Madácsy István képei elé
A képkészítés emlékezés. Az alkotó visszatekint mindarra, amit tud. Az alkotás folyamán az aktuálisba rántja a múlt tudásának egy darabját. Jó esetben meghökkentő formába ölti, ami sokszor számára is az újdonság erejével hat. A képek hatására a néző egy rejtélyes módon szintén emlékezni kezd. A képnézés közben eltöpreng, érzések és gondolatok merülnek fel benne a kép előtt, és még sokszor napokkal utána is.
Az emlékezés tere üres. A gondolat fényszerűen, mindentől elkülönítetten merül fel a semmiből az elme egyetemes háttere előtt. A gondolkozás fényszerű eseménye messze a szemeink mögött zajlik. A gondolat, megjelenésekor, egyedül van ebben az üres térben. Formája egyértelműen záródik határainál. Tömbszerű árnyként fogalmazza meg önmagát. A háttérhez képest belső fény világítja meg, amely áradó, tompa, sötét fény. A felmerülő képet valami intenzív fénylő homályosság jellemzi. Erre utal a „kipattant a fejéből az isteni szikra” kifejezés is. A gondolat mint fényszerű jelenség. Rövid életű, lassan kihunyó és elhomályosodó, ha nem válik emlékké, vagy nem materializáljuk, például nem vetjük papírra, végleg a feledés homályába vész.
A képalkotás egy vonulatát ma épp ez a képszerkesztési alaphelyzet jellemzi. A magányosan zárt formában megjelenő téma körül a papír fehérje alkotja a teret. Ezzel a képzőművészeti formálás az archaikus állapothoz tért vissza, ahol a jel egy üres felületen válik valamivé, válik jelenséggé és jelenéssé. Az üres felület egyértelműen mutatja fel anyagiságát és a rajta megjelenő jeltől válik egyetemes háttérré, telítődik a tér tulajdonságaival, a mindennek helyet adó és mindent körülvevő, körülölelő érzettel. A tér a benne megjelenő hatására rendeződik auraszerűen hierarchikus minőséggé és alakul hellyé. A gondolat immár valahol van.
Ezeket a gondolatokat hoznám fel elöljáróban Madácsy István grafikáinak megközelítéséhez. Legfőképpen azért, mert alkotómódszerében mind az emlékezés, mind az elmében felmerülő gondolat formai sajátságai fellelhetőek. A felvillanó téma és a körülötte megjelenő üres tér állandó jellemzője képeinek, és egyben korunk képeinek is. Korunk világvesztése, világvesztettsége érhető tetten ebben a képalkotási módszerben, ahol az alkotó a képhagyománnyal ellentétben nem formálja meg a téma/figura körüli teret, hanem a hordozó, esetünkben a papír anyagiságát hagyja dolgozni, mint semleges, jelentés nélküli matériát. A rajta elhelyezett téma intenzitása alakítja a papírt azzá a közeggé, amelyben a gondolat viszonyokat alakít ki, hat és mozgásba lendül.
A konceptuális képformálásnak szüksége van erre a minimalizmusra, amely itt nem az ismert modernista közhely, a kevesebb több félreértését szajkózza, hanem elősegíti a gondolati elem egyértelműen anyagtalan gondolatként való működésének vizuális megidézését még akkor is, ha egy épp anyagisággal bíró képet nézünk. A koncepció megformálódik ezekben az művekben, és kifejezésre jut. A gondolat téma és képalkotó elem is egyben. Madácsy István grafikái gondolatszerűen megformált vizualitások. Mintha valaki töprengene, és mi bepillantanánk az éppen alakuló gondolati terébe. Az ilyen alkotó munkássága műveltségszerűen felépített művészet. Idéz, utal, értelmez, átértelmez. Gondolatokkal dolgozik. A gondolat relativisztikus időben létezik. Felbukkanásakor érzékeljük, hogy most érkezett, az előbb még sehol sem volt, ezért pillanatként érzékeljük, de ha megmarad, mert fontossá válik, romolhatatlan és örök, az idő nem koptatja. Születő, majd elmúló, vagy születő és örök. Egy most születő és egy régmúltból itt maradt gondolat a jelenben ugyanolyan friss lehet. Ha valaki ilyesmire figyel, a folyamatos ismétlés miatt a jelenségvilág számára egyfajta sűrű melankóliába burkolódzik, mint Dürer híres rézmetszetén a mindent tudó, semmin meg nem lepődő angyal, akinek az egyetlen dolga, hogy várja az utolsó ítélet megkezdésének jelét. Szerintem Madácsy művein ezzel a dichotómiával foglakozik. A folyton keletkező, elbukásában és örökké válásában rejlő irracionális kettősségével, például az Avidyā sorozat alkotásain. Konceptuális képsorozataiban ezek a képi metaforák és allegóriák dolgoznak, felidézve az emberi működés emlékeit, a kultúra és a tudomány egyes elemeit. Madácsy István grafikáin ritkán mutat fel valamit önmagában. Sokszor, ha még első ránézésre így is látszik, a megjelenített téma a különböző jelenségek és/vagy fogalmak egymásra vonatkoztatásának az eredménye. Ez a dialektika egyfajta kritikai attitűdöt eredményez. Van mindebben valami ironikus: ahogy az egyetemes emberi állapotot reprezentáló hellenisztikus szobrok a tudományt reprezentáló ábrákkal játszanak (Quantum és Vacuum sorozat). Ahogy a mozgás intenzitását kifejező háttér előtt a tudomány egyes eszközei és modelljei álló fekete sziluettként helyezkednek el. Ez a száguldó fekete sziluett annyira fekete, hogy mintegy fekete lyukként jelenik meg, és egyszerre van a háttér előtt, egyszerre szakítja át a mögötte elhelyezkedőt, és válik önmaga is háttérré. De hasonló gondolati csavart figyelhetünk meg a Revelatio (felfedezés, leleplezés) sorozatban is, ahol a láthatóság és takartság, de a mégis láthatóság folyamatosan szemben áll egymással, mint az emberi érzékelés és a transzcendens egymásra vonatkoztatása. Ugyanez a gondolkozás érhető tetten az Experientia sorozat figurái és az egyfajta kísérleti működést szimbolizáló tervrajzszerű tárgykonstrukciók között is. A megfigyelő és a megfigyelt — ontológiai kettősségük ellenére — a figyelmen keresztül egy egységgé olvadnak össze a kísérletben. Ezzel megidézik korunk egyik alapgondolatát, a Heisenberg-féle határozatlansági relációt. Mintha, bárhogy is erőlködnénk, valami rejtett módon, mindennel egyek volnánk. Madácsy István Szent hegyek sorozatában a hegyek kiszínezett szintvonalaik miatt elvont formákká válnak, és az emberi dimenzió helyett egy organikus struktúra elemeként rajzolódnak ki, mondhatnánk — isteni nézőpontból. Feltehetnénk a kérdést, a Szent hegyek kinek a hegyei? Az Istené, azaz a transzcendensé, vagy az emberé? És a róluk alkotott kép micsoda? Isteni vagy emberi kép ez? Tudományos vagy művészi látásmód eredménye? Vagy mindez együtt?
Madácsy alkotásain valamiféle genuinként, szinte eleve elrendelt módon ott van alkotóelemként a fény, vagy ténylegesen megjelenítve, vagy a felvillanó gondolat reprezentációjának elmaradhatatlan tulajdonságaként. Konceptuális gondolkozása egy szimbolikus gondolati teret alakít ki munkáin, és ez az erőteljes gondolat-tér a művészetének terepe. Képsorozatai nemcsak megidézik az emberi gondolkozás sajátságait, hanem finom iróniával árnyalják azt, és olyan kérdéseket tesznek fel és fogalmaznak meg a néző számára, amelyek a modern világunkból és mindannyiunk aktuális tapasztalataiból következnek.