(Michael Frede: The historiography of philosophy. Utószó: Jonathan Barnes. Szerkesztette Katerina Ierodiakonou. Oxford University Press, Oxford, 2022)
– Figyelj, szerinted mi az a filozófiatörténet?
– Én valami ilyesmit mondanék: a korábban élt filozófusok műveinek és elméleteinek értelmezése, és a filozófiai elképzelések történetének elbeszélése.
– Rendben van, de milyen szempontból kell a régebbi műveket értelmeznünk? Hiszen nem ugyanaz a szöveg stílusát elemezni és a benne található érveket.
– Nyilván filozófiai szempontból. A filozófusok filozófiai nézetei érdekelnek minket.
– Akkor tehát a filozófiatörténet ugyanúgy a filozófia része, mint az ismeretelmélet vagy a metafizika? Vagy inkább arról van szó, hogy a múltbeli filozófusok metafizikai elméletei a metafizika részét képezik, az ismeretelmélettel kapcsolatos megfontolásaik pedig az ismeretelmélet körébe tartoznak?
– Nem tudom, de az biztos, hogy a filozófiatörténet a filozófia része. Hiszen ezt a történetet filozófusok írják, akik a cikkeiket filozófiai szakfolyóiratokban publikálják, illetve filozófusokat tanítanak az egyetemek filozófiai tanszékein.
– És mi a helyzet a kimondottan filozófiatörténeti témájú folyóiratokkal, könyvsorozatokkal? Történeti konferenciákkal? Az ezernyi filozófiatörténeti tanszékkel? Vagy azokkal a filozófiatörténészekkel, akik például egy ókortudományi tanszék oktatói? Nekem inkább úgy tűnik, a filozófiatörténet igenis különbözik a filozófiától, még ha a filozófiai elméletek fontos szerepet is játszanak benne.
– Talán így van. Bár ezek a gyakorlati részletek meglehetősen esetlegesek, nem bizonyítják, hogy tényleg valódi különbségről lenne szó.
– Valóban nem, de jeleznek valamit. Mi lenne, ha inkább megvizsgálnánk, mit is csinál egy filozófiatörténész?
– Nézzük! Bár gyanítom, hogy nem találunk majd olyasvalamit, amire azt mondhatnánk: na, ezt csinálják a különböző filozófiatörténészek.
– Nem baj, engedjük meg a sokszínűséget! De talán ezt a leírást te is elfogadnád: a filozófiatörténész filozófusok nézeteit igyekszik azonosítani és a mai kor számára érthető formában előadni. Például az, hogy „a lélek az organikus test első teljesültsége”, olyasmit jelent Arisztotelésznél, hogy a lélek struktúrát ad a testnek, és egyben meghatározza, hogy a lélekkel rendelkező élőlénynek ilyen és ilyen képességekkel kell rendelkeznie, ha tökéletesen kifejlődik, ehhez pedig a testének amolyannak kell lennie (és folytathatnánk).
– Igen, ez teljesen elfogadható.
– Na és ez? A filozófiatörténész arra igyekszik magyarázatot adni, hogy az adott filozófus, mondjuk Arisztotelész, miért tartotta ezt az elgondolást igaznak. Magyarázata pedig elsősorban filozófiai megfontolásokra támaszkodik.
– Persze, hiszen a filozófia történetéről van szó, nem a nyelvtanéról. De miért „elsősorban”?
– Mert mi történik akkor, ha a filozófiai megfontolások nem adnak kielégítő magyarázatot? Kénytelenek leszünk más tényezőkre hivatkozni. Például a filozófus korának társadalmi valóságára, mondjuk a politikai berendezkedésre vagy a vallásra; vagy pszichológiai-élettörténeti eseményekre, esetünkben arra, hogy Arisztotelész korábban orvosi tanulmányokat folytatott. Vagy arra, hogy Arisztotelész mestere, Platón inspirálta az adott álláspontot.
– Álljunk meg egy pillanatra! Ezek a kérdések nem vezetnek ki bennünket a filozófiatörténetből? Hiszen filozófiai szempontból teljesen érdektelen, hogy Arisztotelész orvosnak tanult, vagy hogy az athéni demokrácia hogyan hatott a nézeteire.
– Mondasz valamit. De talán a filozófiatörténetnek nem is az a célja, hogy filozófiai értelemben érdekes legyen. Hanem inkább az, hogy megállapítsa, hogy az adott filozófus ténylegesen milyen nézeteket fogadott el, és megmagyarázza, hogy mindezt milyen indokokkal tette. És bizony a filozófiai megfontolások mellett a történeti kontextus is segíthet egy ilyen magyarázat megalkotásában.
– Legyen így. De szerintem a filozófiailag érdektelen filozófiatörténet fából vaskarika.
– Neked legyen mondva! De a történet nélküli filozófiatörténet, vajon az nem ugyanígy fából vaskarika?
Rövid párbeszédünk tanulsága: egyesek azt hangsúlyozzák, hogy a filozófiatörténet filozófiai célokat követ, mások meg inkább azt, hogy történetieket. Melyiküknek van igaza? Igazságot kell-e egyáltalán tennünk köztük? Michael Frede (1940–2007, a XX. századi ókori filozófiatörténet-írás kiemelkedő alakja) szerint igen is meg nem is. Nem kell igazságot tenni köztük, amennyiben mindkét nézőpont helyénvaló megközelítése a filozófiatörténeti tényeknek. Másfelől viszont a történeti megközelítés igenis előbbre való, hiszen csak ennek segítségével tudjuk meghatározni, ténylegesen milyen nézeteket vallottak a filozófusok, amelyeket aztán további, filozófiai vizsgálat alá lehet vonni. Persze ez így még elég homályos koncepció, vizsgáljuk meg közelebbről, mit is mond Frede.
Előtte azonban szóljunk pár szót magáról a könyvről – hiszen nem egy hétköznapi monográfiát tartunk a kezünkben. A kötet Frede 1989–1990-ben, Oxfordban tartott Nellie Wallace előadássorozatát tartalmazza első közlésben (amelyet a szerző ebben a formában nem kívánt publikálni). Továbbá szerepel benne három korábban megjelent írás: Frede 1987-es tanulmánykötetének előszava („The study of ancient philosophy”), az amerikai filozófiai társaságban tartott előadása („The history of philosophy as a discipline”), és egy eredetileg franciául megjelent tanulmányának angol fordítása („Doxographical, philosophical, and historical forms of the history of philosophy”). A szerkesztő, Katerina Ierodiakonou a kötet előszavában bemutatja az előadás eredeti kontextusát és a kézirat sorsát, Jonathan Barnes pedig az utószóban továbbgondolja és kritizálja Frede gondolatmenetét. Az előadás és a korábban megjelent tanulmányok nagyjából egy időben születtek, így nem meglepő, hogy tartalmuk nagyrészt átfedésben van egymással. Így bár az előadás gondolatmenete részletesebb, és bizonyos elemek nagyobb hangsúlyt kapnak benne, a kifejtett koncepció nagyrészt ismerős lehet a korábbi írásokból. Az elmúlt évtizedekben többen is átvették Frede megközelítését (különösen Wolfgang Mann, Calvin Normore és Hans-Johann Glock), és sokan kritizálták is – így már jóval kevésbé állja meg a helyét Frede megjegyzése, hogy filozófiatörténészként nemigen reflektálunk arra, mi is a filozófiatörténet. (Persze ezt leginkább pályázatíráskor tesszük, amikor kitöltjük a „mi a kutatás társadalmi haszna” részt.) Legalábbis számos kivétel akad. Közeli példáknál maradva, a legutóbb egy egész Magyar Filozófia Szemle-szám foglalkozott a kérdéssel, és magyarul is olvasható Varga Péter András könyve, a Mi a filozófiatörténet?, valamint Lucien Brauntól A filozófiatörténet története. De most már térjünk vissza az alapkérdésünkre: kinek van igaza a fenti vitában?
Doxográfia
Frede kiindulópontja (legalábbis az előadásban, a továbbiakban elsősorban ezzel foglalkozom): különböztessünk meg egymástól a céljuk alapján filozófiai és történeti filozófiatörténetet! A filozófiai megközelítést – amit kiinduló dialógusunk egyik szereplője képvisel – Frede doxográfiának nevezi, amely már a filozófia történetének korai szakaszában megjelent. Gondoljunk csak Arisztotelész Metafizikájának első könyvére! (Bár Arisztotelész szemlátomást korábbi doxográfiákra hagyatkozik, Platónéra és feltehetően Gorgiászéra.) A műfaj leghíresebb és legnagyobb hatású képviselője Diogenész Laertiosz műve a filozófusok életrajzáról és téziseiről. Az antik doxográfia célja összegyűjteni az egyes filozófiai problémákra adható válaszlehetőségeket, és a kortársak számára értelmezhető formában tálalni ezeket, lehetőleg a válaszok teljes logikai terét lefedve. Az elérhető vélemények felsorolásával ez a fajta doxográfia kiindulópontként szolgálhat a filozófusok számára, akik így könnyebben választhatnak a kidolgozott álláspontok közül. A cél tehát filozófiai: az elmúlt korok legfontosabb nézeteit mint filozófiailag érdekes elképzeléseket bemutatni. (A szkeptikus hagyományban az elméletek mustrája arra fut ki, hogy nyilvánvalóvá váljék: a filozófusok semmilyen kérdésben nem értenek egyet; gondoljunk csak Tőzsér János könyvére, Az igazság pillanataira.) Frede, az antik mintát kiterjesztve, a XVII–XVIII. századi filozófiatörténeti írások mellett a XX. század (angolszász) filozófiatörténet-írásának nagy részét is doxográfiai jellegűnek tekinti; ezekben a művekben persze a válaszlehetőségek listázása mellett megjelenik az érvek feltérképezése és kritikája is. E megközelítésben tehát a filozófiai relevancia és érdekesség számít.
Az ilyen elemzés viszont óhatatlanul anakronisztikus. A doxográfiai rekonstrukció egy előre feltételezett (kortárs és öröknek vélt) filozófiai probléma logikai terében marad (ezért egyesek „prezentista” megközelítésnek is nevezik). A rekonstrukció nem csupán a „zavaró” történeti részletektől tekint el, hanem – a filozófiai álláspontot és az azt alátámasztó érveket a lehető legjobb megvilágításba helyezve – a vizsgált nézeteket és érveléseket kiegészíti, a hibákat kijavítja; ezért ezt a megközelítést végső soron „racionális rekonstrukciónak” tekinthetjük. Frede szerint ez az eljárás mindaddig elfogadható, amíg a történetileg képviselt nézethez megfelelően közeli (tehát a történeti kontextus figyelembevételével rekonstruált), ugyanakkor a kortárs filozófia szempontjából is érdekes filozófiai állásponthoz jutunk, amellyel a filozófus dialógusra léphet (lásd a „párbeszéd halott filozófusokkal” és a többi hasonló metaforát). Mindez azonban időnként a történetiség feladásával jár: a kiegészítések és „javítások” elfedik a vizsgált filozófus és a vizsgálódó doxográfus fogalmi rendszere – következésképp a különböző korok filozófiai problémái – közötti finom különbségeket, illetve a filozófiailag kevésbé érdekes nézetek figyelmen kívül hagyása révén olykor egyoldalú képet kaphatunk a vizsgált filozófiai életműről.
Mindazonáltal Frede nem utasítja el a doxográfiát. Ellenkezőleg: a filozófus számára ezt tekinti a filozófia történetével való foglalatosság gyümölcsöző módjának, ami ténylegesen elősegítheti a filozófia fejlődését. A fogalmak és filozófiai problémák közötti különbség ugyanis némely esetben nem olyan nagy, hogy ne beszélhetnénk a probléma azonosságáról. (A filozófiai jellegű történetírás Frede által leírt másik változata, amely egy adott filozófiai rendszert végpontnak tekintve a filozófia történetét az ehhez vezető történetként értelmezi, gondoljunk például Hegel filozófiatörténeti előadásaira, a szerző szerint zsákutca – és ezzel csak egyetérthetünk.) De Frede mégsem a doxográfiát ajánlja a figyelmünkbe. Ez ugyanis, ahogy láttuk, lényegi értelemben nem történeti jellegű vizsgálódás.Továbbá gyümölcsöző művelése előfeltételezi a vizsgált nézetek helyes történeti rekonstrukcióját. (A hegeli jellegű megközelítéssel más a baj: tarthatatlan filozófiai előfeltevésekre támaszkodik.)
Történeti filozófiatörténet
A történeti filozófiatörténet, amelyet párbeszédünk másik résztvevője képvisel, a 19. században, Eduard Zeller művével vette kezdetét (illetve ahogy a már említett Wolfgang Mann kimutatta, valójában már korábban, Zeller előtt is volt rá példa), a hegeli retrospektív történetírás ellenlábasaként. (Zeller filozófiatörténet-elméletéről magyarul lásd Varga Péter András, Mi a filozófiatörténet?, 143–170. oldal.) Az elképzelés szerint a filozófiatörténet egy történeti diszciplína, amely a folytonos filozófiai tevékenységben objektíve adott történeti tények empirikus rekonstrukciójával és történeti jellegű magyarázatával foglalkozik. Természetesen, mint minden speciális történeti diszciplína esetén, a tények és a magyarázatok is sajátos jelleget öltenek. Az alapvető filozófiatörténeti tények arról szólnak, hogy egy adott filozófus (adott időben és filozófiai környezetben) egy adott filozófiai nézetet fogadott el adott filozófiai (és egyéb) indokok alapján. Ezt a rendelkezésünkre álló történeti bizonyítékok segítségével azonosíthatjuk: jelen esetben a filozófus szövegeinek vagy a róla szóló szövegeknek az értelmezésén keresztül. A filozófiai nézet és az indokok azonosításához ismernünk kell az adott gondolatot kifejező megnyilatkozás (az evidenciaként szolgáló szövegek) nyelvét és (kulturális) kontextusát.
Egyesek „kontextualista filozófiatörténetről” beszélnek, ám mivel a kifejezést különböző megközelítésekre vonatkoztatják, a terminus kissé félrevezető. Rorty például olyan megközelítéseket nevez így, amelyek Fredééhez hasonló megközelítést alkalmaznak – azzal a fontos különbséggel, hogy nála a történeti kontextualista rekonstrukció megáll egyetlen szerzőnél. (Lásd Richard Rorty, „A filozófiatörténet-írás négy fajtája”, fordította Fehér M. István, Magyar Filozófiai Szemle, 1986, 495–519.) A friss szakirodalomban Cristia Mercer a „kontextualista filozófiatörténetet” szembeállítja a „racionális rekonstrukcióval”, amikor azt a kérdést vizsgálja, hogy a kulturális kontextust egyáltalán figyelembe kell-e vennünk egy filozófiatörténeti munkában. Ahogy alább láthatjuk majd, ez utóbbi vita nagy része joggal nevezhető felszínesnek.
A tények magyarázata – mint a cselekvés minden, akár történeti, akár hétköznapi magyarázata – az indokokat emeli ki; jelen esetben a filozófiai indokokat, mégpedig a vizsgált filozófus korában elfogadható filozófiai indokokat. A cél az, hogy a magyarázat lehetőség szerint a legkevesebb „külső”, azaz filozófiai megfontolástól független kulturális (vallás, társadalom, egyéb speciális szakterületek, például orvoslás) vagy pszichológiai tényezőre (például a szerző életrajza) támaszkodjon – és csak olyan esetben tegye ezt, amikor a tisztán filozófiai magyarázat nem kielégítő. Vagyis a cél egy „belső” történet: a filozófus azért fogadta el az adott filozófiai elgondolást, mert a megalapozására előadott filozófiai indokok (érvek) a korabeli filozófiai klímában megfelelő indoknak számítottak. Fontos azonban, hogy a teljes kép („külső filozófiatörténet”) érdekében a történész igyekezzék a kulturális kontextus más elemeit is (például a tudományokat, az orvoslást vagy a politikát) figyelembe véve megalkotni magyarázatát, hiszen a „belső történet” különböző pontokon összefonódik a tágabb kulturális környezet történetével.
Az eredmény: sajátos történeti magyarázat arra, hogy a szóban forgó filozófus eredetileg miért fogadta el az adott filozófiai álláspontot. A filozófusok részéről néha (valójában: gyakran) felmerülő vádat, a historizmus vagy antikvarianizmus vádját azonban Frede nyomán visszautasíthatjuk. Azáltal, hogy a filozófiai tényezőknek kiemelt szerep jut a magyarázatban (főként a „belső történet” esetén), a történész a filozófusokat mint filozófusokat veszi figyelembe, és ehhez minden filozófiai kompetenciájára szüksége van – anélkül, hogy maga is valamilyen sajátos filozófiai álláspontot képviselne.
Elemzésünket egyetlen filozófusra szűkítve azonban még nem kapunk történetet. Filozófusunk nem a „légüres filozófiai térben” alkotta meg az elméletét és fogalmazta meg az érveit, hanem egy többé-kevésbé folytonos filozófiai hagyomány részeként, melyben különböző időkben más és más problémákra más és más válaszok születtek, illetve a filozófiai érvelés másfajta standardjait használták. Ezért egyetlen filozófus álláspontja sem vizsgálható más filozófusoktól teljesen elszigetelten; a filozófiai tevékenység lényegileg történeti jelenség. Ez azt is jelenti, hogy a filozófiai tevékenység folytonossága állandó változást, fejlődést generál – ami persze nem jelent tökéletesedést vagy azt, hogy a történet a végcélnak tekintett filozófiai elmélet megalkotása felé halad.
Azért beszélhetünk történeti fejlődésről, mert az adott filozófiai elképzelés hatást gyakorol későbbi filozófusokra (olyanokra, akik ismerik ezt az elképzelést). Kétféle módon: a későbbi filozófus vagy átveszi a korábbi elgondolást (illetve a filozófiai tevékenység egyéb elemét, például egy érvelési módot), vagy valamit változtat rajta, ezáltal más irányba mozdítva a filozófia művelését. Előbbi a filozófiai tevékenység folytonosságát hozza létre (az elődök munkájának, tevékenységének folytatása); utóbbi pedig a filozófia fejlődését vagy változását vonja maga után. Mivel a történeti hatás megléte objektív történeti tény, a filozófia fejlődésének ezen értelmezése nem ekvivalens azzal, hogy valamiféle teleologikus célt tulajdonítanánk a filozófia történetének.
A történeti hatás objektivitása e mellett kritériumként is szolgálhat a filozófiatörténeti vizsgálódások tárgyának kiválasztásához. Hiszen minél nagyobb egy filozófus (adott elképzelésének) történeti hatása, annál nagyobb a történeti jelentősége. Ez azonban nem jelenti, hogy a filozófiatörténetnek (csak) a „nagy filozófusokkal” kellene foglalkoznia. Ellenkezőleg: a történeti jelentőség nem azonos a filozófiai jelentőséggel (és érdekességgel). Előfordul ugyanis, hogy kiváló filozófusok kiváló művei nem váltanak ki visszhangot, s így kimaradnak a filozófiai kánonból – ezért történeti szerepük is csekély marad. Ahogy az is előfordulhat, hogy egy filozófiailag kevésbé érdekes, „középszerű” szerző történeti jelentőségre tesz szert (ilyen-olyan okokból); Frede szerint ez történt például Boethius-szal. De a történetírás számára nem csak a jelentőség (vagyis a hatás) az egyetlen kiválasztási szempont. Mivel a történeti rekonstrukció nagyban támaszkodik a történeti kontextus ismeretére, ez utóbbi megismerését olyan filozófusok munkásságának vizsgálata is elősegítheti, akik ugyan nem fejtettek ki jelentős hatást a filozófia történetére, mégis jól jellemzik a saját koruk filozófiáját. Frede terminológiájával az ilyen életművek történeti relevanciával bírnak.
A könyv számos további kérdést érint. Hogyan dönthető el, mi tartozik a filozófia történetébe, és mi nem – anélkül, hogy előzetesen meghatároznánk, mi a filozófia? Hogyan lehetséges egy számunkra idegen kultúrában, idegen nyelven íródott művet értelmezni; szerzője szándékolt értelmezését rekonstruálni; és lényegi torzítások nélkül lefordítani a szöveget a saját nyelvünkre? Frede szemlátomást komolyan támaszkodik elődeinek gondolataira, például John Passmore, Maurice Mandelbaum és Quentin Skinner 60-as évekbeli, ma is figyelemre érdemes tanulmányaira. Mindamellett kortársainak filozófiatörténeti reflexióiról lesújtó véleménnyel van. (Nem alaptalanul.) „Az utóbbi években számos tanulmányt írtak a témáról, egész konferenciákat és előadássorozatokat szenteltek neki. Az eredmények szörnyen kiábrándítóak.” (7. o.) Ezek a szerzők a filozófiai-anakronisztikus vs. történeti-kontextualista-filozófiátlan filozófiatörténet-írás (állítólagos) dichotómiáját olyan szlogenek révén próbálták feloldani, mint hogy „A filozófiatörténet legyen mind történeti, mind filozófiai!” Mára a filozófiatörténet elmélete javarészt túllépett ezen a dichotómián, bár Frede elégedetlenkedő megjegyzését sokszor ma is aktuálisnak érezhetjük. Ám ha elfogadjuk Frede javaslatát, és történeti filozófiatörténetet művelünk, ami bevallottan nem filozófiai céllal vizsgálja a filozófia történetét, akkor vajon nem esünk újra a fenti dichotómia csapdájába? Hogyan kerüli el Frede ezt a problémát?
Frede tanulmányának nagy érdeme, hogy nem pusztán (és nem is elsősorban) módszert kíván nyújtani a filozófiatörténet műveléséhez. Hanem azonosítja a történeti és a doxográfiai filozófiatörténet-írás előfeltevéseit, hogy megmutathassa, milyen értelemben és milyen megkötésekkel lehetséges filozófiatörténetet írni. Ahogy láttuk, a doxográfiai megközelítés szükségképpen történetietlen, és különféle módokon anakronisztikus. Ez azonban nem jelent problémát a doxográfia számára, hiszen filozófiai célok vezetik: a filozófia történetét csak kortárs filozófiai muníciógyűjtésre használja. Amennyiben a rekonstrukció során nem vetíti rá a kortárs elméleteket az eredetiekre, el is érheti a célját. Frede szerint egyféleképp kerülhetjük el, hogy a kortárs elméletet visszavetítsük a régmúltba: ha filozófiai céloktól mentes történeti vizsgálatnak vetjük alá az adott filozófiatörténeti tényeket – vagyis a történeti filozófiatörténeten keresztül. A doxográfiai elemzés érvényessége végső soron a történeti filozófiatörténeti vizsgálattól függ. A történeti filozófiatörténet pedig, bár céljában filozófiamentes, „belső filozófiatörténetként” a filozófiai szempontokat helyezi előtérbe – és ezért korántsem válik filozófiátlanná.
Barnes kritikája
Jonathan Barnes kritikája a kötet utószavában elsősorban éppen a Frede által azonosított előfeltevéseket veszi górcső alá, s felhívja a figyelmet néhány részletre, ahol a gondolatmenet pontosításra vagy kiegészítésre szorul. Három kritikai megjegyzést szeretnék kiemelni. Először is, mivel Barnes szerint Frede helytelenül írja le az ókori doxográfiát, így a kortárs „doxográfiai” gyakorlatra is más terminust javasol. A terminológiai szempontnál azonban fontosabb a következő megközelítések finomabb elkülönítése: 1) „kiaknázó” filozófiatörténet, vagyis a teljesen és bevallottan történetietlen, analitikus megközelítés; 2) „értelmezői” („egzegetikai”) filozófiatörténet, amelynek célja a történeti nézetek pontos azonosítása, felhasználva a kortárs filozófiai módszereket; 3) „kritikai” filozófiatörténet, amely az értelmezés utáni filozófiai értékelésre utal. Barnes kritikája részben jogos, és Fredénél tényleg pontosabb megkülönböztetésekkel dolgozik. Mindazonáltal Frede absztrakt gondolatmenetébe Barnes megkülönböztetései többféle módon is beilleszthetők. A szerző rendszerezése bevallottan nem kimerítő, ezért azt mondhatjuk, hogy azokról a jelenségekről egyszerűen nem esik szó, amelyekre Barnes finomabb felbontású kategóriái illenek. De akár arra is hivatkozhatunk, hogy bár a Frede-féle doxográfia bizonyos pontokon eltér Barnes hármas megkülönböztetésétől, a filozófiai cél összeköti őket – ezért ez utóbbiakra is alkalmazható, amit Frede a doxográfiáról mond.
A második megjegyzés Frede belső filozófiatörténetére vonatkozik. Barnes felhívja a figyelmet arra, hogy az a tényező, amely a szerző koncepciójában a filozófiatörténetet tulajdonképpen történetté teszi, tehát a történeti hatás a filozófiatörténet szempontjából külső tényező (213. o.). A hatást ugyanis úgy írtuk le, hogy a későbbi filozófus azért fogad el egy adott elgondolást, mert egy korábbi filozófus is elfogadta (vagy épp ezért utasítja el). Ez egyfajta pszichológiai magyarázat, vagy ha úgy tetszik, a tradíció követésére vagy elutasítására hivatkozó magyarázat – tehát nem tulajdonképpeni filozófiai indokokról beszélünk. Ebben Barnes-nak igaza van. De talán megmenthető Frede „belső filozófiatörténet” koncepciója, ha azt mondjuk: mindez csupán az első, rekonstrukciós lépés, ami után rekonstruálnunk kell a filozófusok közötti tényleges hatásokon alapuló kapcsolatokat is (a voltaképpeni történetet).
Ami viszont a legsúlyosabb kritika: Barnes szerint Frede történeti filozófiatörténete – ráadásul nemcsak a „külső történet”, hanem maga a „belső történet” megírása is – a gyakorlatban megvalósíthatatlan koncepció. Az értelmezést elvileg holisztikusan kellene végezni: minden filozófus elgondolásának értelmezéséhez mind az előzményeket, mind az elgondolás által kifejtett hatást (például a későbbi értelmezéseket) figyelembe kellene venni. Ez azonban lehetetlen. Talán megmenthető Frede elképzelése, ha a hangsúlyt az előzmények vizsgálatára helyezzük, mégpedig a filozófiai kontextus feltérképezésére és a történeti relevanciára hivatkozva (ahogy például Gary Hatfield javasolja). A későbbi filozófiai elképzelések vizsgálata csupán további lépés a teljesebb történeti magyarázat felé vezető úton. Mindazonáltal megeshet, hogy Frede tényleg lehetetlennek gondolta azt a vállalkozást, amelyet ő maga szorgalmazott. Talán erre utal, hogy – Barnes beszámolója szerint – a közönségére kacsintva egy félmosollyal zárta az előadását: „Lenyűgöző módja lenne ez a filozófiatörténet vizsgálatának, ha tudná valaki, hogyan is kell a megfelelő módon csinálni, és lenne bárki, aki képes elvégezni.” (130. o.)