Gregor Lilla: „mit kell vagy mit lehet elmondani”

(Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető, 2021)

Gregor Lilla (jobbra; kép forrása)

A rózsákról nem háborús regény. Legalábbis nem az volt, amikor elkezdtem olvasni, és semmiképpen nem volt az Danyi Zoltán előző, A dögeltakarító című könyvéhez képest sem. Most viszont nekem, a kilencvenes évek szülöttének, először válik tudatosan tapasztalhatóvá, hogy milyen az, ha a közelben háború folyik. (Persze ki tudja, mi lesz még lapzártáig.) És ezzel az olvasás eleji jegyzeteimet, amelyek szerint itt a balkáni háborúk (pontosabban azok emlékezete) csak kontextuális és alig van jelen, újra kell gondolnom. Lehetséges olyan, hogy a háború pusztán kontextuális?

Danyi énelbeszélője önmaga megfejtésén dolgozik több száz oldalon keresztül, azon, hogy saját életét koherens narratívába rendezze: feldarabolt, színes csomagolópapírokra írja a történeteket, az iterálva mesélt események magyarázatához pedig folyamatosan újabb és újabb szempontokat vet fel. Asszociatív-anekdotikus elbeszélésmódját, magát ezt a töredezett, de mégsem megszakadó narrációt is indokolja, amikor bemutatja, hogyan kezd neki „ennek a beszámolónak, ennek a hosszúra sikerült összegzésnek” (433): „a parton álltam és beszéltem, mivel abban az időben csak úgy tudtam gondolkozni, vagy nem jól mondom, éppen ellenkezőleg, csak úgy tudtam nem gondolkozni, úgy tudtam a gondolatokat felszámolni, hogy a parton álltam, és magamban beszéltem”. (441)

A hömpölygő szövegfolyam automatizmusa tetten érhető azokban a nyolc-tízsoros félmondatokban — gyakoriak itt is A dögeltakarítóból ismerős több oldal hosszúságú mondatok —, amelyekben az elbeszélő megállapítja, hogy a műtétei, a járkálásai vagy éppen a történet befejezése helyett valamiért újra és újra a rózsákról vagy a számolási kényszeréről beszél:

„abban az időben csak azon tudtam gondolkozni, hogy hány gallyat kell még letüskéznem ahhoz, hogy elmehessek hugyozni, vagy apámnak hány szót kell még kimondania ahhoz, hogy válaszolhassak neki […], többnyire ilyen vagy ehhez hasonló dolgokon tudtam gondolkozni a háború első éveiben, és ehhez számolnom kellett […], de erről már beszéltem, és nem tudom, hogy miért beszélek megint erről, nem tudom vagy nem akarom tudni, hogy miért beszélek újra a számolásról, de úgy tűnik, hogy van valami, amire nem akarok gondolni.” (138)

Az előtérben három hangsúlyos csomópont köré rendeződve halad a rekurzív elbeszélés a regényvégi brüsszeli utazás felé: a főhős három péniszműtéte, a feleségével való kapcsolata és a rózsákhoz fűződő viszonya, annak változásai jelentik az a magot, ahova rendszeresen visszakanyarodik a narráció. Idővel kiderül, hogy a kanyarok, bár sokszor tűnhetnek esetlegesnek, éppúgy az elbeszélő kényszerességéből adódnak, mint a folyamatos számolás, a szabályok szervezte járkálások vagy a nemcsak szövegszerűen, de a cselekmény szintjén is előforduló gyakori ismételgetés: „A fuvarozásról egyébként többször akartam beszélni, csak eddig nem volt rá alkalmam, hogy beszéljek róla, mindig valami másról kellett beszélnem, mármint úgy értem, hogy mindig volt valamilyen szabály, hogy erről vagy arról kell beszélnem, ezért a fuvarozást még nem mondhattam el […].” (269)

A szövegre vonatkozó szabályok azonban nem arra valók, hogy témánál tartsák az elbeszélést, sokkal inkább ugyanaz az ismétlési kényszer jelenik meg általuk, amely a főhőssel újramondatja az őt körülvevő valóságot, hogy a felidézés révén képes legyen azt megragadni. „Nem tudom […], hogy mit kell vagy mit lehet elmondani ebben a beszámolóban […], vagy minek is nevezzem […], esetleg gyónásnak, de ha gyónás, akkor büntetés is egyben, a magam büntetése, mert […] most még egyszer át kell élnem az egészet” (154) — írja egy kellemetlen emléket felelevenítve. Az elbeszélést újra átélésként érzékeli, ez pedig olyan naplószerű, jelen idejű megszólalásmódot eredményez, melynek révén érthetővé válik, hogy bizonyos dolgokat nem képes vagy nem akar elmesélni, hiszen feltehetőleg borzalmas lenne őket újraélni.

A különös, asszociatív-iteratív és elhallgatásokkal élő elbeszélésmód feltérképezése azonban nem igényel intenzív befogadói munkát, a szöveg reflektál saját szerveződésére, sokszor megáll töprengeni a narráció sorrendjén vagy akár a képhasználaton. Saját mellébeszélését és ferdítéseit is bevallja, bár általában nem tulajdonít nekik nagyobb jelentőséget. A földmérő barát például már nem földmérő, a teljes regény során „feleségem”-ként emlegetett nőről pedig időről időre kiderül, hogy a főhősnek nem a felesége, sőt, bizonyos jelek szerint nem is élnek párkapcsolatban (az ÉS-kvartettben Bárány Tibor érvelt meggyőzően a nő prostituált volta mellett[1]), ettől függetlenül nem mond le a megnevezésről, még a szakításuk után sem: „a feleségem, aki persze nem volt, és feltehetően már soha nem is lesz a feleségem, de én továbbra is annak neveztem, illetve most már a volt feleségemnek kellett hogy nevezzem”. (149) A „feleségem szobra” pedig természetesen nem azt a nőt ábrázolja, aki nem a felesége.

Nem mindig hihetünk tehát a leírtaknak, az elbeszélés törései pedig feltűnővé teszik a hiányokat, azaz, hogy amit olvasunk, az csupán a narrációban létrejövő valóság, nem pedig az, amit a főhős életében átélt. Ezt erősíti a visszatérő „ha jól emlékszek”-fordulat, valamint a fikción belüli valóság olyan látványos felülírásai, mint ez a műtétek utáni töprengés: „azokban a napokban csak azzal tudtam foglalkozni, hogy ki van véve, hogy nincs többé bennem, és mindegy, hogy beteg volt vagy nem, a lényeg, hogy a professzor kivette a beteg húgycsövemet”. (231, kiemelés tőlem, G. L.) A főhős a regény második felében, brüsszeli és oostendei utazása közben kezdi megírni beszámolóját, és ezzel párhuzamosan jön létre benne az „új én” — létrehozza az életének egy új narratíváját, és az elbeszélés által át is éli új életét, amelynek így már nem lesz része mindaz, ami elmesélhetetlen.

Nem tudhatjuk, mi minden tartozik ide, az elmesélhetetlen kategóriájába, az azonban egyértelmű, hogy a háborúról való beszédet hiába igyekszik háttérbe szorítani, újra és újra előtör, akármibe kezdjen is bele: „ha ezeket a tényezőket említem, akkor a körülményekről is szólnom kell […], a körülményeket pedig tulajdonképpen a háború alakította ki, és […] megint itt tartok, […] megint a nyavalyás háborúról beszélek”. (267–268) De a háborúnak tulajdonítja az igazság folyamatos keresését és a precizitásra való törekvést is, amellyel számolási kényszerét magyarázza. A szöveg képhasználata hasonlóképp a traumatikus emlékek előtörési pontja: „az asszonyok a rózsák alá szúrnak a kétágú villáikkal, és aztán húzzák, cibálják őket a földből, számtalan gyökér elszakad ilyenkor, beleszakadnak, benne maradnak a földben, és úgy merednek ki belőle, mint ahogy a katéter csöve lógott a pöcsömből, vagy ahogy a kiégett kábelek, az elszakadt vezetékek, a meggörbült vasak merednek ki a lebombázott épületek romjai alól”. (236) A háborús tapasztalat háttérbe szorítása legfeljebb annyiban valósul meg, hogy személyessége tompul, azáltal, hogy más csatáknak és mások leigázásának az emlékezete is beszűrődik a létrejövő metaforikába: „nagyjából ilyen képet mutatott kaszálás után a rózsatáblánk, és ilyen lehetett, ilyennek képzelem, hozzávetőleg ilyen látványt nyújthatott ez a táj a török időkben, csata után”. (197) Továbbá: „ugyanúgy gyarmatosítjuk a vadrózsákat, mint ahogy a belgák gyarmatosították a feketéket”. (347)

A magyarázó szóképek gyakran megfordulnak, minden hasonlító és hasonlított szabadon cserélgethető, mert mind olyan elemek, amelyek megjelennek a cselekményben is, az olykor már túlzott költői képhasználat ugyanis nem von be az elbeszélő saját világán kívüli elemeket: a hervadó rózsa olyan, mint a fasz, és a felhólyagosodott fasz olyan, mint a rózsalevelek, az apa izzadsága, mint a felhők, a felhők, mint a rózsaszirmok, a virágok, mint egy szétnyitott tenyér, és a rügyek, mint a „feleség” arcán a pattanások. A hasonlatok rögzítetlensége, láncszerű folytonossága összecseng az elbeszélés rekurzív szerveződésével, azzal a megállíthatatlan folyammal, amely még a legutolsó oldalon is egy addig még nem látott íróasztal történetének leírásába kezd bele. Hiába önreflexív a szöveg, az írás megszületésének indokairól összesen ennyit árul el: „nem tudtam, hogy mi ez […], és mi lesz belőle, ezért kellettek a csomagolópapírból levagdosott lapok, hátha sikerül megtudnom”. (463) Nem tudjuk tehát, miért ír, miért tekint vissza életére a főhős, és bár valamifajta gyógyulásnarratívát sejthetünk, hiszen Brüsszelben a szabályok, bár nem tűnnek el, kevésbé fontosak lesznek, a „nagy felismerések” pedig ismét a rózsa formájában látják meg az élet és az én működését — jelentős változás tehát nem történik. A cselekmény és az elbeszélés is önmagát ismétli. A főhős éppúgy áll az ablaknál, és nézi a naplementét Brüsszelben, mint a regény kezdetén, vajdasági otthonában. Ekkor eszébe jut egy korábbi (a regényt indító) jelenet, amikor az ablakban állt, felötlik benne egy mondat, és feltehetőleg ez jelenti majd az írás kezdetét, azaz a regény kezdetét, amelyet az olvasó a kezében tart: „akkor eszembe jutott egy mondat, az első mondat, melyről nem lehetett tudni, hogy az első lesz, és azt még annyira sem, hogy minek az első mondata, de egy ideig mondogattam magamban, különös mondat volt”. (427)

A regény struktúrájáról szóló reflexiók is a kényszeresség–rózsák–háború hármasát hívják segítségül. A narrációt megkötő szabályokról már esett szó, ahogy a gondolkodásnak a folyamatos beszéd általi felszámolásáról is, ami a rózsa virágának szerkezetét követi. „Mint mikor a rózsáról leszedjük a szirmokat, szeret, nem szeret, egyenként tépjük le őket, szeret, nem szeret, és mikor a végére érünk, akkor azt látjuk, hogy a szirmok alatt semmi nem maradt.” (441) Az elbeszélés és a rózsa között azonban az a különbség, hogy utóbbinak nem lehet a végére érni. Bár a narrátor számos ponton megkísérli a lezárást, alternatív befejezéseket kínál, a szöveg minden lehetséges vége spirálisan visszafűződik egy korábbi pontjába. A háború, a testi és a mentális betegség, valamint a beszédkészség ismét reflektáltan összekapcsolódik ebben a lezárhatatlanságban:

„tulajdonképpen az is a vége volt [az elbeszélésnek], ennek is több befejezése lett, mint mikor valami nehezen akar abbamaradni […], éppen úgy, mint a nyavalyás háború, ami szintén nem akart véget érni, pedig többször is úgy nézett ki […], sokak számára máig nem ért véget, magukban hordozzák, a testükben hordozzák ezt a befejezetlenséget, a mondataikban […], a háború után […] az állomásokat bezárták, és azóta nem tudunk megérkezni, hiszen éppen ezt jelentették az állomások, az érkezést és az indulást, és hogyha nincsenek állomások, akkor érthető, hogy nem tudjuk befejezni a háborút.” (459–460)

A szövegösszefüggéseknek az ennyire nyílt felfejtése és az olyan erőltetett hasonlatok, mint hogy „a központba vezető sugárút aztán ugyanúgy kettévált, mint a festői alkonyatban a hugyozás” (295), folytonosságot mutatnak az elbeszélő aktuális íráskészsége és korábbi versei között, amelyek, „igaza volt apámnak, rossz versek voltak, habár nem azért voltak rosszak, amiért ő gondolta”. (319) A szöveg nem egyszer él klisékkel, és gyakran válik giccsessé, azonban a főhős vállalja dilettantizmusát — nemcsak az írói, de a rózsatermesztői képességeit illetően is, például amikor egyes rózsák színét próbálja megragadni: „színük telt volt, telített, vagy nem tudom, hogy pontosan hogy mondják ezt, eleven színek voltak, dúsak, élénkek” (189), vagy általános önreflexiók alkalmával: „ha könnyen bánnék a szavakkal […], csakhogy ellenkezőleg, elég nehezen bánok velük, és ez az egész időnként nehézkesen megy, az előbb is rosszul mondtam”. (237) Az erőltetett, — Gács Annát idézve — „Coelhós bölcsességek”[2] tökéletesen illeszkednek a szüntelenül az írás folyamatát nyomon követő és még a homok hajnalszínét is hosszú sorokon át túlmagyarázni képes elbeszélői szólamba, aminek ebben a könyvben határozottan helye van. Mert nem egy történetet elbeszélő regényként tekint magára, és nem is akként valósul meg A rózsákról, hanem öngyógyító, traumafeldolgozó beszámolóként, egy új élet narratívájának a megteremtőjeként.

Lehetne még arról írni, hogy milyen összefüggések jönnek létre a szövegben például a rózsák és a betegség, a betegség és a férfiasság, a nők és a gyarmatok között. Arról, hogy miként kerüli ki az elbeszélés a hagyományos szimbolikus értelmezéseket és tölti fel új jelentéssel a rózsa, a pénisz vagy éppen Brüsszel fogalmát. Érdemes lenne közelebbről megvizsgálni a beszédkészség és a kényszeres hallgatás közötti kapcsolatot is, éppúgy, mint a kényszeresség generációs tapasztalatát, valamint a külső és a belső szabályok közötti feszültséget, vagy éppen az útkeresés végén elérkező semmit, ahova újra és újra eljut a reflexió. A mű nagy lendülettel induló recepciója számba is vesz ilyen és hasonló szempontokat, például (február 24., a háborús szempontok aktualizálódása előttről): Radics Viktória többek között ír a neurózis humoráról és a péniszféltésről,[3] Parászka Boróka a fallogocentrizmus és az elbeszélői mód kapcsolatára, valamint a központi motívumok szimbolikus értelmezhetőségére kérdez rá,[4] Ladányi István pedig a kisebbségi lét felől is érdemesnek látja megközelíteni A rózsákrólt.[5] A nagy művek sajátjának szoktuk tartani az ennyire szerteágazó és sokrétű értelmezhetőséget, csakúgy mint azt, hogy képes folyamatosan aktuálissá válni a befogadó jelenében azáltal, hogy újabb és újabb hangsúlyok és jelentések kerülnek előtérbe.

Bárcsak ne látnánk rá ennyire korán, de A rózsákról már most megmutatta, hogy tud újat mondani a változó környezetben élő olvasónak. Szorongat és nyomaszt, félrevezet, folyamatos újragondolásra indít, és nem enged ki körkörös szerkezetéből: amint vége, ismét el kell kezdeni olvasni.


[1] ÉS-kvartett Danyi Zoltán A rózsákról című regényéről, Élet és Irodalom, 2022. 03. 04., https://www.es.hu/cikk/2022-03-04//es-kvartett-danyi-zoltan-a-rozsakrol-cimu-regenyerol.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 11.).

[2] Uo.

[3] Radics Viktória: Egyetlen tudatunk szaggatása, Litera, 2022. 01. 01., https://litera.hu/magazin/kritika/egyetlen-tudatunk-szaggatasa.html (utolsó megtekintés: 2022. 03. 15.).

[4] Parászka Boróka – Radics Viktória: Férfi írás. A kiszolgáltatottságtól a felszabadulásig, Marosvásárhelyi Rádió, 2022. 02. 08., https://www.marosvasarhelyiradio.ro/musorok/ferfi-iras-a-kiszolgaltatottsagtol-a-felszabadulasig/ (utolsó megtekintés: 2022. 03. 15.).

[5] Ladányi István: Elgondolhatóság, megnevezés, elbeszélés és önértés Danyi Zoltán A rózsákról című regényében, konferencia-előadás, Az interkulturális irodalom poétikái, ELTE, 2022. 02. 24.