Részlet egy készülő regényből
Tudja valaki, hogyan halt meg Minnie, Mickey egér barátnője?— kérdezi valaki a cseten.Én tudom — gondolom, és elmosolyodok. Gépelni kezdek, de előtte kitörlöm azt, amit korábban írtam, valamilyen ismeretlen nyelven. Hosszú ideig nyomom a Delete gombot. A macska valószínűleg rátaposott a klaviatúrára. Aztán rákattintok arra, hogy „Válaszolj”. Hajszárító plusz víz — írom. — Pedig nem is volt haja… Elküld — katt. Valami zörög. Zörög a villamos. Betör az álmomba. Felébredek.
Pár pillanat, mire magamhoz térek. Felülök az ágyban, és körülnézek. Petiék lakásában vagyok. Csak e felismerés után veszem észre Kriszt, a skizofrén lakótársat, aki egy matracon alszik hangosan szuszogva, nem messze az ágyamtól. Mellette ott fekszik a kutyájuk, akinek Roger a neve, pedig szuka. Remegő lábakon felállok, majd rögtön, szédelegve vissza is ülök. A fejemben tompán lüktet a fájdalom. Hirtelen rám tör a hányinger. Az utolsó pillanatban érek oda a vécécsészéhez. A szememből kicsordul pár könnycsepp. A hányásom híg, narancssárga. Vodka-narancs — gondolom, és kicsit felemelkedve lehúzom a vécét, és rázárom a csészére a fedelét. Már most jobban vagyok, de még térdepelve pihenek a hideg kövön. Próbálok visszaemlékezni a tegnapra. Táncolni mentünk a Tetőre. Előtte benéztünk Vili céges bulijára. Ott ittam vodka-narancsot. Utána rászívtam — ez is megvan. Ennyire emlékszem. A szédülés elmúlt, felállok, és teszek két lépést a mosdókagylóig. Alaposan kiöblítem a számat, majd hideg vízzel megmosom az arcom. A tükör azt üzeni: jaj, de szarul nézel ki!
Egy pohárban négy fogkefe, az egyik valószínűleg Lauráé, de nem vállalom a kockázatot. Lemosnám a tegnapi smink maradékát a szememről, de nincs mivel. A szemem vörös, kontaktlencsében aludtam. Itt tettek le. Krisz és Roger közé — gondolom némi hévvel. Ekkor a zuhanyzóból kiugrik a macskájuk, amitől majdnem szívrohamot kapok, és a zuhanyzástól is elmegy a kedvem. „Jézusom, Feofán!” — mondom, de azért megsimogatom, amikor a lábamhoz simul. Aztán kezet mosok, és kimegyek. Szerencsére meglátom a táskámat az előszobában, így nem kell visszamennem oda, ahol minden jel szerint az éjszakát töltöttem. Valamit, amit általában nem: tudni akarom, mennyi az idő. Kora reggel lehet, biztos még táncolnak a gecik. A táskámból előszedem a telefonomat, ami — mintha nem sújtott volna még ma eléggé az Isten — lemerült. „Fuck…” — mondom halkan. A konyhában iszom egy pohár vizet. Egy percig sem akarok tovább itt lenni. Már a kijáratnál állok, amikor az egyik polcon meglátok egy napszemüveget. Emlékszem, tegnap sopánkodtam, hogy elfelejtettem napszemcsit hozni reggelre. Felpróbálom, kicsit nagy, sőt, nagyon, de jobb a semminél. A táskámba teszem, bent úgysem látok benne semmit. Kinyitom az ajtót, kimegyek, és becsapom magam után. Mintha nem is tenném meg a két emeletet lefele, úgy találom magam hirtelen kint, a vakító napsütésben.
Az utca próbálja leplezni abnormalitását. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van, még az is, ami nincs. Mindenki úgy csinál, mintha sietne valahova, ellentétben velem, aki tényleg sietek valahova. Meg vagyok veszve. A Vakpóniba sietek. Nem vagyok messze, mégis busszal is, villamossal is kell majd mennem. Egy velem szemben jövő nőtől akarom megkérdezni az időt, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. A megállóba érek. Két csöves fekszik a padon, letolt nadrággal. Lehet látni a seggükket. Az egyiknek rohad a lába. Az iszonyattól reszketve továbbállok. Egy muslinca átrepül a látóteremen. „Oh, my god, John!” — mondja egy brit turista. Pár lány átszalad az utcán a túloldalra. Egy varjú… vagy valami madár megszólal. Fenyegetettségérzetet keltve.
A buszon megint elkezdek szédülni. Lila pöttyök táncolnak a szemem előtt. Nincs hely, erősen belekapaszkodom egy ülés háttámlájába. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy megkérek egy fürge fiatalt, hogy adja át a helyét. De meggondolom magam. Elvileg én is egy fürge fiatal vagyok. Közben bemondják a következő megállót, egy gyerek elsírja magát, egy öreg tüsszent, valaki azt mondja: „És nem érzi, hogy belegázol a lelkedbe”.
— Istenem, miért vagyok én hajléktalan. Faszom kivan, kurva élet — mondja egy lila arcú nő, akin vagy három ikeás zsák lóg, meg valami égett törölközők.
— Rendőrség?! Tudod kinek segít? Senkinek! — mondja.
Vannak, akik odafordulnak felé, és olyanok is, akik el.
— A pokrócomat… Egy szatyornyi cuccot elloptak.
— Mennyi szar jön még! — krákogja a nő, valaki dudál, felpattan egy ürge, és azt mondja, gesztikulálva, mintha reppelne: „Senki se kíváncsi a szarodra, bazmeg, úgyhogy kussoljál!”
Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán felnézek, úgy teszek, mintha a megállókat számolnám a táblán, vagy csak úgy teszek, mintha úgy tennék, a tudatom kiüresedik, már amennyire tud — egyszer csak megáll a busz, kinyílik az ajtó, és én egy terhes nőt véletlenül meglökve, sietve leszállok.
Borzasztóan süt a nap. Minden látszik ebben a szörnyű világosságban. Semmi nem titkolható el. Az az érzésem, hogy mindenki engem néz. Nem tudom, mit csináljak a kezemmel, a járásom természetellenesnek tűnik. Számomra. A kereszteződésnél egy tolókocsis torzó kéreget, neki legalább ilyenekkel nem kell törődnie. „Te sem hívtál!” — kiáltja valaki nem messze. A Vakpóniba sietek. Meg vagyok veszve, meg vagyok veszve.
Megérkezem a megállóba. Egy öreg, dagadt nő az öreg, dagadt tacskójával is itt van. Ők is itt vannak. A tacskó szomorúan felnéz rám a kiguvadt szemével. Aztán egyszer csak a villamoson találom magam, pedig nem emlékszem, hogy szálltam fel. Egy pillanat kimaradt, kiesett, és soha nem jön vissza, amit én egyáltalán nem sajnálok. Csak három megállót kell mennem, mégis leülök egy épp felszabaduló helyre. Arra gondolok, mi van, ha nem lesznek a Vakpóniban, aztán meg rögtön arra, hogy akkor is lesz valami. Valami, ami megindokolja, hogy én bizony most oda tartok. Ekkor észreveszem a két rendőrt. Sajnos, vagyis szerencsére nincs nálam semmi illegális, a szívem mégis hevesebben kezd verni. Az egyik rendőr felnevet, ostoba, prosztó hangon. A következőnél készülnek leszállni. Amikor megfordulnak, meglátom a feliratot a hátukon: KATASZTRÓFA-ELHÁRÍTÁS.
Újra az utcán vagyok, már csak pár lépésnyire, egy, kettő, három. A fájdalom ritmikusan pulzál a halántékomban. Befordulok a Nagymezőbe. Itt már többen hasonlítanak rám. Megigazítom a napszemüvegemet, ami folyton lecsúszni készül az orromról. Tulajdonképpen nem kéne rosszul lennem, végigaludtam az éjszakát. Másnapos vagyok, igen, de én harmadnapos akarok lenni. Ezért történik az, ami történik. „Helló” — mondom a kidobóknak, akik ugyanezt válaszolják, odaadok az egyiknek egy ezrest, és beengednek. Leveszem a napszemüvegemet, hogy lássak. A pultnál kérek egy üveg vizet. Beleteszek egy szívószálat, ki tudja, mikor lesz rá legközelebb szükség. Remélem, hamar. Itt azt a rövid, masszívabb szívószálat lehet kapni, aminek — gondolom — nem csak én örülök. Gyorsan felmérem a helyzetet, itt, a földszinten: nincsenek. Lentről sötét techno dübörög, oda tartok. A lépcső keskeny, vigyázni kell.
A dj-pult előtt lépegetnek úgy húszan. Mindenfajta ember, a legkülönfélébb, még egy színes gatyás goást is látok. Körbejárom a kis helyiséget, a dobhártyám reagál az ütemre, a szemem pásztázza a teret: nincsenek itt. Ekkor valaki rám köszön, Beni az. Beni az, aki mindig tökéletes mennyiségű ginát önt a poharamba dél körül, amitől nem ájulok be, hanem csak épp megfelelően ellazulok. Pont akkor, amikor az állkapocs kezdene feszíteni, a fogsor összeszorulni, a látás megkettőződni, az elme megzavarodni. Az ember zavarba jönni. Ilyenkor a megfelelő mennyiségű gina csodákra képes. Megöleljük egymást, Beni meg van izzadva, arcán nagy mosoly, rákérdezek Lauráékra, azt mondja, itt nem voltak, aztán meg azt, hogy várjak csak egy pillanatot. „Jó — mondom, képtelen leplezni a szörnyű józanságomat —, szívesen várok kettőt is.” Tényleg nem múlik el öt perc sem, amikor visszajön az egyik kidobóval. „Szia, szia” — mondja kedvesen a borotvált fejű, kitetovált arcú izomhegy. Az egyik falból kiálló kis pulthoz megyünk, amelynek létezését az indokolhatná, hogy a táncoló oda helyezheti az italát. De ez a hely nem az alkoholfogyasztásból tartja el magát, a kis kiálló pultocskák másra lettek kitalálva. Itt nem kell a vécében bujkálni, tartani a személyzettől. Ez egy afterhely. Aki éjszaka ivott, az nem itt köt ki, ezt a szabályt erősítem most én, a kivétel.
A személyzet egyik megdöbbentően kedves tagja épp három hosszú fehér csíkot rendezget a bankkártyájával a kis pultocskán, és derűsen kérdezi, hogy vagyok, illetve merre voltam korábban. Mielőtt válaszolni tudnék, odaad egy összerolózott húszezrest. Nem kacifántoskodok, hogy inkább szívószál, méghozzá az enyém, nem kérdezem, mi van a pulton, bármi is az, kell, lehajolok, Beni aranyosan összefogja a hajam hátul, és az egyik csíkot felszippantom a jobb orrlukamba. Kicsit mar, de nem nagyon, szipogok, átadom a rolókát, örvendek. Ez jó lesz — gondolom. És tényleg az lesz, hamar lefolyik a torkomon a keserű izé, a szemem kinyílik, a szívem megtelik szeretettel, a testem erővel.
Átölelem Benit, majd Jocót, a kidobót. Jocó már nem várja a válaszaimat a kérdéseire: az, hogy merre voltam korábban, irreleváns lett — már, ha valaha releváns volt —, az pedig, hogy hogy vagyok, épp száznyolcvan fokban változott meg, és szemmel látható: most márnagyon jól vagyok. Fantasztikusan jól. A zene máris máshogy szól, mélyebben, dallamosabban. Lehet, az is lett, mert a dj-pult mögött mintha megváltozott volna az arc. Mosolygok mindenkire, mindenki visszamosolyog rám, a szívem felveszi a ritmust. Behunyt szemmel táncolok, vagy inkább: átadom magam a zenének.
Négy óra és óránként egy fehér utca után, amikor egy-egy pihenő alatt az izzadság már vagy hatodszor száradt rám, és már mindenki ismer a teremben, még mindig délelőtt van, tehát minden logika szerint testileg-agyilag ott kellene tartanom, ahol normális körülmények közöttaz éjszaka kellős közepén: a topon. Mégis — vagy a reggeli kálváriám, a másnaposságom, a megmaradt energiáimat felzabáló elvetemültségem, vagy egyszerűen csak e miatt a hófehér szar miatt, ami nem tiszta spuri, hanem valami dizájner, mefedron wannabe, ami üt, mint a kalapács — úgy ki vagyok készülve, hogy Beni már most elkészíti a ginás oldatomat. Aligha lehetne jobb bizonyítéka arra, hogy öt órán belül sikerült egy egész éjszaka-reggel cikluson végigmennem, mint az, hogy már egy ideje Beni vállát ráncigálom, hogy szívjunk.
Bár soha nem mondok nemet a marihuánára, hétvégenként az „igen”-t tudatosan halogatom, halogatjuk. A fű — ideális esetben — még csak nem az after része, hanem az after-afteré, amikor már lejtőn vagyunk, amikor már lehetetlen magasabbra emelkedni, vagy akár csak szinten maradni, akkor azonban elengedhetetlen. Olyannyira, hogy gyakran hasonlítunk inkább remegni kezdő heroinistákra, mint saját magunkra, valamelyik lakás valamelyik szobájában, valamelyik délután, amikor elfogy, vagy nemsokára elfogyni készül, mi pedig lázas tevés-vevésbe kezdünk, csak hogy folytatni tudjuk. (A különbség az, hogy miépp meg akarunk bolondulni, miközben ők épp megbolondulni nem akarnak.) Persze a mohóságom miatt gyakran megesik, hogy még éjszaka beleszívok egy körbejáró cigibe, akkor azonban számolnom kell a következményekkel. És én nem számolok valami jól. Ideális esetben a fű már a vég eljövetelét jelenti, amely — bármennyire próbáljuk időben kitolni — végül mindig eljön.
Beni azt mondja, hogy ne türelmetlenkedjek, és odaadja a pohárkát. Ginás ananászlé. „Ezt idd meg” — mondja feleslegesen, mert már meg is ittam. „Még táncoljunk” — mondja aztán, megint minek, hisz abba sem hagytam. Ha egyszer beindult a lépegető exkavátor, nem olyan könnyű ám kikapcsolni. Fejben igazat adok Beninek, még nem jött el az idő, ugyebár. Nem telik el fél óra, és már nem is félek. Viszont elkezdődik a dülöngélés, ami engem speciel nem zavar. Mindig ott van valaki a hátamnál, vagy a két oldalamon, hogy helyreigazítson. Furcsamód előre nem dőlök. Az ötödik fehér utcánál Jocó azt mondja szomorúan, hogy mindjárt zárnak. „Délután két óra van” — állítja, amikor elkezdek picit rimánkodni. Elhiszem, mert már keresztbe áll a szemem, mégis nehezen fogadom el. „Te jó jég — mondom —, akkor most mi lesz?”
Egy nagyon édes lánnyal, Jocóval és még egy sráccal megyünk Benihez, aki egészen véletlenülépp itt lakik a sarkon. „Na, most szívni fogunk” — suttogja a fülembe ez a drága lélek, amikor belépünk a lépcsőházba. És szívunk. És megbolondulunk. Már estefelé megyek haza. A taxiban próbálok normálisan viselkedni, de aztán valahogy mégis elszólom magam. „Jó pihenést!” — mondja a taxis a végén. Remegő lábakon megyek be a lakásba. Sokáig a tükörképemet nézem, majd leülök a padlóra, és elgyönyörködöm ezen az egészen. Aztán benézek Laurához. Alszanak Petivel, mindkettőjüknek lefelé görbül az ajka. Biztos ők is valami patkánymérget fogyasztottak. A konyhában találok egy félig elszívott spanglit, amit én félig-el-nem-szívottnak látok. A fürdőszobában levetem az átizzadt ruháimat, és egy igen kellemes, langyos fürdőt veszek. Egy árva gondolat sem zavar be közben. Nagyon gyenge vagyok, érzem, mégis jó kedélyű. Bágyadtan, együgyűn, üresen, tompán jó kedélyű. A szobámba menet felszedem a spanglit. Van még annyi lélekjelenlétem, hogy bedugom tölteni a telefonomat, hogy beállítsam az ébresztőt másnapra. Harmadnapra. Büszke vagyok magamra. Ez nagyon felelősségteljes viselkedés. Hamar feléled: sok nem fogadott hívás Lauráéktól, pár ismerőstől. Egy sms a volt barátomtól, akivel nemrég szakítottam: „Gergőnek igaza volt, olyan vagy, mint egy drog!!!”
Beállítom az ébresztőket, ami a lassúságom miatt eltart egy darabig: 10:10, 11:11, 12:12, 13:13 és — tekintettel arra, hogy holnap vasárnap — 14:14. Már fekszem, a joint lóg a lefelé görbülő számból, bekapcsolom a tévét. De jó, Nagymacskák hétvégéje megy az Animal Planeten. Fekete párduc. Szívok két slukkot, aztán leteszem, hogy még legyen későbbre. A műsor érdekes, de amikor valamilyen oknál fogva elfordítom a fejem, és a fehér falra nézek, még érdekesebb vizuális élményben lesz részem. Olyan, mintha egy vetítőn menne az animáció, kockáról-kockára, a Looney Tunes. Még egy slukk. Tátárátátátátátá-tátátátá, tátárátátátátátá-tátátátá, tűrűtűrű-tütütütü… Tütütütü-tütűűűűűűű!
*
Kétezer-tizennégyet írunk. Nem ismerek se Istent, se embert. Az ELTE szabadbölcsészet szakra járok (illetve nem járok), amelynek semmitmondó elnevezése végtelenül találó. Egy szemeszterem kimaradt, mert nem regisztráltam időben, egyet pedig halasztottam. Úgy voltam vele, hogy nem veszítek egy félévet, hanem nyerek. Az előadásokon alig vagyok ott, olyannyira, hogy a vizsgaidőszakban a Google segítségével kell azonosítanom a tanárokat. A vizsgákra viszont felkészülök, kinyomtatom az ezeregy olvasmányt, és el is olvasom őket, neonszínű kijelzővel aláhúzom a fontos dolgokat, de nehezen szelektálok. „Ha mindent aláhúzol — mondja egyszer apám —, az olyan, mintha semmit nem húznál alá.” Mégis, szinte mindig ötöst kapok, pláne, ha szóbeli, akkor ugyanis bedobom a gimnazista koromban felszedett, valóban lehengerlő erudíciómat, és úgy társalgok a tanárokkal, mint egyenlő az egyenlővel. Pedig — gőgösen — nem igazán hiszek az egyenlőségben. A szemináriumokon igyekszem ott lenni, a végén, amikor elküldöm a dolgozatomat, a válasz e-mailben azt kapom, hogy nagyon jó, nagyon érdekes, de úgy gondolják, többre lennék képes, hogy az az érzésük, mintha nem lennék „teljesen jelen” az egyetemen. Mi tagadás.
Egy keddi napon épp egy előadásra tartok, vasárnap ugyanis elhatároztam, hogy hétfőtől minden más lesz. Hétfőre nem vettem fel órákat, hogy az ilyen elhatározásokat nagyobb valószínűséggel tudjam véghez vinni.
— Elnézést, kisasszony! Jó irányba megyek? — kérdezi egy furcsa alak, aki egyszer csak ott terem előttem, mintha a földből nőtt volna ki.
Hát persze! — gondolom. — Napi bolond. — És megállok. Ki, ha nem én?
— Az attól függ, hogy hova megy! — Mondom okosan, és kérdő tekintetemet a férfira szegezem.
Idősebb, de még nem öreg, tulajdonképpen jóképű, de látszik rajta, hogy nincs teljesen képben. A szeme mintha két ellentétes irányba szaladna, nem csoda, hogy összezavarodott. Olyan benyomást kelt, mintha már régóta egy dolgon gondolkozna. A ruhája lóg rajta, mintha minimum három mérettel nagyobb lenne a kelleténél. Egy doboz sör van a kezében.
— Elkísérhetem egy darabig? — kérdezi, és a pozitív válasz reményében megindul, én meg utána, pedig fordítva lenne rendjén.
— Maga is pszichiátriával foglalkozik?
Hoppá — gondolom.
— Ööö, nem — mondom, és nem teszem hozzá, hogy hobbiszinten bizony érdekel.
— Én egy évig voltam zárt osztályon.
— Világos.
— Szörnyű dolgok! — mondja a férfi, és én már biztosan tudom: ezt nem fogom megúszni. De ki, ha nem én?
— A világ globálisan túlnépesedik. Óvszer nélkül basznak! Már megbocsátja. Én vallásos voltam, de elvették tőlem a vallást. Áttértem a tudományra. Maga tudósnak néz ki!
— Hát, ööö — nem vagyok formában.
A szembejövő emberek szórakozottan nézik az érdekes párosunkat.
— A hatszázhatvanhat nemsokára eljön. Az apokalipszis!
— Te jó ég — mondom.
— Az emberek gyilkolni fogják egymást. Hazudni fognak egymásnak. Mindenki hazudni fog a másiknak. Elvész minden tudás.
Nem tudom, mit mondjak erre, de nem is kell mondanom semmit. Az új ismerősömből csak úgy ömlik a szó.
— Nála lesz az egész hatalom!
— Mármint kinél? — mondjuk ezt tényleg szeretném tudni.
— …Aztán eljön az Isten hatalmas nagy haraggal!
— Hát… Remélem inkább hatalmas nagy szeretettel! — merészelem meg.
— Nem! A szeretetét már egyszer megmutatta. Most haraggal fog jönni. Eljön Jézus, a legnagyobb koponya.
Megérkezünk a megállóba. Megállok, és megáll a férfi is.
— Maga hisz a szeretetben?
— Én? Igen, persze.
— Hol van a szeretet?! Mi a véleménye a paráználkodásról?
Na most vett a beszélgetés rossz irányt — gondolom, szerencsére nem jut időm válaszolni.
— Az ember születésekor baszta meg magát!
— Igen, ez tényleg így van — mondom és kifújom a levegőt.
— Engem mindenki átbaszott! Az orvosoktól kezdve a nőkig.
Úgy teszek, mintha az időt nézném meg a telefonomon, de azt is úgy, hogy ne sértsem meg, közben bólogatok, próbálok neutrálisan mosolyogni is.
— Beteg vagyok, hepatitisz C-m van, szifiliszes vagyok és AIDS-es.
— Úristen.
Egy kis pincsi mérgesen ránk vakkant, el akarja kapni a férfi lobogó nadrágszárát.
— Trisztán! — szól rá a gazdája — Viselkedj!
Megrángatja a pórázt, eltávolodnak.
—…És mégsem félek a haláltól. Tudja miért? Mert a halál felszabadít. Ön hisz a reinkárnációban? A földöntúli életben?
— Hát… Igen. — mondom lemondóan.
Nincs fegyverem ellene.
— Az orvosok! Ők akarnak engem erkölcsre tanítani! Akik a legerkölcstelenebbek!
Hol az a busz…?! — gondolom, de azért örülök is az egésznek. Kényelmetlenül érzem magam, de mindjárt vége mindennek, a zagyva tana pedig örökre az enyém marad.
— Mondja már el nekem, maga tudós, látszik magán. Hogyan lehet gyógyítani a szifiliszt? Agyszifiliszem van — szólal meg megint az, aki már hosszú idő óta egy dolgon gondolkodik.
Na jó — gondolom, és nem mondok semmit, mert mit is mondhatnék. Hümmögök valamit, talán felnézek az égre.
— Tudja, miért iszom ezt a sört? Hogy kiűzze, méregtelenítse azt a bacit. Ami bennem van.
Akaratlanul is felsóhajtok. Azt mondom végre: „Sajnálom”. Sajnálom ezt a sok csúnya betegséget, ami benne van. Jön a busz. Még távol van, de tapasztalatból tudom, már most el kell kezdeni búcsúzkodni.
— Mennem kell, jön a buszom. Örültem…
— Várjon! — a férfi megfogja a karomat.
— Tényleg mennem kell. De nagyon örültem… — kiszabadítom.
— Várjon! Válaszoljon!
Itt a busz. Elindulok, de még hátranézek, bocsánatkérően.
— Válaszoljon! Mi a szeretet?!
Felszállok, az ajtó még nyitva van. Az, aki sokáig egy dolgon gondolkodik, az egyik kezével összenyomja a sörös dobozt, a másikat az égnek emeli.
— Mi a szeretet? — kiabálja, szemében tűz lobog.
Bezáródik az ajtó. Elindul a busz. Leülök egy nő mellé, aki épp egy pillanatra becsukja a könyvét, és riadtan körülnéz, mintha belefeledkezett volna az olvasásba, és elfelejtett leszállni. A nő feláll, eltűnik a tömegben. Emberek, elfoglalva saját magukkal, másokkal, a telefonjaikkal. Egy megálló, aztán még kettő vagy három. Tekintetem átsiklik a látványon.
Kicsit késve érek be az egyetemre, de úgyis elszívok még egy cigit az épület előtt. Egy fiú is itt cigizik, eléggé néz engem. Én az eget kémlelem, vagy csak úgy teszek, mintha. Nehéz megállapítani. A csikkel odamegyek a kukához, pedig nincs közel. A filmben, ami megy, én játszom a főszerepet. Utoljára elkapom a fiú tekintetét, kihívó pillantást küldök neki. Először a mosdókba veszem az irányt, hogy megnézzem, elég jól nézek-e ki ahhoz, hogy tényleg bemenjek az órára. Kedvesen köszönök a vécés néninek, de amíg nem megy ki, úgy mosok kezet, hogy nem nézek a tükörbe. Nem akarom, hogy lássa, milyen hiú majom vagyok. Megbizonyosodom arról, hogy elég jól nézek ki. Majd elkezdem keresni a termet. Még soha nem voltam ezen az előadáson. Az, hogy egy mínusz van a szám előtt, alaposan megzavar. Végül az alagsorban megtalálom a –116-os termet, kopogok és bemegyek. Minden fej felém fordul. „Jó napot, elnézést” — motyogom, és leülök egy teljesen üres sorban, mindenki mögött. Az előadás címe meglehetősen izgalmas: Metafizika. Miután kifújtam magam, gyorsan lejegyzem az agyszifiliszessel való beszélgetést. Nem tudom, minek, talán, hogy a zagyva tana tényleg örökre az enyém maradjon? A memóriámban nem hiszek eléggé. Hamar végzek, most már tényleg figyelek a tanár úrra. Az államat megtámasztom a kezemmel, és nem veszem le róla a szemem. Időnként mosolygok, finoman, kissé ironikusan. A tanár úr jól ad elő, és még humora is van. Nagyon remélem, hogy látja rajtam: én más vagyok, mint a többiek. Nagyon remélem.
Aztán egyszer csak vége lesz, olyan hirtelen, hogy feltételeznem kell, esetleg mégis elkalandoztam egy kicsit. Irigykedve nézek pár lányt, akik pakolásznak, és beszélgetnek. Szeretnék egy barátnőt az egyetemről, de csak a fiúk szoktak megkörnyékezni. A lányokat nekem kell — tudom —, amire tettem is néhány kísérletet, de mindegyik szánalmasan végződött, mielőtt még elkezdődött volna. Előző félévben kinéztem magamnak egy Anita nevű lányt, már úgy volt, hogy kávézunk, amikor elmondta, szakot vált. Nem erőltettem. „Viszontlátásra” — mondom mosolyogva a tanár úrnak, „Viszlát” — mondja ő. Kilépek az épületből. A közelgő este fényjátéka fogad. A közelgő este szédületes illata. Minden közeleg, semmi sem távolodik. Mohón magamba szívom a levegőt, majd kiengedem, mintha nem is lenne rá szükségem.
Húsz perc múlva már fröccsöt lehet inni a Trefort-kertben. A táskámban kotorászok egy cigiért, amikor valaki a hátamnál azt mondja, hogy „Helló!”. Megfordulok. Az a srác áll előttem, aki az óra előtt itt cigizett. Szép szál legény. Azt kérdezi, hogy jól látta-e, hogy én is a Metafizika előadáson voltam. „Igen, jól” — mondom. „Botond” — mondja és kinyújtja a kezét. „Blanka” — mondom, és erősen megszorítom. „Milyen határozott kézfogás” — mondja ő. Megkérdezi, hogy nincs-e kedvem meginni egy kávét. Azt válaszolom, hogy épp egy fröccsöt terveztem inni. „Egyedül?”. „Igen, de velem tarthatsz” — mondom, és mosolygok. Ő még egyszer se mosolygott, amit szóvá teszek. Azt mondja, nem szokott, majd azt, hogy szép vagyok. „Te is” — válaszolom az igazságnak megfelelően.
Egy kis idővel később már a harmadik fröccsöt iszom, elmeséltem az agyszifiliszest, megkérdeztem, hogy nincs-e véletlenül egy kis füvecskéje, illetve, hogy nagy-e a farka. Hogy miért kérdezek ilyeneket, azért, mert hülye vagyok. Az első kérdésemre a válasza: sajnos nincs, a másikra, hogy mondjam meg én. Most se mosolyog, csak belém szúrja a fekete szemét, nehéz eldönteni, hogy viccel-e, vagy sem. De minek is dönteni. „Olyan komoly vagy!” — mondom gyerekesen. „Meg akarod nézni?” — kérdezi. Egy pillanatnyi csend. Nem — gondolom. „Meg” — mondom. Nyel egyet. Körülbelül annyira lehet feszült, mint amennyire én felszabadult, de az sincs kizárva, hogy éppenséggel fordítva van.
Egy kevésbé frekventált épületbe megyünk, iranisztika, vagy valami ilyesmi. Még van időm visszafordulni, de nem szeretnék csalódást okozni. Botond meg akarja mutatni a farkát. Kinek mutatná, ha nem nekem? Belépünk a vécébe. „Lehet, nem kéne…” — mondom, mint egy hülye, ő meg csak néz, háttal a koszos csempének támaszkodva, két piszoár között. Kigombolja a farmerét, most én nyelek egyet, de inkább aggodalomból, nehogy kicsi legyen, és ha az, nehogy eláruljon az arcom. Fehér boxer van rajta, erőteljesen kirajzolódik benne az erekció. Nem veszi le rólam a szemét, úgy veszi ki a farkát. Nem kicsi, halleluja! A megkönnyebbülésemet nehezen, fojtott izgatottságnak álcázom. Rossz-e az, hogy kedves vagyok? Hogy kedves akarok lenni? A farka hosszú, de nem túl vastag, mintha vékonyodna a végén, rózsaszín, eres, magasra ágaskodik. Összességében nem a típusom. „Fogd meg” — suttogja, és a kezem után nyúl. „Nem… Nem szabad…” — mondom, megint, mint egy hülye. „Jó a faszod — jelentem ki végül —, de jobb, ha elmegyek!”. És kiszaladok. A fejem olyan üres, mint egy lufi. Ha pedig héliummal lenne kitöltve, bizonyára felszállna a magasba, még feljebb a város fölött, magasra a felhőkhöz, fel a sztratoszférán át, egyenesen az űrbe.
Légies léptekben haladok előre. Végighúzom az ujjamat egy falon. Belenézek emberek szemébe, mintha pocsolyába ugranék. Időnként megcsóválom a fejem, mintha nehezen hinnék el valamit, vagy valamin csodálkoznék. Eszem ágában sincs elgondolkodni azon, ami történt. Megtörtént-e egyáltalán? A lábam mintha magától menne, észre sem veszem, hogy a Kálvinon vagyok. A Szabó Ervin Könyvtár felé kanyarodok. Adok egy kétszázast egy koldusnak, és azt mondom: „minden jót”, ami furán hangzik, de mi mást mondhatnék. A helyen, ahova — ahogy kiderült — tartok, még mindig nyitva van a terasz. Leülök egy kis asztalnál, szembe az utcával. Rögtön észreveszem a gyönyörű pincérlányt, akit már többször megcsodáltam. Odajön hozzám, a mosolya őszintének tűnik, amit viszonzok, kérek egy bort. Előszedem a telefonomat, és írok egy sms-t Pepének: „Szius, tudunk talizni egy percre?”, ami azt jelenti: egy gramm fű kéne. Tíz perc múlva válaszol is: „jaja, nyolcba leszek nemsoká”. Pepe vagy Újbudán szokott lenni, vagy a nyolcban. Azt, hogy most közelebb van hozzám, mint messzebb, égi jelnek veszem. Két kezem összeteszem, és belefújok ok nélkül. Nem fázom, mégis kapok egy pihepuha pokrócot a lánytól. A nyelvem végén van: „gyönyörű vagy”, mégsem mondom.
Megittam, fizettem, elmentem. A Corvin mozi előtt ácsorgok. Figyelem az embereket. Időnként felnézek az égre. Pepe késik, bazdmeg, de nem baj. Ha egy dílerre nem kell várnod, lehet, hogy át leszel verve. Húsz perc múlva próbálom hívni, de ki van kapcsolva. Lélegzetvisszafojtva végighallgatom egy tinipár veszekedését. Lelkileg közel kerülök egy kiskutyához, akit kikötöttek a bolt előtt. Türelmes vagyok, úgy állok hozzá, hogy nem veszítek időt, hanem nyerek. Nem zárkózom el, nem burkolózom be. Magamba szippantok mindent, amit látok és hallok. Élvezem. Szürke őszi ég vesz minket körül. Zsong a levegő. Mégis, jó lenne már beszívni — gondolja a telhetetlen majom bennem. Épp akkor — micsoda hihetetlen egybeesés — a telefonom vibrálni kezd a zsebemben. Pepe azt mondja, menjek fel hozzá. Nem örülök, de nincs más választásom. Elköszönök a kiskutyától, és elindulok. Útközben pötyögök egy sms-t Laurának, hogy ma vacsorára tyúkleves lesz.
Pepe egy törölközőbe csavarva fogad. A lakásban végtelen rendetlenség van, a macska, Fülöp rossz szemmel néz rám a ruhásszekrény tetejéről. Rövidre szeretném zárni a dolgot, de úgy tűnik, Pepének tengernyi ideje van. Azt mondja, hogy felöltözik és kezembe ad egy megkezdett spanglit, aminek örülök is, meg nem is. A fürdőszobából kérdezi: „mizu”, és elmondja, hogy egy hete elkezdett pornózni. Csodálkozom, hogy ööö…, korábban nem szokott? Felnevet, azt mondja, nem nézni, szerepelni! „Ja — mondom hülyén —, az más…”. Meg: „Ne bassz! Komolyan?” „Jaja — mondja —, tök fasza”, és visszajön a szobába, még mindig törölközőben, előveszi a telefonját, és bekapcsolja a filmet. „Ez vagyok én” — mondja, és egy seggre mutat. Ketten dugnak egy lányt. Szóhoz se jutok, hümmögök. „Elküldöm” — mondja. „Ühm” — válaszolom. Átadom a cigit. Leül az egyik fotelbe, a macska az ölébe ugrik. „Veled mizu?” — kérdezi, én meg nagy vonalakban elmesélem az agyszifiliszest és Botond farkát az iranisztika vécéjében. „Te amúgy nem gondolkoztál pornózáson?” — kérdezi. Elkezdek nevetni, de rögtön abba is hagyom, mert Pepe nem viccelt. „Nagyon jó pénz van benne” — mondja, és én inkább nem kezdek bele abba, mennyire abszurd a gondolat, hogy milyen végtelenül mély szakadék tátong közöttünk, csak csendben elcsodálkozom azon, hogy ő ezt nem látja. Megdicsérem a füvet, hogy megfelelő irányba tereljem a beszélgetést. Kapcsol. „Mennyi kell?” — kérdezi. „Egy — mondom —, vagyis kettő.” „Oké.” Kimegy a szobából, én meg bekapcsolom a netet a telefonomon, és bejelentkezem a facebookra. Ati írt, hogy tartsunk ma egy pszichoanalízis-ülést. „Ma nem jó” — válaszolom. Szomorú szmájli. Egy ismerősnek jelölés: Botond. Hát persze. Pepe visszajön, a dohányzóasztalhoz megy, lepakol róla, valamit rendezget háttal nekem, majd megfordul, kezében egy összerolózott bankjegy, az asztalon pedig két csík. „Ó — motyogom — nem kéne…” „Nem keta — mondja, mintha a gondolataimban olvasna —, spuri.” „Ja! — kiáltom vidáman. — Az más!”
Aztán felgyorsulnak az események. Pepével jól elbeszélgetünk. Nem hülye gyerek ő, csak más környezetből való. A zöld mellé veszek még egy gramm fehéret. Azt követően mégis átmegyek Atihoz. Laura hív, nem veszem fel. Írok neki, hogy a türelem rózsát terem, ő meg azt válaszolja, hogy ismerem-e azt a filmet, hogy Holnap már késő. Ati a legjobb barátom, és pszichoanalitikusom. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy este a Csendesben összefutottam Csongorral, aki azt mondta, hogy nyújtsam ki a nyelvem, majd egy tabit tett a számba. A tabi annyira tetszett, hogy másnap rákérdeztem, honnan is való,egészen pontosan. Csongi megadta Ati számát. Már az első látogatásomkor hosszú órákra maradtam. Közben jöttek-mentek a vásárlók. A vagy-vagy helyzet hamar megmutatkozott. Pár kínosan kétértelmű vizit után el kellett köszönnöm Atitól: a díleremtől, hogy üdvözöljem új szerepében. Mivel ő a legokosabb ember, akit ismerek, miközben más dílerjeim vannak, a döntés magától értetődött. Ati pszichiátriát végzett, de kiábrándult belőle. Drogot szigorúan egy évig tervez árulni, hogy megszerezze a pénzt a cégre, amit megálmodott.
Mint mindig, tárt karokkal fogad. A padlón ücsörgünk. Előttünk egy kör alakú tükör, amibe viccesen, fentről nézünk. A tükrön kissé sárgás por, egy bankkártya, egy félbevágott szívószál. Közben a marihuánaüzem sem áll le, nem ám. Az elején elmesélem az agyszifiliszest, Botond farkát az iranisztika vécéjében, és Pepét, aki nem látja a szakadékot köztünk. Ati kérdéseinek és a szerek hatására, úgy érzem, egyre jobban és jobban kivetkőzőm önmagamból, ami alapvető zárkózottságomat tekintve kész csoda. Ati pedig végzi a dolgát. Sokáig időzik a Botond farka témánál. A miértet kutatja. A gyerekkor utáni, szűnni nem akaró nosztalgiámba is belemerülünk rendesen. Eltelik egy, kettő, három óra. Mohóság és melankólia kéz a kézben — ez az én bajom! Valamikor szerepet cserélünk, és Ati vall. Én inkább kérdezek, mint kijelentek, de azt nagyon jól. Persze, nevetünk is sokat. Nem csak a baj érdekel minket, nem ám! Mint mindig, most is jól megmasszírozzuk egymás egóját. A különlegességünket hangoztatjuk, ő az enyémet, én az övét. Végül reggel tájt érek haza. Laura kávézik, mindjárt indulnia kell. A szembeötlő kontraszt közöttünk az ő javára szól. Kései érkezésem magyarázatául elmesélem az agyszifiliszest, Botond farkát az iranisztika vécéjében, Pepét, aki nem látja a szakadékot köztünk, és Atit meg a tükröt, amibe viccesen, fentről nézünk. Úgy tűnik, haragszik rám, de amikor elé teszem a füvecskét, meglágyul. Próbálom rávenni arra, hogy maradjon, de mennie kell. Pokol tanár úr szemináriumáról nem ajánlatos hiányozni.
Én még sokáig nem fekszem le. Egyre bolondabb leszek. Atival csetelünk a messengeren. Hagyom, hogy a tudatom áramoljon, vagy inkább: a tudatom hagyva van. Egy nem létező könyv tartalomjegyzékét szülöm meg ott és akkor, a cseten:
A mai közös olvasmány címe: Vizezett vér — véres vizelet
Előszó, Prológus, 1. fejezet
Kéz a kézben egymás kezében a szoba sarkában eldobva
2–6 fejezet
Spaghetti Bolognese, angol után áthívhatod Márkot
6–8. fejezet
Artikulátlanul síró gyereknek anyja / szégyelli szoptatni a trolin
8–10. fejezet
Homo sapiens emésztőrendszere a százszorosára nő a szürke polgárok pénzéért, és végül „felfalja a gyerekeit”
8. oldal: semmi
11. fejezet nincs
12. fejezet
Az izzadságtól fénylő merénylő majdnem tüsszent, majd eltűnik a vadonatúj kartonajtóban, hogy a liftről épp hogy lemaradva ne érje el méltó büntetését
(DR. HERNUS MEGJEGYZÉSE: HAZASZÓLT, HOGY A KÉSŐBBIVEL JÖN, „EGYSZERÉLÜNK” KEDVEZMÉNYES JEGY NÉLKÜL)
Epilógus: a mit sem sejtő családi otthonban nyugalomban fő a leves. A hagymától nedves szemében valami emberit látni
A leves tudna mondani valami újat,
de kis lángra tették és
Ezzel kívánok kevéssé terjedelmes munkanapot
És ajándék forgókéseket a farsangi tombolán
(A döglött galamb nehezebb
mint az élő,
de nem mozog folyton a feje,
sőt
soha)
Este betépünk Laurával, majd szétpukkadunk a nevetéstől, annyira vicces minden. Csak nem megúsztam? De a sárgás por reggelre kimutatja a foga fehérjét. Két napig szenvedek tőle. Mardos a bűntudat. A szüleimre gondolok. A gyerekkort síratom. Bömbölve felhívom anyánkat, amiért később kikapok Laurától. „Ne beszélj velük ilyenkor!” — mondja, és milyen igaza van. „Kémiai szomorúság”, nyílt okozat rejtett okkal.
Telnek-múlnak a napok, hetek és hónapok. Az egyetemre járok, illetve nem járok. Péntekenként táncolok, szombatonként dülöngélek, vasárnaponként sírok. A szemem izzik, mint két parázs, hogy aztán dinoszaurusztojássá változzon. Mohóság és melankólia, kéz a kézben, nem a legszerencsésebb páros! És ami körülvesz: ez a bűnös város.