el is tűnt a rengetegben, miközben fütyörészni kezdett egyet azokból a furcsa székely dalokból: „Zsákmányodat el nem kapod, nem vagy enyém, én se tied…” Messze volt még a Börág patak, ahol a fekete medve tanyázott. Több mint három órányira. „Leterítlek mindjárt helyben,” költött hozzá újabb sorokat, míg átmászott a vihar és koruk miatt ledőlt fák törzsei alatt.
S hét hosszú óra után újra megjelent az ösvényen Hó úr, hóna alatt a combokkal, maga után a medvebőrt húzva. Már nem dalolt. Aztán apósa és sógora sírjánál két furcsa dolgot szedett elő a zsebéből, majd a sírra hajította őket. Hó felesége, Dusça fülcimpái voltak azok, melyeket a leterített medve gyomrában talált. A fekete szörnyetegnek nem volt ideje megemészteni őket… Hó úr sóhajtozva rakta el pincéjében a medvecombokat.
IV.
Nagybánya széles és apró utcáin baktatott Hó úr, a megboldogult Dusça aranykarikáit magas kalucsnijába rejtette. A templom melletti aranyműveshez ment eladni őket, hogy az árukon csikót vegyen, ha már a lovát a medvék minden jel szerint szintén széttépték. De útközben meggondolta magát. Miért is venne tulajdonképpen csikót? Míg a csikó felnő, sokat kell gondoskodni róla. A legjobb lenne, ha valahol ellopna egy felnőtt lovat. Elcsodálkozott magán — hogy ez korábban nem jutott eszébe! Most viszont nem tudta, mihez kezdjen a pénzzel, amit a két aranykarikáért kap. Először is imát mondat rajta a megboldogult feleségéért, aztán elmegy a kocsmába, megiszik vagy egy liter bort, s mikor erőre kap, elindul lovat tolvajlani, s magától értetődik, hogy mielőtt nekiindulna, még egyszer felbukkan a templomban, hogy szerencséért imádkozzon. A Hó család már a régi időkben is istenfélő volt, valaha az ősei igen lelkesen vették magukhoz Krisztus testét a kivégzésük előtt — minderről a kedvesen mosolygó Hó úr büszkélkedve szokott beszámolni.
Istenfélő megfontolása után Hó úr az aranyműves, a zsidó Zómasz boltjában állt, aki igazi magyar s liberális hazafi volt.
— Nos, Zómasz úr, nem venne tán két arany fülkarikát?
Zómasz úrnak azonban az idén már annyi kellemetlensége adódott lopott tárgyak felvásárlásából, hogy bizalmatlanul így szólt:
— Nu, bátyám, vennék én, vennék, isten lássa lelkemet, de, bátyám, a hivatalok eljárást indíthatnának, hogy istentudjamér eljárhassanak. Nemigen lehet máma olyat venni, amiről nem tudja az ember, honnét származik, s hogy szerezted. Nu, bátyám, mutassa csak…
Hó úr levette a kalucsniját, s kirázta belőlük a két aranykarikát.
— Ezek, Zómasz úr, az én megboldogult feleségem, Dusça, a cigánylány fülbevalói. Az Úr medve képében látogatta meg őt. A fekete medve, ahogy látni méltóztatik, nem válogat. A fekete medve pedig felfalta az én Dusçám, ahogy illik, fülestül. De a kegyelmes isten ama napon az utamba terelte a medvét, hogy a megboldogult aranyát visszajuttassa hozzám. A medve combjait megfüstölöm, az aranyat meg eladom…
Zómasz úr megvakarta az orrát. Valahogy gyanúsnak tűnt neki az egész história. Különben is, a székelyek bármire képesek.
— Nu, bátyám — szólt gondterhelten a karikákat nézegetve —, nehéz dönteni, nehéz a vásár. A hivatal azt találja mondani, „mért vette meg?”, te meg azt feleled: „elhittem, amit az eladó mondott”. De a hivatal, bátyám, vállat von a dolog felett, ad majd egy korsó vizet, cipót per nap, ad majd szállást rácsos ablakkal, te meg leselkedhetsz a tömlöcből, és törheted a fejed, hogyan váltsd ki magad áron alul. Így veri az isten a könnyelműeket. Látja, bátyám, még azt sem tudom, hogy hívják magát egyáltalán…
— Hó úrnak hívnak, Zómasz úr
Zómasz úr csak az orrát vakargatta. Ismerte ezt a nevet, és az öreg Hóról meg az őseiről szóló mendemondákat, s az is eszébe jutott, amit Hó úr szokott volt mondani. „Ha a legrosszabbra kerül a sor, majd levágom Dusça mindkét fülcimpáját.” Egyik markából a másikba forgatta az aranykarikákat, s hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, mintha két levágott fület tartana a tenyerében. Ezek a hegyi székelyek a rengetegből még az asszonyt is képesek agyonütni… „És elégedett volt, bátyám, az asszonnyal?”
— Nem voltam, Zómasz úr, bár már istennél az igazság, nyíltan kimondom, ivott a szegény nyomorult.
Zómasz úrnak ez épp elég volt. Behívta Hó urat a szomszéd szobába, hellyel kínálta, s egy pohár bort töltött neki, majd eltávozott, amint mondta, hogy megmérje az aranykarikákat.
— Mért zárja rám az ajtót? — csodálkozott Hó úr, míg olthatatlan szomjával kiitta a pohár bort. Üldögélt egy negyedórát, mire az újabb meglepetés megérkezett.
Zómasz úr jött, s amint kinyitja az ajtót, látja, két csendőr kíséri. Zómasz úr előre engedte őket.
— Te velünk jössz — mondták neki a csendőrök, s meglepődni sem győzött, máris vasra verték.
— De mégis miért? — kérdezte Hó úr.
— Micsoda lator maga, bátyám — lélegzett fel Zómasz úr —, agyonüti az asszonyt, levágja a fülét, hogy eladja az aranykarikáit, és még maga kérdezi, miért viszik az ítélőszék elé.
Hó úr nevetni kezdett. A székelyek irigylésre méltó tulajdonsága, hogy az emberi nyomorúságot mindig nevetésükkel ellensúlyozzák.
A bíróságra menet útközben szintén vidáman mosolygott Hó úr a csendőrökre meg az őgyelgő népre, a vaskarikákra a csuklóján, és egész Nagybányára. Mosolya akkor sem tűnt el, amikor egy három priccses cellában találta magát kilátással a székely hegyvidékre.
Ó, valahol ott a távolban lakozik a magányos Magarád… Ekkor bánat vett erőt rajta. Eszébe jutott ugyanis a medvecomb a pincében, és attól tartott, előbb-utóbb beleesik a féreg. Pedig milyen szívesen kóstolgatná a medve húsát, biztosan kiváló az íze, hiszen embert is evett… Így töprengett magában szegény székely özvegy…
V.
A jelenlegi román nemzetiségi képviselővel, Dr. Vladóval Verespatakon ismerkedtem meg. Bizalmas barátja volt a szlovák tolsztojánusnak, Dr. Dušan Makovickýnek, így szlovákul is beszélt. Éppen Erdélyben utazgatott, hogy a vidék gazdasági állapotát, az ottani magyar, román és székely parasztok nyomorúságos körülményeit, valamint az itt megtelepedett szászok remek gazdálkodását tanulmányozza. Elég sok kellemetlenséget okozott a hivatalok számára, mivel Dr. Vlado a román „Tribunában” közölt cikkeiben bemutatta az egész magyar liberalizmus zsaroláson alapuló rendszerét, ahogy az erdélyi szászok önvédelmi gazdasági tevékenységét is, akiknek sikerült kiszabadulniuk a különféle liberális nagybirtokos és a zsidó árendások karmai közül, míg a román és székely parasztok ütött-kopott kalyibáikban a hazafias magyaroknak való teljes kiszolgáltatottságban élnek.
— Ha úgy tetszik — mondta Dr Vlado —, tartson velem az utazásomon. Megmutatom önnek a vidéket, amelyről a papok azt állítják, hogy az úr mindenféle isteni áldással megajándékozta. Hogy pálinkát árulnak, az az úr szolgálóinak persze meg sem kottyan, ahogy az sem, hogy a pálinkafőzdéket románoknak és székelyeknek adják bérbe. Vannak vidékek, ahol a románok között így beszél a pravoszláv pópa: „Holnap imát mondok érted, cserébe pedig megszántod a földem, s kötelezed magad, hogy nem veszel másnál pálinkát, csakis nálam az egész esztendőben.” Így osztozik a vékony paraszton a zsidó, a nagybirtokos, a pap és a hivatalok. Közben meg azt próbálják beléjük verni, hogy Magyarország a legszebb, legszabadabb ország, s mind közül Magyarországon megy a legjobban a lakosok sora. Ezt különben már Szlovákiából is ismerheti. Akár szlovák, akár román valaki, éppúgy hinnie kell, hogy a magyarokat az isten védi, és hogy ő maga is magyar, különben még fenekébe találja szúrni egy csendőrpuska bajonettje, s elítélik hazaárulásért a bíróságon, ahol is Kossuth képe függ, alatta az egész nemzet jelszavával: „Éljen a szabadság!”*
Így aztán útnak is indultunk Verespatakról Erdély északkeleti vidékeire.
Láttunk szőlőhegyeket sötétkék tőkékkel, kukoricaföldeket és őszibarackfákkal teli kerteket. Szép kerete volt ez a szegénység nyomorúságos képének. Láttuk a románok két méter magas és három méter széles kalyibáit. Ajtó helyett nyílás, kémény helyett nyílás. S mindenhol a kukoricakását lehetett érezni, az idegenén dolgozó nép egyetlen étkét, hiszen földjeiket, szőlőiket már régen elvették az urak.
Így érkeztünk meg Nagybányába, s a Feketekő szállodában szálltunk meg. Nevünk nyilvántartásba vétele után egy órával két csendőr jött arra kérve minket, kövessük őket a vármegyeházára.
Itt találkoztam életemben először a szolgálatkész nagybányai Deberey úrral. Az uraság szívélyesen közölte velünk, hogy nagyon jól tudja, mi járatban van Dr. Vlado Erdélyben. Erdélyt ugyanis az oroszok kezére akarja adni. Megállapítását oly meggyőzően adta elő, hogy Dr. Vlado kénytelen volt szerényen megkérdezni tőle, járt-e egyáltalán iskolába.
Ezután hozzám fordult a szolgálatkész Deberey úr. Nem! Nem hisz ő a cseheknek. A csehek épp eleget szervezkednek Szlovákiában, s már Erdély felé is terjeszkednek. Mert nagyon jól tudja ő, miért is mászkálok én ezen a vidéken. A csehek orosz kézre akarják adni Erdélyt. Deberey úr hirtelen eltüsszentette magát. Egészségére, hát igaz is! Így kell lennie bizonyosan — gondolom magamban.
Deberey úr hosszan s méltóságteljesen törölte meg orrát. Zsebkendője felett szemlét tartott. Ezen éleslátás talán a különös jegyeket fürkészve olvasott ítéletet, mint egykor az augurok. Orra tartalma ránk nézve vészjósló üzenetet hordozott.
— Uraim — mondta —, magyarázatra szorul, hogy mit keresnek itt, hogy mit akarnak itt, épp ezért… — újra eltüsszentette magát, s újra zsebkendője üzenetét fürkészte. El voltunk veszve.
— S épp ezért — mondta érzelgősen — kénytelen leszek, higgyék el nekem, kérem, igazán nem szívesen, de itt marasztalni önöket egy kis időre, hogy úgy mondjam, elválasszuk önöket a külföldi ismerőseiktől.
Az érdekfeszítő beszélgetés után egy órával már a nagybányai törvényszék egyik cellájának priccsén ültünk Hó úr társaságában, akit aljas indokból elkövetett emberöléssel vádoltak…
Így találkoztam ezzel a híres nevezetes emberrel, s máig fülembe csengenek legelső szavai: „Kit méltóztattak agyonütni a tekintetes urak…?”
Míg beesteledett, s mire a holdfényben úsztak már a székely hegyek, a priccseken ülve meghallgattuk Hó úr elbeszélését a medvéről és szegény Dusçájáról.
Néhány részeg székely dalolt a közeli hegyekben, míg Hó úr lelkére esküdözött, hogy Dusça fülcimpáit biz ő le nem vágta.
Ez volt hát a székely idill, nyolc napig tartott, mire kiengedtek minket.
— Látogassák csak meg Magarádot is a tekintetes urak — kiáltott utánunk Hó úr —, s ha ott járnak, fordítsák meg a combokat a pincében…
Ezt az óhaját azonban nem teljesítettük.
Az elbeszélés eredetileg a Venkov 1908. március 22-i számában jelent meg „Pan Hó. Sikulská idyla” címmel. A fordítás a következő gyűjtemény szövege alapján készült: Jaroslav Hašek: Črty, povídky a humoresky z cest, Spisy Jaroslava Haška — svazek 1., válogatta Zdena Ančík, František Daneš, Státný nakladatelství krásné literatury, hudby a umění, Praha, 1955, 315–325.