(Szilasi László: Tavaszi hadjárat. Magvető, 2021)
„Csak a szerelem van, meg a lassú önépítés. Minden más kitaláció, vagy hogyan is kellene azt mondani magyarul, hogy fiction” (105) — elmélkedik regényeket és verseket olvasva Szakmári Ágota Szilasi László Tavaszi hadjárat című kötetében. Ebben a másfél mondatban tulajdonképpen összesűríti a két kisregény kulcsproblémáit: több szinten játékba hozott fikciós keret, viszony a magyarság-léthez, identitásdarabok összerakási lehetősége, és persze szerelem, szerelem állandó mozgatórugóként. A művek színtere a tizenkilencedik század, az első még éppen véget ér a forradalom kirobbanásának pillanatában, a második pedig a szabadságharc leverése után kezdődik, mintha azt akarnák mutatni, mennyi más esemény történt, és határozta meg az emberek életét azon a jól ismert 1848-as dátumon kívül. Szilasi szövege háttérként kezeli a történelmi tényeket, a kisregények (ahogyan erre az alcím is utal: Szerelmes magyarok a XIX. századból) egyéni sorsokra és életutakra fókuszálnak. A játékot az teremti meg, ahogyan a szöveg felhasználja vagy átalakítja a különböző valós elemeket, miközben a két mű szereplőit leginkább az identitásukkal (kifejezetten a magyarsághoz való viszonyukkal) kapcsolatos kérdések kötik össze. Ezzel a rendkívül izgalmas kiindulóponttal és kötetkoncepcióval dolgozik Szilasi László legújabb műve, a megvalósítás azonban összességében csalódást kelt. Hiába erősek a felvetett problémák és elemek, a szöveg gyakran önmaga ellen dolgozik, a kötet szétesik a beledolgozott források és egyéni narratívák darabjaira.
Le kell szögeznem ugyanakkor, hogy a Tavaszi hadjárat egyáltalán nem érdektelen alkotása Szilasi munkásságának, de éppen az benne a zavaró, hogy a szöveg által játékba hozott lehetőségeket nem használja ki, saját részletei miatt válik csalódássá. A kötet érdeme, hogy számos elgondolkodtató kérdést felvet az irodalmi művek működésével kapcsolatban: milyen olvasói elvárások kapcsolódnak a történelmi regényhez, a fikció és a valóság viszonyához, valamint a felhasznált forrásokhoz? A problémakör kibontásakor azonban arra jutottam, hogy a kötet nem feltétlenül engedi meg ezeknek a mérlegelését. Minél jobban beleássuk magunkat a Tavaszi hadjárat szövegébe, annál inkább tapasztaljuk, hogy mennyire hiányzik valami. Talán egy összetartó erő, amely képes lenne a felhasznált anyagot és a személyes narratívát egésszé formálni.
Mielőtt a fikció és a valóság problematikájára térnék, érdemes megvizsgálni a kötetet alkotó két kisregényt, valamint a köztük lévő kapcsolatot. Lényeges, hogy a kiadványnak erőssége, hogy a két művet egymás mellett szerepelteti, a szövegek sok helyen lépnek párbeszédbe, ezért izgalmasabb őket egy mű két feleként, mintsem egymástól teljesen elválasztva olvasni. A koncepció is indokolja ezt: a kötet első darabja a század elejét, míg a másik a második felét fedi le. A címben megidézett tavaszi hadjáratpedig összekapcsolja őket, hiszen arra az időszakra esik, amely éppen még/már kimarad mindkét kisregényből.[1] A kötetet egy-egy nyelvi játék is keretbe foglalja. Az első történet kiindulópontjául szolgáló Rodostó betűinek újrarendezésével hozza létre a mű főszereplője az Ostorod kifejezést (amely a kisregény címe is), míg a második, A Koppantyú lovagjai egy pangramma (’árvíztűrő tükörfúrógép’) megidézésével zárul. Mindkét szöveg egyedi szerkezettel dolgozik, egymásra épülő, egyes pontokon akár egymásnak ellent is mondó narratívákból épülnek fel.
Az Ostorod Szakmári Ádám és Ágota története, akik fiatal korukban szeretnek egymásba. Ágota a mostohaanyjával együtt a magyarságát keresve indul el Rodostóbról, majd nem sokkal később Ádám is utánamegy. Együtt próbálnak beletanulni a magyarságukba. Lovakat tartanak Sennyén, verseket fordítanak, nemzeti ruhát viselnek, vesznek egy házat Pest-Budán — majd mikor Petőfi Sándor nem mondja el a Nemzeti dalt a Múzeumkertben, fogják magukat, és csalódottan visszamennek Rodostóra. A kisregény hat részből, ezek mindegyike négy fejezetből áll, ahol két narrátori szólam fogja közre Ádám, illetve Ágota egyes szám első személyű megszólalásait. A részek általában egy-egy időponthoz (fiatalkor, 1830-as évek) vagy eseményhez (Védegylet) kapcsolódnak, a pár élettörténete fragmentumokban válik hozzáférhetővé. A harmadik személyű narrátor több tudással rendelkezik ugyan Ádámnál és Ágotánál (például előre utal a forradalomra, valamint beszámol olyan szereplők sorsáról, amelyről ők nem értesülhettek), mégis az ő nézőpontjukból kiindulva tekint rá a 19. század első felére. A felvonultatott alakok és események a hátteret adják, az elbeszélést az foglalkoztatja, hogy miként viszonyultak hozzá azok az emberek, akik szintén megélték ezt az időszakot, de nem kerültek bele a történelemkönyvekbe.
Hasonló játék figyelhető meg A Koppantyú lovagjaiban is. Érzékeljük ugyan, hogy fontos esemény a Tisza-szabályozás (innen indul a kisregény), azonban a történet szereplőit láthatóan sokkal jobban érdekli a közös evés, alvás és szeretkezés (pontosabban üzekedés, ahogyan a szöveg szinte kizárólagosan nevezi). A négy részre osztott mű a szó szerint egymásba gabalyodó szereplők (Bányai-Lebstück Mária, Uzémer Márton, Tarpai Ábel és Teasdale Márta) történetét vázolja fel. A narráció itt ugyan végig egyes szám harmadik személyű, azonban minden rész egy-egy karakter élete köré szerveződik. Az idősíkok és nézőpontok bonyolultak, Ábel az élete későbbi szakaszának történetét például Márton fejezetében beszéli el, de éppen ez a többfajta látószög teszi izgalmassá a szöveget. Érdekes az is, hogy a sokáig közösen üzekedő Mária, Márton és Ábel melletti negyedik, a bizonyos szempontból őket összetartó Hankó Erzsi nem kap saját fejezetet — talán a szimmetria miatt, talán annak érzékeltetésére, hogy az ő nézőpontja mennyire hozzáférhetetlen a többiek számára. A másik kisregénnyel szemben ez a mű nem lineáris szerkezetű, hanem a karakterektől függően fókuszál bizonyos időpillanatokra egyes fejezetekben. Ugyan az utolsó oldalain az Ostorod is elrugaszkodik valamennyire a fizikai valóságtól, ebben a műben (Ábel és Márta fejezeteiben) még hangsúlyosabbá válik a transzcendencia, a halál utáni érzékelés szövegbe foglalása.
A két kisregény mind tematikusan, mind szövegszinten kapcsolódik egymáshoz, Bezerédj Elek orgazmusa például nagyon hasonlít Hankó Erzsiére. A szexualitás hangsúlyos és explicit jelenléte a szövegben szintén mindkét mű jellemzője. Az „üzekedés” leírása ráadásul következetesen annak az eszközéül szolgál, hogy a karakterek közötti viszonyokat megmutassa. Így például Ágota és Elek együtt töltött ideje nem véletlenül jelent kizárólag a férfi számára élvezetet. Mária és Márton szeretkezése egysíkúvá válik Ábel nélkül, előrevetítve a házasságuk felbomlását. Mária történetében a szexualitáshoz való viszony az identitás kérdéséhez is kapcsolódik. A szabadságharc alatt ugyanis férfiruhát, valamint a Bányai-Lebstück Károly (vagy intim szituációban „a kicsi Carlito”) nevet vette magára. Erzsihez való vonzódását Mária ezzel a férfi-alteregóval magyarázza, aki „akkor is előbújik belőle, amikor nem volt rajta a kézzel rajzolt bajuszka”. (187) A szöveg mindössze néhány ponton reflektál erre a kérdésre, és miután Erzsi kilép a történetből, Károly sem lép többet színre. Ugyanakkor úgy tűnik, Mária a Mártonnal, Ábellel és Erzsivel együtt töltött időszakban tud igazán felszabadulni, Mártonnal kötött házassága gyorsan kiüresedik. A két férfi közötti kapcsolat szintén érdekes eleme a szövegnek. A karakterek első feltűnésénél egymás nevével ellátott sapkát vesznek fel, ami kettejük felcserélhetőségére utal. Mindkettejük története összefonódik Máriával, illetve Mártával is, sőt a mű egy ponton azt hangsúlyozza, hogy ők ketten együtt tudnak egy egészet képezni. Ez azonban megkérdőjeleződik, mert elválásuk után Márton házassága kudarcba fullad, míg Ábel saját (Mártával közös) története éppen ekkor kezdődik — mintha az egyikük veszítene identitásából a másik távozásával, aki azonban éppen így találna rá.
A magyarsághoz tartozás kérdése, a származás és a nyelvek közötti keveredés szintén jelentős hangsúlyt kap mindkét kisregényben. A szereplők mindkettőben reflektálnak arra, mit jelent a nemzethez tartozni, akár a nemzetért dolgozni — különböző megvalósítási kísérletekkel. A Koppantyú lovagjaibana karakterek annak ellenére, vagy éppen azzal együtt értik meg egymást, hogy egészen különböző háttérrel rendelkeznek: „Mária horvát volt, Erzsike szlovák, Uzémer sváb, voltaképpen csak Ábel volt magyar, egy igazi magyar, valahonnan északkeletről.” (275) Ágota és Ádám a másik műben pedig éppen azért tart össze, mert rajtuk kívül senki más nem része ugyanannak a közösségnek. Ádám a szerelmüket is ezzel magyarázza: „Aligha tehettünk volna mást: aki legalább valamennyire magyarnak tartotta magát, nagyon egyedül maradt. Pontosabban: kettesben azzal az egyetlen másikkal, akinek tényleg a magyar volt az anyanyelve.” (22) Azért is tudják egymást úgy érteni, ahogy senki más, mert jelölés nélkül váltanak párbeszéd közben a különböző nyelvek között. Keresik ugyan a magyarságukat, Sennyén, Pest-Budán, és minden végigjárt állomáson, de azt a nemzeti identitást, amelyet eleinte hajszolnak, nem találják meg. A Rodostóra való visszatérésük mégsem kudarcként értelmezhető, hanem valódi hazatérésként. A Tavaszi hadjárat nem ad arra egységes választ, hogy mit jelent magyarnak lenni, vagy hogy mitől válik valaki magyarrá, a művek ugyanakkor kiválóan illusztrálják a felvonultatott karaktereken keresztül a nemzeti identitás kérdésének összetettségét.
A középpontba helyezett témák és egyénekhez kötődő kérdések nem korhoz kötöttek, az értelmezésben azonban nem lehet elmenni a történelmi háttér, valamint a 19. század felhasznált forráselemei mellett. Az alapkoncepció és szerkezet rengeteg lehetőséget hordoz magában. Bonyolítja ezt az első kisregény indítása, az, hogy Szakmári Ádám Mikes Kelemen leveleibe belehamisítja a saját szerelmének történetét, létrehozva egy Kőszeghy Zsuzsi nevű alakot. Mindez valójában egy Ágotának szóló üzenet, a kettejük kapcsolatának megörökítése. Ez a mozzanat egyfajta kulcsot jelent Szilasi műve és a felhasznált történeti anyag viszonyához: ahogyan Ádám belehamisítja a szerelmét Mikes leveleibe, úgy használja föl a két kisregény a 19. századi hátteret. A Törökországi levelekhez nyúlás ráadásul azért is izgalmas, mert fokozza a fikcióval való játékot: egy eleve fiktív személyhez szóló levélbe hamisít bele Ádám egy általa kitalált figurát. Szilasi műve rengeteg ponton valóban hasonló módon „hamisítja meg” a történelmet, kitalált figurái feltűnnek létező alakok mellett, mozognak ebben a 19. századra nagyon emlékeztető, ugyanakkor mégis a regény által alkotott világban. Külön érdekes, amikor egy-egy szereplő emlékeztet egy (vagy akár több) valódi személyre, mégsem egyezik teljesen vele — ilyen például Ágota mostohaanyja, Bezerédj Zsuzsanna, valamint a tényleges Bezerédj Amália viszonya.
Szilasi művével van azonban egy komoly probléma: a vendégszövegek beépítése és használata. A szerző előző regényénél, a Kései házasságnál szintén foglalkoztatott, mit lehet kezdeni a jelölés nélkül, különböző helyekről átvett szövegdarabokkal. Az összevetés a korábbi művel több okból is érdekes lehetne, ilyen a karakterek kidolgozása vagy a szerelem szépirodalmi ábrázolása. Hogyha azonban az átvett szövegrészek kérdését nézem, akkor azt kell megállapítanom, hogy a Kései házasságnál ez (néhány példától eltekintve) működik, segíti a regény szerveződését, míg a Tavaszi hadjáratnál éppen ellene dolgozik.
A két kisregény rengeteg, különböző forrásból változtatás nélkül átmásolt szöveget tartalmaz. Kénytelen vagyok a másolás, és nem a beépítés szót használni, nem az eljárás elítélése miatt, hanem azért, mert ezek jórésze nem épül bele ténylegesen a szöveg narratívájába, hanem éppen széttördeli azt. A mennyiség problémája szintén kérdéses. Nem gondolom, hogy megállapítható, pontosan hány százalékban dolgozhat egy szerző intertextusokkal, ahogy azt sem, hogy kizárólag vendégszövegek összegyúrásából ne születhetne irodalmi mű. Akérdés azonban az, hogyan bánik a szöveg az adott részletekkel, és hogyan értelmezhető az eljárás a mű egésze felől. Ebben az esetben úgy gondolom, több olyan átvett szöveget tartalmaznak a kisregények, mint amennyit elbírnának, vagy amennyitől nem válna töredezetté a narráció.
Tudható, Szilasi László mennyit foglalkozott a korszakkal, sok interjúban elmondta, milyen jelentős kutatómunka előzte meg a művek megírását.[2] Mindez nem vitatható a kötetet olvasva. Nyilvánvalóan azért tud különböző személyeket és eseményeket mozgatni ebben a történelmi térben, mert jól ismeri azokat. Az értelmezésben mégis nehezen tartom összeférhetőnek azt az eljárást, hogy a kutatómunka mellett a szöveg egy részét különböző internetes forrásokból, gyakran a Wikipédiáról vett cikkek alkotják. Néha az az érzésünk támadhat, mintha a szöveg az olvasó helyzetét akarná megkönnyíteni. Miután megnevez egy személyt, eseményt vagy jelenséget, ahelyett hogy elvárna vagy feltételezne valamilyen tudást, inkább a szövegbe illeszti annak a rövid magyarázatát. Nem gondolom, hogy titkos eljárásról lenne szó, a szöveg láthatóan nem akarja takargatni a forrásait, ha ez lenne a célja, nem változtatás nélkül tartalmazná ezeket a (gyakran többoldalas) részleteket. Azt azonban lényeges kérdésnek tartom, hogy mire van ténylegesen szüksége egy regénynek a kontextus megteremtéséhez, és mitől válnak ezek a szövegrészek inkább a terhére.
A szövegrészletek felhasználása a műveket tekintve igen problémás. Szilasi mondatai egyediek, jól szerkesztettek, felismerhetők — a többoldalas bemásolt lexikoncikkek pedig nem illeszkednek ehhez. Ráadásul a kisregények játszanak a nézőpontok, illetve az egyik esetében az elbeszélői hang váltakozásával is. Miért ne beszélhetne Ádám vagy Ágota egy már létező cikk hangján? Önmagában ez nem lenne baj, ha nem okoz zavart a szövegműködésben. Attól azonban, hogy egy négyoldalas, félig Wikipédiáról, félig Arcanumról vett szövegbe belekerül az a mondat, hogy „Wesselényivel együtt magam is ott voltam” (72), még ez a szöveg nem lesz Ádámé. Talán az lenne, hogyha nem ilyen sokféle forrásból építkezne a kisregény, vagy ha Szilasi saját hangja nem lenne sokkal erőteljesebb. Ez okozza a legnagyobb csalódást: az Ostorodban Ádám és Ágota (utóbbi talán az egész kötet legjobban sikerült részleteit adja), az egész kötetben pedig Szilasi mondatai sokkal jobban érdekelnek, mint a Wikipédia cikkek.
Szemléletes példa lehet az Ostorod ötödik, a Védegyletről szóló része. Ennek az első, közel három oldala az említett szerveződés Wikipédia oldaláról származik, egészen a Védegylet megszűnésének megnevezéséig. A szöveg (és az internetes oldal) szerint az volt a megszűnés oka, hogy kiderült, az Egylet kitűzőit Ausztriában gyártották. Ennek a beépítése különösen érdekes, már csak azért is, mert az internetes lexikon is hiányolja a forrást ennél az adatnál. A mondatot néhány évvel korábban adta hozzá egy felhasználó a szócikkhez, feltehetően Kossuth Lajos oldala alapján, ahova még 2007-ben vitte föl ezt valaki. Bár teljességgel hihetőnek tartom, hogy valahol megjelent ez az állítás, hiszen mind a bécsi, mind a magyar sajtó sokat gúnyolódott a Védegyleten,[3] konkrétan a kitűzőkről szóló cikknek nem jutottam a nyomára.[4] Az azonban mindenképpen kijelenthető, hogy a szerveződés nem emiatt szűnt meg. A tényleges ok Szilasi szempontjából viszont lényegtelen, sőt, kifejezetten érdekes, hogyan bánik ezzel a megkérdőjelezhető forrásból származó információval. Ír hozzá egy történetet, megismerjük a kitűző készítőjét, akit később Ágota első férje öl meg. A Védegylet szerepeltetése a kisregényben önmagában nagyon érdekes, Ádám és Ágota saját fejezetei, a báli tapasztalataik leírása úgyszintén. Így azonban felmerül a kérdés: valóban szüksége van a regénynek a Wikipédia cikk beillesztésére? Megkockáztatom, hogy nem, hiszen éppen a forrás továbbírása válik lényegessé és tényleg irodalmi szöveggé (arról nem is beszélve, mennyire elkülönül stílusát tekintve ez a rész a fejezeten belül).
A vendégszövegek beépítése nehezíti A Koppantyú lovagjainak a kezelését is. Bányai-Lebstück Máriánál ugyan van hosszabb beépített szöveg (Attila sírjáról, szintén kihagyhatónak gondolom; sokkal érdekesebb az, ahogyan a szereplők maguk viszonyulnak a legendához), közel sem annyi, mint Teasdale Márta fejezetében — talán emiatt válik az előbbi sokkal gördülékenyebbé és hatásosabbá. Márta fejezetében található talán a legtöbb beépített részlet, ez részben a szereplőhöz kapcsolódó visszatérő főzésjelenetek miatt van. A kisregény több hosszú receptet is tartalmaz, ezek szintén elérhetők különböző internetes receptoldalakon. A gasztronómia az Ostorodban is az érzékeltetés visszatérő eszköze, itt teljes receptek nélkül, mégis sokkal hatásosabb a különböző ételek feltűnése (a szereplők összetartozását figyelhetjük meg abban, ahogyan többször eszükbe jut a mazsolás töltött káposzta). Természetesen nem elvárás, hogy a regényíró saját székelykáposzta-receptet találjon fel, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy a hozzávalók felsorolása kevés egyéni vonásra ad lehetőséget. A regény ugyanakkor a felhasználók által receptekhez fűzött történeteket is beépíti a szövegbe — ez eredményezhetne izgalmas szöveget, ám itt érződik leginkább, hogy különféle narrációk kerülnek egymás mellé, és hogy túl sokfajta forrásból dolgozik a szerző. Teasdale Márta szinte teljesen eltűnik a szövegből. A kisregény utolsó tizenöt oldalán kevesebb a Szilasi-mondat, mint a máshonnan származó szövegek. Cikkek internetes lexikonból, Vasárnapi Újságból, Élet és Irodalomból, vers Christian Morgensterntől. Ábel és Márta egy-egy mozzanata beépül a bubópestisről szóló Wikipédia szócikkbe. És ez a baj: nem fordítva történik. Érezhető, hogy a sokfajta szöveganyag itt Márta hallucinációinak, rendezetlenül beúszó információknak a párhuzama akar lenni. De így, ebben a formában, a kisregény egész szövegét tekintve inkább tűnik mindenhonnan összeszedett, érdekes adatok halmazának, mint hatásos lezárásnak.
A kötetben azonban egy lábjegyzet talán a legzavaróbb, amely felborít sokfajta értelmezési lehetőséget. Amikor Ádám és Ágota lefordítják Emily Dickinson egy versét (a költő nincs megnevezve), a kétfajta fordításnál a következő csillagos megjegyzés olvasható: „Ez a könyv kitaláció. Az ún. valóságban a két fordítás G. István László, ill. Mohácsi Balázs munkája.” (108) Az egész Tavaszi hadjárat tele van vendégszövegekkel, kérdéses, miért éppen itt van erre szükség. Talán az irodalmi intertextus miatt jegyzetel, de akkor ennek a használata más lenne, mint az internetes oldalakról vett szövegeknél? Ráadásul a kötetben máshol is található versfordítás, mind a szerző, mind a fordító megnevezése nélkül. Vagy azért szerepelne itt a lábjegyzet, mert magát a fordítási tevékenységet tulajdonítja a szöveg fiktív alakoknak? De Zichy Ödön naplórészletét is tartalmazza a kötet, azt állítva róla, hogy Teasdale Mártától származik. A kötet így nem következetes abban, ahogy az úgynevezett valósághoz viszonyul. E nélkül a lábjegyzet nélkül izgalmasabbnak tartanám a fikció és a források kettősségét, a játékot a különböző beépített szövegrészletekkel.
Összességében véve a Tavaszi hadjárat nem Szilasi László legjobban sikerült műve. A kiindulópont, a karakterek, a különböző történelmi események és tények átírása önmagában mind ígéretes. Szilasi saját mondatai nagyon jól működnek, a szereplőkön keresztül ábrázolt problémák összetettek és elgondolkodtatók. Éppen emiatt kelthet a teljes kötet hiányérzetet. Rengeteg ponton jobban működne a szöveg a beépített források nélkül, így azonban ezek sokszor fölöslegesnek vagy funkciótlannak tűnnek. Szakmári Ádám hamisított Mikes-leveleinél nem tűnik föl senkinek, hogy Zsuzsit valaki más írta bele, vagy ha mégis, attól még jobban tetszenek neki. Szilasi művét is így szeretném olvasni: ne lökjön ki az úgynevezett valóságba.
[1] A második kisregény az említés szintjén utal a tavaszi hadjárat eseményére.
[2] Ebben a cikkben konkrét listát is olvashatunk a szerző által átnézett forrásokról: Szilasi László: Mégiscsak elmondja — Szilasi László a Tavaszi hadjárat című regényének keletkezéséről, Kortárs Online, 2021. 11. 30., https://www.kortarsonline.hu/aktual/szilasi-laszlo-tavaszi-hadjarat.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 11.).
[3] Például azon, hogy a Duna jege azért nem indul Bécs felől Pest-Budára, mert azt nem tekintenék a magyarok „honinak”. Pesti Divatlap,1845/25, 410.
[4] A Védegylet történetét tárgyaló forrásokban eddig sehol sem találkoztam a kitűzőkkel, a megszűnés okainál sem említik. Még korabeli osztrák, a Védegyletet kritizáló cikkben sincs ennek nyoma. Természetesen létezhet olyan forrás, amelyet nem sikerült megtalálnom, de eddigi kutatásaim alapján ott, ahol említik a kitűzőt (blogbejegyzésben és tudományos szövegben egyaránt), a Wikipédia cikk mondatait veszik alapul.