Rachel Cusk: Vendégház

Részlet az azonos című regényből. Nádor Zsófia fordítása

Rachel Cusk / Nádor Zsófia

Az előző estét egy híres író társaságában töltöttem, aki valójában csak egy nagyon szerencsés fickó volt, semmi több. Egy galéria megnyitóján találkoztunk, ahonnan annyi erőfeszítést tett a kiszabadításomra, hogy a hiúságom ki volt elégítve. Nem sok szexuális érdeklődést keltettem azokban az években, bár fiatal voltam, és felteszem, elég jól is néztem ki. A gond az én ostoba kutyahűségem volt. Az író persze kibírhatatlanul önimádó volt, ráadásul hazug is, és még csak nem is a túl meggyőző fajtából; ám én, egyedül maradván Párizsban az éjszakára, miközben otthon egy kötekedő férj és egy gyerek várt, annyira szomjaztam a szerelemre, hogy bármilyen forrásból ittam volna. De tényleg, Jeffers, igazán: kutya voltam — akkora súlyt cipeltem magamban, hogy csak értelmetlen vonaglásra voltam képes, akár egy szenvedő állat. Odaszögezett a mélységekbe, ahol vergődtem és küzdöttem, hogy kiszabaduljak, és felússzam az élet csillámló felszínére — vagy legalábbis amilyennek onnan alulról tűnt. Az önimádó társaságában, bárról bárra járkálva a párizsi éjszakában először sejtettem meg a pusztítás lehetőségét, annak elpusztításáét, amit építettem; nem a személyének köszönhetően, erről biztosíthatlak, hanem — és ez egyetlen egyszer sem jutott eszembe addig az éjszakáig — amiatt, amit megtestesített: az erőszakos változás lehetősége miatt. A saját fontosságától megrészegült önimádó, aki mentolos cukorkát dugdosott száraz ajkai közé, amikor azt hitte, nem látom, és szakadatlanul ömlött belőle a szó saját magáról: valójában nem bolondított el, bár beismerem, szerettem volna. Sok magas labdát adott, de persze én nem csaptam le őket — belementem a játékba, félig magam is elhittem, ami inkább csak annak a szerencsének volt betudható, ami szemlátomást egész életében kísérte. Hajnali kettőkor búcsúztunk el a szálloda bejáratánál, ahol — egészen a lovagiatlanságig — látványosan úgy döntött, hogy nem érek meg semmilyen, a status quóját fenyegető kockázatot, amit egy együtt töltött éjszaka jelentene. Lefeküdtem, és hozzábújtam figyelmének emlékéhez, mígnem a szálloda teteje felemelkedni látszott, a falak leomlottak, és a hatalmas, csillagos sötétség magához ölelt mindazzal együtt, amit az érzéseim jelentettek.

Miért élünk olyan fájdalmasan a történeteinkben? Miért szenvedünk annyira azoktól a dolgoktól, amiket mi magunk találtunk ki? Te érted, Jeffers? Egész életemben szabad akartam lenni, és a kislábujjamat sem voltam képes felszabadítani. Azt hiszem, Tony szabad, és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak. Felszáll a kék traktorára, hogy lenyírja a megnőtt füvet, amit vissza kell vágni tavasszal, és nézem, ahogy nyugodtan pöfög fel és alá a nagy karimás kalapjában az ég alatt, előre-hátra a motorzúgásban. Körülötte mindenfelé kinyújtóznak a cseresznyefák, a kis csomók az ágaikon feszülnek, hogy virágba boruljanak neki, a pacsirta pedig kilő az égbe, ahogy elhalad mellette, és úgy függeszkedik ott énekelve és pörögve, mint egy légtornász. Eközben én meg csak ülök magam elé bámulva, semmi dolgom. Ennyit sikerült összehoznom, ami a szabadságot illeti: megszabadultam az emberektől és a dolgoktól, amiket nem szerettem. Ezután egyáltalán nem marad túl sok minden! Amikor Tony a földeken dolgozott, felkeltem, hogy főzzek neki, és kimenjek fűszereket szedni a kertbe, meg bekukkantsak a csűrbe krumpliért. Az évnek abban a szakaszában — tavasszal — a csűrben tárolt krumpli csírázni kezd, bár teljes sötétségben tartjuk. Kibújnak belőlük azok a fehér, húsos karok, mert tudják, hogy tavasz van, és néha, amikor elnézek egy krumplit, arra jövök rá, hogy többet tud a legtöbb embernél.

A párizsi éjszaka utáni reggelen, amikor felkeltem, és a folyónál sétáltam, a testem alig érezte a földet; ahogy elhaladtam a zöld, csillámló víz és a kopott, ferde, sápatag, drapp kőfalak között, a hajnali nap ránk eső sugarainak lebegő közegében súlytalanná váltam. Talán ilyen, ha szeretik az embert — és ezen a fontos szeretetet értem, amit azelőtt kapsz, hogy szigorúan véve tudnád, hogy létezel. A biztonságom abban a pillanatban határtalannak tűnt. Vajon mit láttam, amitől így éreztem magam, amikor valójában egyáltalán nem is voltam biztonságban? Amikor valójában egy lehetőség csíráját pillantottam meg, mely hamarosan szárba szökken, majd mint a rák, áttombol az életemen, a felőrlő éveken, a felőrlő anyagon; amikor pár óra múlva magával a sátánnal nézek majd farkasszemet?

Jó darabig mászkálhattam, mert amikor visszatértem az utcára, az üzletek már kinyitottak, és emberek meg autók nyüzsögtek mindenfelé a napfényben. Megéheztem, úgyhogy elkezdtem figyelni a kirakatokat, valami hely után kutatva, ahol ennivalót vehetnék. Nem vagyok túl jó ebben, Jeffers: nehéz kielégítenem saját szükségleteimet. Ha azt látom, hogy mások megszerzik, amit akarnak, tolakodnak és követelőznek, inkább úgy döntök, hagyom az egészet. Visszakozom, zavarba jövök a mások és magam szükségétől. Ez röhejes tulajdonságnak hangzik, és mindig is tudtam, hogy válsághelyzetben én lennék az első, akit eltaposnak, bár észrevettem, hogy a gyerekek is ilyenek, zavarba jönnek saját testük igényeitől. Ha azt mondom Tonynak, hogy én buknék el először, mert nem harcolnék a részemért, nevet, és azt feleli, nem hiszi. Hát ennyit az önismeretről, Jeffers!

Akárhogy is, aznap reggel szinte alig volt ember Párizsban, és amerre sétáltam, valahol a Rue de Bac környékén, egyáltalán nem lehetett ennivalóhoz jutni. Ehelyett az üzletek egzotikus kelmékkel meg régiségekkel meg gyarmati ritkaságokkal voltak tele, amik egy átlagember több heti bérébe kerültek, sajátos illatuk volt, ami, felteszem, a pénz szaga lehetett, és elhaladva mellettük benéztem a kirakatokon, mintha csak azt fontolgatnám, hogy ezen a korai órán beruházok egy nagy, faragott afrikai fejbe. Az utcák mintha a tökéletes fényárnyék-szurdokokká változtak volna, s én ügyeltem rá, hogy a napon maradjak, bármilyen egyéb cél és irány nélkül sétálgatva. Egyszer csak megpillantottam egy táblát a járdára állítva, amelyen egy kép volt. Ez a kép, Jeffers, L. egy festményét ábrázolta, a tábla pedig a kiállítását hirdette egy közeli galériában. Még távolról is észrevettem rajta valamit, bár még most sem tudnám megmondani, mit, mert ugyan homályosan rémlett valami L.-ről, fogalmam sem volt, mikor és honnan hallottam róla, vagy hogy kicsoda, vagy mit is festett. Ennek ellenére megszólított: hozzám szólt azon a párizsi utcán, és én követtem a jeleket, egészen a galériáig, és egyenesen besétáltam a nyitott ajtón.

Biztosan tudni szeretnéd, Jeffers, melyik festményét tették a hirdetésre, és miért hatott rám így. Látszólag nincs különösebb oka, miért kellene L. munkájának vonzania egy magamfajta nőt, vagy bármilyen nőt, pláne egy, a lázadás küszöbén álló fiatal anyát, akinek képtelen vágyait szétzilálja a képekből áradó abszolút szabadság, egy, a legutolsó ecsetvonásig elementárisan és visszavonhatatlanul férfi szabadság. Ez olyan kérdés, ami válaszért kiált, ám nincs rá világos és kielégítő válasz, hacsak az nem, hogy a férfi szabadság aurája hozzátartozik a világ és benne emberi tapasztalatunk legtöbb reprezentációjához, mi, nők pedig hozzászoktunk, hogy lefordítsuk valamire, amit mi magunk is felismerünk. Fogjuk a szótárunkat, kibogarásszuk, kihagyjuk azokat a részeket, amiket nem értünk, meg azokat, amikről tudjuk, hogy nincs rájuk felhatalmazásunk, és voilà!, már részt is veszünk benne. Idegen tollakkal ékeskedünk, vagy egyenesen szerepet játszunk; és mivel amúgy sem éreztem magam soha túl nőiesnek, azt hiszem, a szerepjátszás szokása mélyebben gyökerezik bennem, mint a legtöbbekben, annyira mélyen, hogy egy részem valóban férfi. Mert az a helyzet, hogy minden azt üzeni nekem kezdettől fogva, hogy jobb lett volna — úgy lett volna helyes, úgy kellett volna lennie —, ha fiúnak születek. Ám soha semmi hasznát nem vettem ennek a férfi-részemnek, ahogy L. majd rá is világít később, abban az időszakban, amiről mesélni szeretnék.

A festmény egyébként egy önarckép volt, egyike L. magával ragadó portréinak, amelyeken abból a távolságból mutatja meg magát, ahonnan egy idegent szemlélünk. Szinte meglepettnek tűnik önnön látványától: tárgyilagos és részvétlen pillantást vet erre az idegenre, mintha az utcán bámészkodna. Szokványos, kockás inget visel, a haját kettéválasztva hátrafésüli, és az érzékelés aktusának hidegsége ellenére (ami kozmikus hidegség és magány, Jeffers), a részletek megvalósítása — a begombolt ingé és a hátrafésült hajé, a felismeréstől megdermedt, egyszerű vonásoké — végtelenül emberi és szeretetteljes. Ahogy néztem, szánakozást éreztem, magam és mindannyiunk iránt — azt a fajta szavakkal ki nem fejezhető sajnálatot, amit egy anya érez halandó gyermeke iránt, akit azért gyengéden megfésül és felöltöztet. Mondhatni, a kép tette fel a koronát furcsa, felfokozott állapotomra — úgy éreztem, kihullok a keretből, amelyben évekig éltem, azon emberi vonatkozások keretéből, amelyek meghatározott körülmények között érvényesek. Attól a perctől fogva nem merültem el többé a saját életem történetében, eltávolodtam tőle. Olvastam Freudot korábban, tudhattam volna, mekkora hülyeség az egész, de L. festménye kellett hozzá, hogy valóban belássam. Másként fogalmazva, beláttam, hogy egyedül vagyok, annak minden előnyével és hátrányával együtt, ami korábban sosem tárulkozott fel igazán előttem.

Tudod, Jeffers, hogy érdekel, miképpen léteznek a dolgok, mielőtt tudomást szereznénk róluk — részben azért, mert nehezen hiszem el, hogy tényleg léteznek! Ha mindig is kritizáltak, amióta csak az eszedet tudod, többé-kevésbé lehetetlenné válik, hogy elhelyezd magad a kritikát megelőző időben és térben; más szóval, hogy elhidd, te magad létezel. A kritika valóságosabb nálad: úgy tűnik, valójában az teremtett. Szerintem sok ember küzd ezzel a problémával, és ez mindenféle kalamajkához vezet — az én esetemben ahhoz, hogy a testem és az elmém nagyon hamar, alig pár éves koromban elvált egymástól. De a lényeg, hogy a festmények és más műtárgyak valahogyan képesek némi megkönnyebbülést hozni. Elhelyeznek, helyet adnak neked, amikor a többi idő és hely elfogyott, mert a kritika ért oda először. Viszont nem tartoznak ide a nyelvi műalkotások: rám legalábbis nincsenek ilyen hatással, hiszen át kell haladniuk az elmémem, hogy elérjenek hozzám. Csak az elmémmel tudom értékelni a szavakat. Meg tudod ezt bocsátani nekem, Jeffers?

Azon a korai órán egy lélek sem volt rajtam kívül a galériában, a nap besütött a hatalmas ablakokon, és fényfoltokat festett a padlóra a csendben, én pedig boldogan mászkáltam körbe, akár egy faun az erdőben a teremtés első napján. Az ilyesmit hívják „életmű-kiállításnak”, ami talán azt jelenti, hogy végre elég fontos vagy, hogy meghalj — bár L. még a negyvenötöt sem töltötte be akkoriban. Legalább négy nagy terem volt, de felfaltam őket, egyiket a másik után. Minden alkalommal, amikor odaléptem egy kerethez — lehetett apró vázlat vagy hatalmas tájkép —, ugyanaz az érzés fogott el, mígnem már azt hittem, képtelenség, hogy megint megtörténjen. De megtörtént: újra és újra, ahogy szembenéztem a képpel, az érzés ott volt. Mi volt ez? Egy érzés, Jeffers, de egy kifejezés is. Ellentmondásosnak tűnhet azok után, amit éppen most mondtam a szavakról, hogy ilyen határozottan szavak társultak az érzethez. De nem én találtam rá azokra a szavakra. A festmények találtak rájuk, valahol bennem. Nem tudom, kihez tartoztak, vagy ki mondta ki őket — csak azt, hogy kimondattak.

Sok képen nők szerepeltek, különösen egy bizonyos nő, és a hozzájuk fűződő érzéseim ismerősebbek voltak, bár már akkor is valahogy fájdalommentesek és testetlenek. Volt ott egy apró szénvázlat egy ágyban alvó nőről — sötét feje az öntudatlanság puszta foltja a zilált ágyneműben. Valamiféle csendes, keserű zokogás szakadt fel a szívemből a szenvedély ezen emléke láttán, amely, úgy tűnt, magában foglal mindent, amit soha életemben nem ismertem, és valószínűleg nem is fogok. Számos nagyalakú portrén L. egy sötét hajú, meglehetősen húsos asszonyt örökít meg — gyakran ő is rajta van vele a képen —, és elgondolkoztam, hogy vajon az a maszat az ágyban, amit szinte elpusztított a vágy, ugyanez a személy-e. A képeken rendszerint valamilyen maszkot vagy álruhát visel; néha úgy tűnik, hogy szereti L.-t, máskor, hogy pusztán elviseli. De a férfi vágya, amint megérkezik, kioltja őt.

A leghangosabban mégis a tájképeknél hallottam a szavakat, és ugyanezek a képek parázslottak tovább elmémben az évek során, mígnem eljött az idő, amiről mesélni akarok neked, Jeffers, amikor ismét minden lángra kapott körülöttem. L. tájképeinek vallásossága! Már amennyiben az emberi létezés lehet vallás, persze. Amikor lefest egy tájat, arra emlékszik vissza, hogyan nézte. Így tudom a legjobban leírni ezeket a tájképeket, vagy azt, hogyan láttam őket, és milyen érzéseket keltettek bennem. Te kétségtelenül sokkal jobb leírást adnál róluk. De a lényeg, hogy megértsd, hogyan juthattak újra eszembe L. és a tájképei annyi évvel később, teljesen máshol, amikor Tonyval éltem a lápon, és igencsak másként gondolkodtam. Most már látom, hogy azért estem szerelembe Tony lápjával, mert pontosan ugyanazzal a minőséggel rendelkezett, az emlékezés minőségével, amely elválaszthatatlan átfedést mutat a létezés pillanatával. Sosem bírtam megragadni, és fogalmam sincs, miért volt rá szükségem, hogy megragadjam, ám egyelőre nem tudom jobb példával szemléltetni az emberi élet determinált mivoltát.Biztos azon töprengsz, Jeffers, mi volt az a mondat, ami L. festményeiből olyan tisztán szólt hozzám. Ez volt az: Itt vagyok.