(Földényi F. László: Newton álma. Jelenkor, 2021)
Gazdag forrásanyagra és kiterjedt szakirodalomra támaszkodó, de teljesen önálló gondolatmenettel rendelkező műelemzést kaptunk Földényi F. Lászlótól. Könyvnyi műelemzésről van szó, tárgya William Blake egy kevéssé ismert színes nyomata, melynek címe: Newton, és 1795-ben készült. Földényi könyvének címe — Newton álma — Blake egy verses leveléből származik, annak utolsó sorából: „May God us keep From Single vision & Newtons sleep” (Vámosi Pál fordításában: „Egyszeres látástól, / S Newton álmától tartson Isten távol”). Hogy alvásról vagy álomról, álomtalan alvásról vagy álmodásról, netán ébrenléti álomról van-e szó, az érdekes kérdés, melyet Földényi rögtön föltesz, és végig foglalkoztatni fogja az olvasót is.
A magyar kultúrában nemhogy ez a színes nyomat, hanem maga Blake is kevéssé ismert és alig emlegetett költő és képzőművész. Elég kínos őt ma olvasni — kinek van ideje felfejteni mesterkélt mitológiáját, idegenszerű, szövevényes mitopoétikáját. Ez a színes nyomat sem szép, nem vonzó, ellenben van benne valami zavaró és taszító. Földényi sem Blake rajongójaként írt erről az egyetlen nyomatról egy egész könyvet, s fektetett bele roppant filológiai és ikonográfiai kutatómunkát, hanem azért vállalkozott erre a nagy munkára (gondolom én), mert pont ezt a furcsa zavart akarta kibogozni. Ez az esztétikai zavar más típusú zavarokról is árulkodik, tehát tünetértékű, s a műelemző ezúttal diagnoszta is, tehát orvos, aki gyógyszert és gyógykezelést nem tud ugyan javasolni, de pontos diagnózist állít föl. A könyv végkövetkeztetése szerint — amihez logikus és következetes, argumentált, precízen kidolgozott gondolatmenet vezetett el — Blake e grafikája „az európai kultúra végzetes megroppanásának” jelképe. Ha végzetes, akkor nem lehet rajta segíteni. Azonban Blake és Newton még nem tekintették végzetesnek — a rajz Newtonja Földényi interpretációja szerint talán épp azon töpreng, hogy helyrehozható-e ez a meghibásodás, repedés, törés, meghasonlás.
Mi már sejtjük a választ, hogy nem. A felvilágosodással felvirágzott nyugat-európai kultúra az emancipatórikus törekvéseivel együtt jelenleg menthetetlennek tűnik. A mi eszünkből nem telik orvoslásra, ahogy Heidegger mondta volt: csak egy isten menthet meg bennünket, vagy ahogy többszáz éve Blake írta: az Isten. 2022 tavaszán nem szükséges ecsetelni, hogy milyen megroppanás és katasztrófa aktív vagy passzív részesei vagyunk, hiszen a híres európai kultúra most épp felfegyverkezéssel és felfegyverzéssel foglalkozik éjt nappallá téve, a Föld állapota pedig, azt mondják, immár posztapokaliptikus; After the Apocalypse, ez a címe Srećko Horvat filozófus friss, angol nyelvű könyvének, melyben a természet és a társadalom jelenlegi állapotát taglalja, ámbár meglehet, hogy ez is egy csalódás/csalás, és a neheze még hátravan.
Ez a kritikus hirtelen elszabadult gondolatfutama volt, Földényi F. László azonban pirinyót sem aktualizál. Elejétől végéig rendkívül tárgyszerű, pontos, egy szóval sem mond többet annál, mint ami a 18. század végi szellemi állapotokról, William Blake-ről és Blake kapcsán elmondható. Ez a visszafogottság és mértékletesség, a maximális precizitás nem mindig volt Földényi esszé- és tanulmányírói tulajdonsága, ezúttal azonban nagyon szakszerű és választott tárgyához tapadó marad, valóban, mint egy alapos orvos, aki nem bocsátkozhat bele olyasmibe, ami nem okadatolható, amit nem támaszt alá laboratóriumi adat és előzetesen verifikált tudás.
Hogy miért pont ez a majdnem ismeretlen nyomat lett most Földényi „páciense”, az viszont nem véletlen. Bizarrul hangzik, de régóta a semmi és az üresség alkotja Földényi gazdagon dokumentált — különféle irodalmi és képzőművészeti, esztétikai tárgyakon sokoldalúan kifejtett — érdeklődési körét, mégpedig nem e nagy fogalmak, anti-esszenciák derűs keleti, hanem a sötét nyugati értelmében. Filozófiai, esztétikai, teológiai és egzisztenciális fogalmak ezek, amelyekről könyveket lehet írni — írt is róluk a szerző sokat —, mert a nyugati ember nem bírja másképp elviselni ezeket a fenoméneket, csak szavakkal, képekkel, gondolatokkal és érzelmekkel, óhajokkal és sóhajokkal megtöltve. A nyugati ember, pláne az entellektüel, nem képes szép lassan és türelmesen belemeditálni magát a semmibe és az ürességbe — hacsak nem keresztény misztikus, akkor pedig máris megjelenik Krisztus, és fordul a kocka.
A Blake-nyomaton Földényinek először is bizonyára a nagy feketeség, mi több, beteges zöldes-kékes feketeség szúrt szemet, ami ezen a képen tényleg a semmit hozza színre. Nincs benne semmi bársonyos vagy csillogós. Ez a feketés terület valóban szépnek mondható a képen, az absztrakt festményeken csiszolt szem szépnek nevezheti, még ha a rothadásra asszociál is róla. A kép másik, alsó felén (egy képzeletben balról-jobbra átlósan félbevágott, 46 × 60 cm-es képet képzeljünk el) barnás-kékes-zöldes sziklatömb látható, ez is szép a tengeralatti színeivel és formáival, rapancsos faktúrájával, mintha moszatos vagy zuzmós, kagylókkal belakott volna — ez a képrész is nézhető úgy, mint egy absztrakt felület, mely kőre és vegetációra enged asszociálni, a „növényi szenvedély szagára”, amit József Attila említ Az árnyékokban, az űr és a tenger kontextusában.
Ami zavaró, az nem a geobiologikum, és nem a fekete űr, hanem az ember. Egy anyaszült meztelen férfi ül a sziklán, és annyira meghajol, hogy hétrét görnyed, ujja a földön lévő papírt érinti, nyomja szinte, a másik kezében pedig egy jól látható, nagy körzőt fog, amivel rajzol a papírtekercsre. Földényinek nem jutott eszébe, de kicsit hasonló lehetett Krisztus póza is, amikor, egyetlenegy alkalommal, ujjával a porba írt: „Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre” (Ján 8:6). Vajon mit? Földényi meggyőzően kifejti a műelemzés során, hogy a föld felé hajoló pucér izompacsirtában, akit Blake rajzolt, és a Newton nevet adta neki, nincs semmi krisztusi, hiszen ez a férfiember se lát, se hall, csak mér szigorú, merev tekintettel, a félkész a mértani ábrára koncentrál minden erejével. Az egész művelettel nyilvánvalóan nem stimmel valami, ezért oly feszült az ipse arca, és a művelet egyáltalán nem is illik bele a környezetbe, amelyet én is mélytengerinek látok.
Az is szemet szúrt Földényinek, hogy ez a férfialak arányos és csupa izom, akár szépnek lenne mondható, de valami miatt mégsem az. Nekem Leonardo Schema delle proporzioni del corpo umano című híres „homometriája” jut róla eszembe — Blake rajza is sematikus és sík, és úgy meggörbíti az eszményi férfialakot, hogy az, Földényi szavával, „féregszerűen tekeredik”. Azért nem vonzó ez az ember, mert rideg, nincs benne semmi szeretet, és mert nem néz se jobbra, se balra, csak önmagával és a saját munkájával foglalkozik.
Blake képe azért nem szemlélhető nyugodtan, mert csupa probléma. Esztétikai kérdések merülnek fel — Szép vagy nem szép ez a műalkotás? Ha arányos, miért nem harmonikus? —, logikai kérdések — Mit keres ez az ember a „tengerfenéken”? — és filozófiai kérdések — Ki ez, miért hívják Newtonnak, és miféle téridő ez? Földényi képmagyarázó műelemzése, lett légyen bármily szakszerű — márpedig az! —, nem képzőművészeti, nem irodalmi, még kevésbé poétikai, és nem is kultúrtörténeti indíttatású, hanem egzisztenciálisan problémaközpontú, és ettől lenyűgöző. A képzőművészeti-ikonográfiai, irodalomtörténeti és filozófia-kultúrtörténeti analízis nem cél, hanem eszközkészlet, amellyel a tanulmányíró mint diagnoszta operál. Azt a képen is szinte látható „gerincrepedést” (annyira meg van görnyedve ez az Apolló, hogy az már fáj) és a képszerkezet kiszámított arányossága ellenére feltámadó általános zavart akarja megműteni-kiműelemezni, ami nemcsak Blake baja volt, hanem a mai napig mindannyiunké.
Ahogy a szerző írja, ennek az alaknak semmi köze az egyébként ugyancsak istenkereső Newtonhoz, akiből Blake ellenségképet fabrikált, a felvilágosodással lángra kapott racionalizmus szimbólumának tette meg. Blake hübriszt látott a túlhajtott racionalizmusban, a határtalan ész-hitben, az ateizmusban, mely lerázta magáról Isten „gyönyörűséges” igáját (Mt 11:30), és a világot, a létet az ész igájába akarta törni, kigúnyolván a hitet meg a vallást. A felvilágosodás legnagyobb gondolkodói Istenből gondolatot vagy „abszolútumot” csináltak, ami az élő Istennek csupán váza, Gestaltja, ahogy az élő embernek is váza a nyomaton látható figura — Földényi szavaival —, „mintha automata vagy robot lenne”. „Isten nem matematikai diagram”, fogalmazott Blake, az ember pedig nem puszta fizikum. A késő 18. században, magyarázza Földényi, „a test elveszíti transzcendens vonatkozásait, leválik a lélekről és a szellemről, és instrumentalizálódik”. Ennyiben (és anatómiailag is) Blake rajza halálpontos.
Nem Newtonról van itt szó, hanem az elbizakodott és eltelt emberről. A képen látható figura valamit tervezni látszik — Földényi külön fejezetet szentel az „építésznek”, azaz „az észnek kiszolgáltatott látásnak” és a „szerkesztve teremtésnek”, annak, amit Blake „egyszeres látásnak” (single vision) nevezett. Blake rajzos és verses instrukcióit szorosan követve Földényi is az építészetben fedezi föl és leplezi le a racionalista rendszerépítés netovábbját. Rendkívül érdekes, adat- és gondolatgazdag ez a fejezet is; akárcsak a körzőről, a szikláról, a testről és a rajzolt ábráról szóló fejezetekben, Földényi egy-egy képi motívum nyomába ered, azokhoz Blake verseiből és szövegeiből vett részleteket társít, mindezt az életműben és a korabeli szellemi kontextusban megmártja, és eközben olyan egyetemes és lényeges kérdéseket szálaz, amelyek egyáltalán nem művészet- és irodalomtörténeti érdekeltségűek, hanem egzisztenciális jelentőségűek — mi a jelenkorban is váltig rágódunk rajtuk.
Nagy lelemény az is, ahogy Földényi ebből az ál-„Newtonból” kibontja Narkisszosz archetipikus alakzatát (ez is külön fejezet tárgya). Hiszen az istenvesztett és ilyképp magára utalt, a saját észbeli potenciájába és potenciáljaiba beleszédült ember, aki, mint ez a figura, nőt és erotikát nem ismer, és nem adja át magát efféle vonzásoknak, mert csak a munkája érdekli, már-már óhatatlanul nárcisztikussá válik. A papírra meredő Newton mintha a saját szemének ábráját rajzolná a körzővel. Ez nem pszichológiai, hanem ontológiai nárcizmus, elfordulás mindentől (a mindenségtől) és befelé fordulás, bezárkózás a saját, mindenségnek hitt rendszerbe, az emberi konstrukciókba. Hihetetlenül pontosan és logikusan vezeti le Földényi a képen látható férfialakból a filozófiai Nárciszt, és ami a legjobb, bemutatja azt a vaslogikát, ahogyan az észlényből zárt lény lesz. Minden jelentős műalkotás kivezet önmagából és a művészetből, át a filozófiába, illetve a létkérdésekről való gondolkodásba — a legnagyobb elismeréssel szólhatok csak arról, ahogy ezt Földényi ebben a könyvben megcselekszi.
És nem ő, a szerző fejti ki az animal rationale, a 18. századdal kezdődő és épp ma bukfencező modernitás kritikáját, hanem Blake képei és versei mondják, ő csak elmagyarázza. A blake-i észkritika azonban az ő számára, meg a mi számunkra is, akárhogy nézzük, érvényes. „Ez a racionalizmus végtelennek és korlátlannak tünteti fel magát, megfeledkezve arról, hogy az ész határait nem az ész jelöli ki” — ez a könyv fő mondanivalója. Az ész csapdájáról van szó, miáltal az ember kizáródik a természetből és végső esetben — ahol jelenleg tartunk — az élővilág és a saját maga kreálta világ elpusztítójává válik. Blake, ahogy Földényi lekövette, a magába zárult Énben a Sátán örökös lehetőségét látta meg. „A Gonosz emancipálódásának és belsővé válásának vagyunk szemtanúi a Newton-nyomaton”, így szól Földényi végkövetkeztetése, és bármennyire is groteszken publicisztikus, nem tudom nem megemlíteni a tényt, hogy Putyin Sátán 2-nek nevezte el a hangsebesség hússzorosával száguldani képes interkontinentális, ballisztikus atomrakétáját, mely az emberi ész egyik leghatalmasabb és legnagyobb hatóerejű teljesítménye; bevetésre kész.
Blake, ha szeretjük őt, ha nem — ebből a karcsú könyvből most elég jól megismerhetjük — „nagy kínok késeivel” játszott, mint a Bukj föl az árból költője. Az élő hit elvesztésének fájdalma tüzelte. (Rém szenvedélyes és botrányos alak lehetett.) A Krisztus-hit elvesztéséé, mely hit nem tudásalapú, hiszen ez a One Man (így nevezte Blake Krisztust), vagyis a teljes, istenadta, gazdag és sugárzó szubjektum az ajtó, akin át közlekedhetünk ki-be (Ján 10:10). Az Istenben tükröződő és az Istent tükröző kiazmatikus személyiséget pedig észbeli tudással nem lehet megismerni és elsajátítani, hanem csak — pontosan úgy, ahogy Blake üzente — az imagination által, ami a hit: egy másfajta, nem szcientista, hanem érzetekkel, érzelmekkel és mára elhomályosult szellemi minőségekkel átjárt tudásvágy, vagy talán tudomás. Amikor Földényi Blake nyomán „az érzékelés kitágításáról” beszél, akkor erről beszél. „Az ember érzékelését nem kötik gúzsba az érzékszervek. Több mindent érzékel, mint amennyit az érzékek (mégoly pontosak legyenek is) fölfedezni képesek”, idézi a saját fordításában Blake-et. Ehhez kapcsolódik a vizionárius költő elmélete az egyes, kettős, hármas és négyes látásról (vagy látomásról), amit Földényi világosan elmagyaráz. (A világosság is egyik erénye ennek a könyvnek!) Talán szimpla látásnak is nevezhetnénk a single visiont, és a hit látásának a négyeset.
Ebből is kitűnik, hogy maga Blake is rendszert alkotott, nem szabadult attól, amitől menekült. Konceptualista volt képben és szóban. Földényi bírálja is emiatt, a könyv talán egyetlen szubjektív szerzői „kifakadása” így hangzik: „Ahelyett, hogy az egyetemes lázadást gyakorolva szilánkjaira hasogatta volna a létezést, úgy kezdett megtervezni és felvázolni egy új Jeruzsálemet, mint Newton: átgondoltam, néha ijesztően racionálisan”. A könyv végén azonban pont ezzel a „hasogatással” ellentétes óhajnak ad — halkan — hangot az interpretátor: „egységessé szerkeszthető-e még egyszer az a burok, amelynek megrepedéséért ő maga a leginkább felelős?” Ez az ő itt a lerajzolt „Newton”, a nekünk, olvasóknak briliánsan bemutatott Blake — és ő maga, Földényi László. Meg mi, akikben nem tud nem élni a holisztikus vágy, hogy a „szakértőség” divatja ellenére egységben lássuk a valódi és a szimbolikus világot, a kozmosszal egyetemben. De ennél is fontosabb az a bibliai „ajtó”, amelyen keresztül ki-be lehet járni. Hasonlóra a költészetben is rá lehet bukkanni — Blake-nél is —, én legutóbb Fenyvesi Ottó egyik versében csodálkoztam rá: „Csupa kérdőjel az élet, ki-be / járnak belőle a lények. A mennyek kapuja / mindig nyitva”.
A sötétség, ami Blake képén olyan rohadtul szépen megjelenik, Földényi szerint, és nem csak őszerinte, „Isten hiánya nyomán” támad. Ha megnézzük a színes nyomatot, ez világos. (És kitűnő, hogy a szerző összefüggésbe hozza Caspar David Friedrich és Goya maszatos feketéivel.) Többször is hallhatjuk Blake versének két sorát: „Isten, az oly sokáig imádott, távozik, akár egy mécses, / Mely olaj nélkül maradt”. Ezek gyönyörű sorok. Ennek a hiánynak a genealógiáját egész pontosan kirajzolja ez a művészet- és irodalomtörténeti tanulmány, mely egyúttal, rejtetten, esszé a mi legnagyobb bajunkról, amire a hit — nem lehetetlen — fölfedezése lehet csak gyógyír.
Apropó, és mi van azzal a sziklával, mely a kép felét elfoglalja? Amiből úgyszólván kinő ez az ember? Erre több értelmezési lehetőséget kínál fel a szerző, a legmeglepőbb szerint a sziklatömb Blake számára az anyaméh lehetett, az anyaméh mint halotti ágy. Rettenetes és velejéig modernista gondolat. Magamra maradtam azzal a gondolattal, hogy számomra ez a kő az egész képen a legszebb.
Egy motívum, egy kérdés nyitott, megoldatlan maradt: fehér lepel, gyolcs hullik alá az emberről a papírra egy követhetetlen pontról. Mintha a beszédet vagy a nyelvet szimbolizálná, de nincs rá magyarázat.