A hibátlan arc
Távolságtartó lettél, és hideg.
Tökéletesen fekete szetted kimondottan
erre az alkalomra válogattuk össze
a hagyatékból, melynek a legszebb darabjait
mindig is későbbre tartogattad.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy megmutasd
a bokáig érő ruhát, a bársonykardigánt,
a lábadra húzott makulátlan kiscipőt,
és a fehérneműt, legalább az öltöztetőnek.
Így engedtünk földalatti utadra,
egy fellebbenthető kendővel eltakarva,
a lehető legszebben. Ekkorra nem
maradt benned kedvesség, se kedv.
Kifáradt, beesett, hirtelen öreg
arcodon nyoma sem volt az állkapocs
merevségének. Tisztára mosott fogsorod
bíztatóan csillogott, hogy a rég nem látott
rokonok és barátok számára a nyitott
koporsós temetésen lehetővé váljon
még egyszer gyönyörködni benned,
vagyis abban, ami maradt a hibátlanságból.
Az arcból, amelynek kifejező fehérsége
újra és újra felkavar majd, amíg képes leszek
magam elé idézni az esküvői képedet,
amin apám sötét öltönye kiemeli tekinteted.
Sértetlen szimmetriád vajon hová tűnhetett?
Hipochondria tanításai
Ma a szüleid sírjánál találkoztam a pánik-
beteg nővéreddel, aki egy ideje kecsketejen él,
hogy egyben tartsák törékeny csontjai.
Mióta az eszemet tudom, attól félti a család,
szép lassan végére ér a képzelgésnek,
mostanra mégis egyedül maradt hármótok közül.
Elmesélte, hogy amikor gyerekek voltatok,
ő, a középső járt el papóval a földekre,
amíg te és a legnagyobb otthon dolgoztatok
nanával. A szerszámokra nehezen állt rá
kezed, és ha mégis, szabadultál volna mielőbb,
letámasztva seprűt, ásót eldugva, és gereblyét
félredobva, amikor senki nem figyelt.
A városba vágytál, és szép ruhákban láttad
magad, amiket nem érdemes bepiszkítani.
Elhagytad a falut az egészségügyi iskoláért,
ahol különösen fontos volt a tisztaság.
Nővér akartál lenni, te harmadik leány,
de feladtad, az első hónapok után meggyűlt
a bajod az anatómiával, a dolgok ritmusával
vagy egyszerűen csak bűntudat gyötört,
amiért hátra hagytad a sértődékeny földet,
és vele az állatokat, amelyek addig ételt,
italt adtak a munkádért. De ugyan mit
fizetnének az idegen testek, amiket egyben
tartani kórház képtelen, legfeljebb toldani-
foldani lehet őket. Maradt hát inkább
a varrógép és a családunk zaja, ám szabás-
mintáid lassan szétfoszlottak kezeid között,
a monoton ratatában kibillent a szavak tengelye.
Nehéz szerszámok és gépeken át szólongatott
szervek csöndjében az életet hogyan tapasz-
talhattad volna meg, inkább belső munkára
indultál, felforgatni önmagad. Sűrű öltések
közt vizsgáltad, termelted saját bajaidat,
az egészségügyi ábécét felcsapva kerested
a tüneteket, és amitől félni kezdtél,
megadatott neked. Betegségekből varrtál
sorokat, és mi naponta hívogattuk
az orvosokat, akik türelmük vesztve
tagadták meg újdonsült igazságaid. Kedvesed,
a pánik meggyőzőn suttogott füledbe
takaród alatt, és te érzékiség nélküli
jajaiddal tápláltad őt a hosszú utakon.
Paplan rojtjai, rémálmok fodrai közt
sodródtál vele heteken, hónapokon át,
mire elérkeztetek a sztrók félrebeszéléssel
övezett, hirtelen repedő partjaira, ahol
a nehézlégzés és az ernyedés, az egyensúlyt
feloldó remegés már nem hagyta panaszra
görbülni szád. Csak a tompaság maradt,
hitetlen orvosok gyűrűjében.
