„Csokonai verseiben, prózai írásaiban a pálya legkülönbözőbb pontjain fel-feltűnik a megelevenedő sírhalom költői toposza, és ez mindvégig azonos súllyal van jelen az életműben. Azonos súllyal, de nem teljesen azonos jelentéssel, noha két vonatkozása állandó: az egyik a halál, az elmúlás gondolatának megszépítő feloldása, a másik a költői halhatatlanság utáni vágy”[1] — hívja fel a figyelmet Debreczeni Attila a monográfiájában, így az sem lehet véletlen, hogy Csokonai Vitéz Mihály felélesztésének lírai lehetősége már számos alkalommal felmerült a magyar irodalomban. Az ilyen kísérleteket összefoglaló 1973-as versgyűjtemény a Csokonai koszorúja címet viseli. A költőelődöt megszólítók névsora egészen Csokonai kortársaitól, a 20. századi alkotókig terjed, ami mutatja a Csokonai-hatás meghaladhatatlan és a teljesség igényével megbecsülhetetlen mértékét. Az antológiában szereplő szövegek nagy részéről elmondható, hogy az aposztrophé szituálja a versbeszédet, emiatt két határozottabb irányvonal olvasható ki a kötetből. Az egyik arra vállalkozik, hogy felébreszti a költőt (Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése[2]), kvázi élőhalottá teszi (Lévay József: „Csokonai Vitéz Mihály! / Várom, hogy sírodból kiszállj, / Sírköved fölemelem, / Jöszte, beszélgetni velem.”[3]). A másik inkább újramondja, elbeszéli, élővé alakítja az életrajz és a Csokonai-versek kultikussá vált mozzanatait — ezzel is hozzájárulva a kultuszépítéshez —, erre számtalan példa közül szemléletes lehet Tompa Mihály következő sora: „Költője a csikóbőrös kulacsnak!”,[4] vagy Szilágyi Domokos egy versszaka, amelyben Lilla alakján keresztül idézi meg a bordalok élményvilágát: „Istenem, istenem, jó fiú volt. / Engemet is szeretett — meg a bort, / ennivaló volt, hogyha bomolt.”[5] Azonban mintha a puszta megidézés és kultuszképzés alakzatán túl egy olyasfajta poétikai állapotfelmérés is színre lépne egyrészt magában a Csokonai koszorújában, másrészt a kortárs költészetben, amely próbára teszi Csokonai közlőképességét. Ugyanis Dsida Jenő Csokonai sírjánál és Lanczkor Gábor Hatvan utcai temető, Debrecen című versei éppen nem Csokonai reanimálására (latin anima = magyar lélek) törekednének (nem véletlenül fogalmaz ekképpen a Dsida-szöveg: „Hol bolyong a lelked, / szólj, Csokonai!”), hanem a Csokonai-féle versnyelv folytathatóságát és a vidám poéta kultuszának megkerülhetetlenségét, az azzal való szembenézés lehetőségeit problematizálják.
Bár a Dsida-recepció ez idáig nem tett kísérletet arra, hogy tüzetesebben megvizsgálja, mennyire összehasonlítható Dsida költészete a Csokonai-versnyelvvel, mégis következetesen állítja az élet(művek) rokoníthatóságának lehetőségét. Míg Szemlér Ferenc[6] és Áprily Lajos[7] a rövid életútban, addig Csiszér Alajos[8] ezentúl a költők humanista szemléletmódjában véli felfedezni a párhuzam alapját. További életrajzközeli értelmezésre ad okot egy Dsida Jenő egykori feleségével készült interjú is, amelyben nyilvánosságra hozza a tényt, miszerint az erdélyi költő saját síremlékével is Csokonai példáját kívánta követni: „Ideiglenes kriptába temettük, majd egy esztendő múltán a végleges sírboltba került át. Bár ő mindig azt akarta, hogy olyan egyszerű sírhelye legyen, mint Csokonainak, de a szülők ragaszkodtak a kriptához.”[9] Azonban a Dsida-életmű prózai és lírai részében egyaránt tetten érhető az epigonizmus mozzanata. Előbbi esetben a Titkok a versfordítás műhelyéből című esszében, amelyben Dsida a magyar nyelvre és nyelvről való fordítások kapcsán igenli a Csokonai-féle rímfelfogást:
„Gyanítom, hogy Csokonai járt a helyes úton, mikor a magyar nyelvet éppen olyan rímkészletű és lehetőségekkel rendelkező nyelvnek tekintette, mint akármelyik nyugat-európai nyelvet. Milyen üdítően hangzik fülünknek egy-egy Csokonai-versszak, melyben azonos beszédrészek csengenek össze, de amelyben tökéletesek, telivérek a rímek és nyomuk sincs holmi asszonáncoknak.”[10]
Dsida ezután A Reményhez című Csokonai-verset hozza fel példa gyanánt, amely ismeretéről nemcsak az idézett esszé, hanem a Csokonai sírjánál című verse is tanúskodik, hiszen mottójában a következő olvasható: „A Reményhez című Csokonai-vers dallamára énekli másfélmillió zarándok.” A mottó azonban nemcsak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy a szerző a költőelődhöz szeretne kapcsolódni, hanem azt is, hogy miért esett áldozatul a Csokonai sírjánál című szöveg a referencializáló, ideologikus olvasási stratégiáknak és ezzel szoros összefüggésben a cenzúrának.
Vincze Ferenc Dsida-monográfiája több helyen is tetten éri az életmű befogadástörténetében, hogy az értelmezők többnyire a politikum felől olvasnak és minősítenek. Vincze szerint már az 1928-ban és 1933-ban megjelenő első két Dsida-kötet, tehát a Leselkedő magány, a Nagycsütörtök fogadtatására is jellemző volt, hogy a recenzensek erőltetetten kerestek kapcsolatot a kisebbségi költészethez, vagy épp a transzilvanizmus hiányát kérték számon. Később ez a kevésbé irodalmi alapú megközelítés eszkalálódott az 50-es évek Dsida-vitájában, amely bár híján volt a nem referencializáló olvasatoknak, de mégis képesnek mutatkozott tematizálni egy olyan költészetet, amely nem irodalmi minősége miatt nem tudta kanonikus pozícióját elfoglalni, hanem sokkal inkább azért, mert nem adta meg magát ellentmondásmentesen a politikai kisajátításnak.[11]
Bár ez az értelmezői attitűd a harmadik kötetre is igaz, az Angyalok citeráján még az előzőeknél is nagyobb támadási felületet biztosít, hiszen posztumusz kiadványról van szó abban az értelemben, hogy Dsida a halála előtt nem artikulálta szándékát a kötet elrendezésére és válogatására vonatkozó szerkesztői eljárásokkal kapcsolatban. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor nem lehet véletlen, hogy e kötet versei szenvedik el a legtöbb hányattatást. Beleértve a Csokonai sírjánált is, amely például egy teljességre törekvő 1966-os kötetből, a Versek című válogatásból kimaradt. A könyv szerkesztője, Szemlér Ferenc a kihagy(at)ott szövegek miatt kérte, hogy ne kerüljön rá a neve az antológiára. Vincze Ferenc így értékeli az esetet: „A Kiadónak könnyű volt a dolga, mert a kötetet Szemlér nagy szeretettel, kiváló szakértéssel és több évig tartó kutatómunkával befejezte. A lektorok pedig — az én meglátásom szerint — a vallásos költemények nagy részét egyoldalú rövidlátásból, hozzá nem értésből egyszerűen kihagyták. A Csokonai sírjánál című verset pedig, mivel Debrecenben íródott — gondolom — sovinizmusból törölték…”[12]
Fordulatot jelentett a kiadástörténetben a Jékely Zoltán által szerkesztett és Lengyel Balázsnak a biblikus elemeket a Dsida-diskurzusba emelő előszavával ellátott, Magyarországon megjelent 1974-es válogatás, hiszen „a Romániában eddig nem közölhető Csokonai sírjánál és a Tükör előtt ciklus is bekerülhet a könyvbe, ahogyan — először a válogatott és gyűjteményes kötetek történetében — a Psalmus Hungaricus is napvilágot lát egy Dsida-kötetben”.[13] Ezenkívül Gömöri György[14] és Panek Zoltán[15] is emlékeztet a Csokonai sírjánál betiltására, Gömöri ezt az „erdélyi” és a „magyar” szavak feltűnésével indokolja. A kiadástörténetből arra a következtetésre juthatunk, hogy a vers második világháború és rendszerváltozás közti értelmezését az ideológiai olvasat uralta, és a referenciakeret nem hagyta szóhoz jutni a szöveget. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy a Dsida-vers olvasatába ez a fókusz végérvényesen beíródott, hiszen Markó Béla „nyíltan politizáló”[16] költői megszólalásként, Nemes Nagy Ágnes pedig a kisebbségi sorstudat[17] kinyilvánításaként tekint a szövegre. Holott Vincze Ferenc monográfiájában épp arra hívja fel a figyelmet, „hogy nem Dsida költészete kisebbségi, hanem az a közvetítő nyelv volt a legtöbb esetben kisebbségi, mely e lírát a referenciatér nyelvének összetett diskurzusa felé közvetítette. S ez a közvetítő nyelv, mely részt vett a Dsida megnevezésű szerzőkonfiguráció létrehozásában, olyan mértékben tapad a szerzői névhez, hogy a legtöbb esetben fel nem ismert előítéletként meghatározza a megközelítések módját.”[18]
Jelen elemzés arra tesz kísérletet, hogy redukálja a Vincze által determinált prekoncepciót, és ezáltal próbálja feltárni a Csokonai- és a Dsida-féle versnyelv dialogicitásának lehetőségeit és felmérni a Csokonai-kultusz lírai párbeszédképességét, természetesen szem előtt tartva ezen olvasási stratégia parcialitását, a történeti olvasásban keletkező félreértés lehetőségét.
Mindenekelőtt a Csokonai sírjánálnak azt az értelmezését érdemes megvizsgálni, amely referencializáló módon olvasta a szöveget, és ezáltal valójában az életrajzi értelemben vett Dsida–Csokonai analógiát kaparta ki a versből. Ennek megágyaz a költeményben a korábban már tárgyalt mottó, pontosabban a „Csokonai-vers dallamára énekli másfél millió zarándok” mondatban használt többes szám, valamint az „Erdélyből jövén” főszövegbeli kijelentés, amellyel együttvéve a mottó a trianoni békeszerződés következtében azon több mint másfél millió hazájától megfosztott magyarra utalhat, akik már csak idegen földről jövőként, tehát zarándokként juthatnak el Csokonai sírjához. Amennyiben a Csokonai-életút „kifejtését” keressük, annyiban a második versszak („Itt született Debrecenben / s itt pihent meg ő”) mondata egyrészt egy aforizmatikus, sűrítő jellegű, az életút elejét és végét rögzítő megállapításként is értelmezhető, amit a következőkben a harmadik és negyedik versszak kibont és részletez.
Mielőtt továbblépünk, érdemes arra felhívni a figyelmet, hogy már itt megszületik a Csokonai-kép egy olyasfajta olvasata, amely a szülőföld elhagy(attat)ása, majd az oda való visszatérés és ezzel együtt a meghalás visszatérő alakzatát mutatja fel. Tehát a harmadik versszak életrajzi értelmezése a Debreceni Református Kollégiumtól való elbocsátást („Minden ismerősid / rád támadtanak, / rád dőltek az ősi / kollégyom-falak, / zargatták a költőt / morc professzorok, / átkokat üvöltött / mindenegy torok”), ezután a kóborlás, majd a Vajda Juliannával történő találkozás eseményeit rögzíti („Bakony-erdőn ágyat / múzsakéz vetett / a békötözte lágyan / sebhedt szívedet”). A negyedik versszakban a visszatérés Debrecenbe mártír tettként jelenik meg („Mint eb, kit a gyatra / gazda elzavart, / fordul alkonyatra / megtért, hazatart, / Te is mentél széllel szembe, / árnyad egyre nőtt, / visszatértél Debrecenbe / a halál előtt, / itt hulltál romokba..”), amit az ötödik versszak árnyal egy eucharisztikus jelenettel, hiszen Csokonai krisztusi alakként reprezentálódik („sírodat, mint dús, nagy asztalt, / ülik körbe, lásd: / akit senki sem vígasztalt, / adj vígasztalást! / Etess meg ebéddel, / adj hit-falatot, / itass meg igéddel, / bölcs magyar halott.”)
Összességében úgy tűnik, hogy amennyiben egy történeti–referenciális olvasattal közelítünk Dsida költeményéhez, akkor a költőelőd bizonyos életrajzi eseményeit felvonultató szövegből egy olyan Csokonai-kép rajzolódik ki, amely végigjárta a száműzetés, a halálba való visszatérés és az abban otthonra találás útját. A versbeszélő szempontjából pedig leszögezhető, hogy az általa kiemelt életút-események miatt Csokonai alakja Krisztuséval lehet analóg, amiből aztán a lírai én a saját hazájába való visszatérését magyarázza és állítja be mártírtettként, ahogy ez az utolsó versmondatból kiolvasható: „Hazahív a hűség / s otthonunk a sír.” Ha mindezt elfogadnánk, akkor akár egyet is érthetnénk Markóval és Nemes Naggyal abban, hogy politikai–kisebbségi költeményként azonosíthatjuk a verset, hiszen az előbb vázolt Csokonai-felfogás egyértelmű példamutatásként szolgálhat a két világháború közötti erdélyi magyarság számára. Ráadásul a transzilvanizmus felőli értelmezői alapállást a mű keletkezésének körülményei is kiemelik, hiszen a Csokonai koszorúja című válogatáskötetbeli előszó funkcióját betöltő, Kiss Tamás által írt tanulmány szerint: „Mikor 1934-ben az itt járt erdélyi írócsoport meglátogatja sírját, fogan meg Dsida Jenő megrázó zarándok-éneke (Csokonai sírjánál).”[19]
Kérdésként merülhet fel azonban, hogy vajon valóban ennyire egyértelmű a Csokonai sírjánál című vers szubjektuma, a beszédpozíciók ökonómiája? Tényleg ennyire problémamentesen „ki lehet fejezni” bármilyen kultuszt, és az egyenlő volna a költészethez való hozzáféréssel? Továbbá, hogy a mottóban rögzített A Reményhez dallamszerkezetének újraírásán túl valóban semmilyen, a referenciális kapcsolatokon túlmutató poétikai interferencia nem keletkezik A Reményhez (esetleg en bloc a Csokonai-korpusz) és a Csokonai sírjánál között? Lapis József arra emlékeztet, hogy „[a] kései Dsida-versforma […] sarkalatos pontja a hangzósság kitüntetettsége és a rímeknek, összecsengéseknek a jelentésalakulásban fokozottan tetten érhető teljesítménye”,[20] amely alól a Csokonai sírjánál című szöveg sem kivétel.
Amennyiben a vers ismétlésszerkezetét vizsgáljuk, akkor feltűnő lehet, hogy vagy bizonyos szavak redundanciába forduló ismétlését, vagy a versszakkezdő sorok variatív anaforikusságát érhetjük tetten. Ha előbbi kapcsán csupán az első versszakot elemezzük, akkor a „szó” ötször fordul elő „szólj”, „szólít”, „szólítnak”, „szólni szótlanul” alakokban. Bár a lírai én megszólítja és felszólítja Csokonait, mégsem képes párbeszédbe lépni vele, sőt, az ismétlés inkább az erőltetés hangoltságát kölcsönzi a versszaknak, Csokonait kvázi megszólíthatatlannak tételezve. Minderre ráerősít, hogy éppen a nyelv alakulástörténetét legszemléletesebben felmutató alakzat, a figura etimologica nem állítja elő a (költői) hagyomány megszólíthatóságát. Ráadásul ehhez hozzájárul, hogy további két, szintén önmaga akusztikai értékét kiemelő szóalakban, a „vánszorogva” és a „szívszorongva” rímpárban is fellelhető az immár bizonyosan az erőltetett megszólítás kedvéért túlírt „szó”. Csokonai felhívásának kudarcát az első versszak utolsó négy sora teszi végérvényessé, ugyanis az „állni hajtott fővel, / mozdulatlanul, / írott néma kővel / szólni szótlanul” részletben a megszólító–megszólított viszony, azaz a versbeszélő autonóm egzisztenciája is feloldódik a síremlékben, eldönthetetlenné válik, hogy a mozdulatlanul és némán állás a lírai énre vonatkozik, aki szótlanul áll a kő mellett, vagy a síremlékre, ami néma kőként áll — viszont mindkét eset Csokonai megszólíthatatlansága felé mutat. Amennyiben az eddig elemzetteket összeolvassuk az első sorral („Hol bolyong a lelked, / szólj, Csokonai!”), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az első versszakban korántsem inszcenírozódik egy egyértelmű versszubjektum, nem történik meg Csokonai ébresztése. Sőt, a „bolyong” ige pontosan arra mutathat rá, hogy nem valamiféle neoplatonista módon elgondolt lélekutat visz színre a szöveg, hanem Csokonai a távolságban, a hozzáférhetetlenségben mutatkozik meg.
A Dsida-vers minőségét jelzi, hogy ennek következtében nem pusztán felfüggeszti a megszólítási kísérleteket, hanem a szövegszervezés középpontjába emeli, ezáltal a hagyományfolytonosságot problematizálja. Ha az elemzés tárgyává tesszük a vers meloszát, akkor időmérték szerint egy trochaikus lejtésű, ütemhangsúlyosan pedig egy 16 soros 6/5-ös szótagszámú ritmust kapunk, amely utolsó előtti négyesében ütemváltás történik, mégpedig a hosszabb sorok nyolcasokká nyúlnak. Ebben az értelemben a vers tökéletesen mímeli A Reményhez hangzását, azonban jelentéskonfiguráció szempontjából tovább is gondolja azt. Dsida Jenő versében ugyanis többször az elnyújtott, ütemhangsúly szerint az általános ritmustól távolabb helyezkedő részekben jelennek meg a referenciaként olvasható nyelvi elemek, például egy nyolc-ötös sorban olvasható az első versszak „Erdélyből jövén”-e, a második versszak e pontján (majd később is rendszeresen) Debrecen jelenik meg, a harmadik versszakban pedig a Kollégium elhagyásának kultikus eseménye. Vagyis mintha az ütemhangsúly változása rendszeresen distanciát képezne a megidézett költészet és a költő élete között. Ezen eltávolító gesztus pedig — amennyiben elfogadjuk a korábban tárgyalt hozzáférhetetlenséget — értelmezhető úgy, hogy pontosan a Csokonai-kultusz kötelező kimondása korlátozza a Dsida-költészetet.
Később Csokonai mégis megszólíthatóvá válik a versben, hiszen megszólal a hetedik versszaktól a kilencedikig tartó rész idézőjelbe tett soraiban, viszont éppen nem a kultikus eseményeket megörökítő versszakok következtében. A hagyomány folytathatóságát Csokonai természetfelfogásának színrevitele idézi elő. Debreczeni Attila monográfiájában mutat rá Csokonai korai költészetében a természet- és halálfelfogás összefüggő viszonyára:
„A költő a sírral való kapcsolatteremtés szimbolikus gesztusaival vesz erőt az elmúláson, ha csak a költői képzelet világában is […] a természet örök körforgása folytán — léte anyagi mivoltában is folytatódni látszik, csak más formában. A természet (isteni princípiumnak tekintett) örök rendje áll tehát e költői toposz hátterében ekkor. Az átalakuló, új és új formákat öltő anyagi lét folytonossága jelenti azt a biztonságot adó szemléleti hátteret, amelyből szembenéz Csokonai a mulandóság gondolatával, s ha le nem is győzheti, de felülemelkedik rajta.”[21]
Ahhoz viszont, hogy megértsük, hogy a Dsida-vers első hat versszakában miért nem érkezik válasz a lírai én felhívására a kései Csokonai-lírához, pontosabban A Reményhez kell fordulnunk. A Lilla-kötetnek ugyanis fontos jellemzője, hogy „[a] természeti képekkel leírt történeti keret, mely a boldog szerelem elérésén át ível annak elvesztéséig, a természet kiüresedésével ér véget”.[22] Ezt a lezáró és felszámoló poétikai eljárást épp A Reményhez hajtja végre. Innen válik érthetővé, hogy az első versszak megszólítási kényszere után miért a natúrához fordul a beszélő: megpróbálja rekonstruálni azt a költői beszédet, költői rendet, amelyben az emberi affekciók, hangulatok és a természeti jelenségek, toposzok egymással harmonikus kölcsönhatásba lépnek, tehát amibe a Csokonai-féle költészet megszólalási lehetőséghez juthat. „Megmozdul a szellő, / porladt rokonok / melléből lehellő, — / zizeg a homok, / zizegnek a lombok / és amerre látsz, / hajladozva bólog, / reszket az akác.”
Különösen érdekes lehet ebből a szempontból a Csokonai-szólamnak ez a részlete:
„Lehet földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végképp befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér”
E részletben is érvényesül az a kettős versszervezés, ami a kultusz szövegtől eltávolító és a költészeti hagyomány szövegközeli olvasatait hozza létre. Egyrészt nyilvánvalóan olvasható a Csokonai-féle progresszív gondolkodás és a Kazinczy által kultikussá vált retorikai konstrukció a „debreczeniség”[23] konfliktusaként. Emellett egy exhumálási kísérlet is bekerül e részlet révén a vers referenciális utalásrendszerébe, ugyanis részben Győri L. János elmondása, valamint egy 2005-ös Magyar Nemzetben megjelent Beke Alberttel készült interjú szerint Juhász Géza egyetemi tanár 1953-ban régészekkel felásatta a Dorottya utcai temetőt, de nem találták meg Csokonait a síremlék alatt: „Juhász Géza a jegyzőkönyvben megemlítette, hogy az akkori temetőcsősz családja már harmadik generációban űzte ezt a foglalkozást. A családban öröklődő hagyomány szerint Csokonai Vitéz Mihály fejfája a jelenlegi emléktől keletebbre, egy-két méterre állott, még az emlékoszlop felállítása után is. Egyébként már 1835-ben sem volt meg a fejfa. Ezt dokumentálja az a vers is, amiben egy költő szomorúan írja le, hogy eltűnt Csokonai fejfája.”[24] Beke kutatásai szerint azért építették pár méterrel odébb a síremléket, mert a fejfa épp egy lapályos területen volt, így az eredeti helyen a hatalmas és súlyos emlékműnek nem volt biztosított a megfelelő alapzat. Ebben az értelemben a Dsida-vers egy több száz éves városi legenda megörökítője. Azonban Csokonai exhumálásának poétikai kísérlete is tetten érhető a műben, hiszen a Csokonai-szólam idézett soraiban a természet mediális teljesítményével erősen idézi a költőelőd természetfelfogását, amelyben a megszólított és a megszólító közötti közvetítőszerepet a natúra látja el.
Bár ezen tanulmány keretei nem engedik, hogy versszakról versszakra megvizsgáljuk a Csokonai-kultusz korlátozó, illetve a természet-érzelmek ökonómiáját rekonstruáló egymással ellentétes versszervezési folyamatokat, ezért a következőkben — mivel előbbiről már valamennyire szó esett — csak utóbbi kerül az elemzés fókuszába. A harmónia helyreállítását szolgálják a még nem tárgyalt variatívan anaforikus versszakkezdetek és az olyan motívumokká fejlődő ismétlések, mint a homok, a keménység vagy az akác. Előbbi összesen négy versszak indulását határozza meg döntő mértékben. Az első és az ötödik versszakban a „Hol bolyong a lelked” és a „Merre leng a lelked” az aposztrophé aktusával él, de válasz rá nem érkezik, így e versszakokban is a megszólítás sikertelensége bontakozik ki, és fogja keretbe a Csokonai-kultusz színrevitelét a második, a harmadik és a negyedik versszakban. A második és a hatodik versszak kezdősorai („Megmozdul a szellő” és „Meglendül a szellő”) pedig a sikertelen megszólítás utáni átmenetet alkotják: míg előbbi megkezdi a klasszikus költészetben bevett liget-kép vagy kert-kép rekonstruálását, addig utóbbi ugyanezen poétika folytatójává válik. Ebben a korábbi versszakban feltűnt jelenségek felfokozottá válnak, hiszen a „zizegnek a lombok” helyett a „légáram beszél”, a „hajladozva bólog, / reszket az akác” helyett pedig a „tengerként morajlik, / zsong ezer akác” szerepel. Ekképpen a hatodik versszak állítja elő azt az antropomorfizált toposzhasználatot, amely ténylegesen megidézi a Csokonai-féle versnyelvet.
Erre ráerősít, hogy a Csokonai-szólam maga is egy allegorikus természeti képben szólal meg, amely Debrecent homokként reprezentálja, amit az akácok tartanak egybe: „Nézd, Debrecen porhomokja / futna szerteszét, / de akácok marka fogja / tartja a kezét”. A föld összetarthatósága kérdésként merül fel a szövegben, azonban hatástörténeti szempontból nagyon is állást foglal a Dsida-vers, hiszen ezáltal A Reményhez következő sorára játszik rá: „Hagyj el, óh Reménység! / Hagyj el engemet; / Mert ez a keménység / Úgyis eltemet.” A Csokonai-versben produktív bizonytalansági tényező a „keménység” vonatkozásának mibenléte, hiszen az jelentheti akár a lírai én apátiába fordulását, a múzsa szívének megkeményedését, és mintha egy metonimikus olvasat is érvényesként hatna abban az értelemben, miszerint a föld lenne az, ami önmagába temeti a lírai ént. A Dsida-vers Csokonai-szólamában háromszor is felbukkan a keménység — kétszer a haragra vonatkozó jelzős szerkezetben, egyszer pedig a szólam lezárulásaként épp a föld megkötése, megkeményedése kontextusában, amely következtében el is hallgat Csokonai: „szőjétek keményen / újra át meg át / s megkötött fövényen / játszik unokád”. Innen válik érthetővé a versben többször előforduló „rokon” megszólítás, hiszen nem is annyira az életútban tűnik rokoníthatónak Dsida és Csokonai, sokkal inkább költészetük hatástörténeti összetartozásában. Elmondható tehát, hogy a Csokonai sírjánál dialógusba lép A Reményhez című vers keménység-fogalmával, Csokonai mintegy biztos alapzataként, ha tetszik, otthonaként, hazájaként szolgál a Dsida-féle versnyelvnek.
A mű utolsó versszakában elhallgat tehát a Csokonai-szólam, és visszatér a lírai én, aki ismételten a természet poétikai kiüresedéséről számol be: „Elhallgat a szózat. / Egy bozontos ág, / egy fűszál se borzad. / Méla némaság.” A záróversszak értelmezése kapcsán fontos lehet Paul De Man prosopopeiára vonatkozó meglátásaival élni, miszerint „a holtak megszólaltatásával — a trópus szimmetrikus struktúrájának köszönhetően — az élők ugyanazon oknál fogva egy csapásra némává válnak, beledermedve saját halálukba”.[25] Nagyon hasonló történik ebben a versben is, hiszen Csokonai elhallgatását követően a lírai én beszédébe beíródik a Csokonai-hatás, például a versvégi elköszönés, visszaköszönés révén („Isten véletek!”, „Ég veled, rokon!”), majd A Reményhez szövegéhez hasonló módon a Csokonai sírjánál versszubjektuma is eltemeti önmagát. Ez megjelenik egyrészt explicit módon a „Hazahív a hűség / s otthonunk a sír” mondatban. Másrészt pedig a toposzok és a képek szintjén, hiszen a „Béborult a hűs ég, / hűs esője sír” sorok éppen a „hűség” textuális szétszórásával, leesésével lágyítják meg a föld keménységét, így a zárósor a Dsida-vers beszélőjét is a földdel teszi egyenlővé. Ily módon a Dsida-vers a Csokonai-hagyomány meta-emlékhelyévé válik.
Lanczkor Gábor Sarjerdő című verseskönyvének szerkesztési struktúrája felborítja a hagyományos rendet, ugyanis az oldalakon a cím helyén grafikusan az eredeti sírfeliratot mímelő textusok láthatók, majd alatta a helyrajzi jelölés, és csupán ezután következnek a prózaversek — tipográfiai szempontból a legkevésbé figyelemfelkeltő módon szedve. De az igazán meglepő húzás, hogy nem a sírfeliratok, tehát általában a nevek, hanem a helyrajzi jelölések kerülnek a tartalomjegyzékbe, ezáltal mintha egy poétikai köztemetőt, vagy ahogy Meiszterics Adrienn megjegyzi az Alföldben közölt kritikájában, mintha egy „egységes heterotópiát alkotna”[26] a kötet. A Sarjerdőben egyetlen oldalpáron találhatók a debreceni síremlékeket megörökítő költemények, míg a Borbély Szilárd-vers a Debreceni köztemető, addig Csokonai a Hatvan utcai temető, Debrecen címen lelhető fel a tartalomjegyzékben. Azért hangsúlyos a tipográfiai elemzés, mert akárcsak a síremléken, a prózaversben is a „Csokonai” név maga alá rendezi az összes többi szövegrészletet. A „tulajdonnév — mint az egyedi létező jelenléte számára fenntartott kizárólagos elnevezés — soha nem volt más, mint az elhomályosítás alatt jelenlévő, transzparens láthatóság eredendő mítosza; mivel a tulajdonnév mindig csak az osztályozásban betöltött szerepe révén, tehát a különbségek nyomait rögzítő írásban válhatott lehetségessé”[27] — mutat rá Derrida. Ez a megállapítás abban az értelemben kapcsolódik a Lanczkor-vershez, hogy a Csokonai név is mintegy maga alá rendezi többek között Debrecen, a hazafiság, a Hatvan utca, a múzsák vagy éppen a borivás fogalmait, ezáltal a kultuszképzés eljárását érhetjük tetten a tulajdonnév elrendező, kategorizáló funkciójában.
Bár a már idézett kritika tárgyilagosnak értékeli a prózaversek beszélőjének hangját, az elemzett versben mintha ez egészen az adatolásba fordulna át, hiszen a szöveg nagy része a Csokonai-kutatás jól ismert, már-már közhelyesnek mondható forrásaiból vett idézet. Az első Petőfi Sándor 1847-es útinaplójából való,[28] ezután megjelenik a síremléken található Csokonai-idézet Gróf Széchényi Ferencnének című verséből, továbbá egy részlet a Szana Tamás által jegyzett Csokonai-életrajzból, amelyben arról ír, hogy hátrahagyott kéziratokat is a sírba helyzetek, például az Árpádiász című eposzt. Mindez arra mutathat rá, hogy a tulajdonnév és a lírai én sosincs közvetlen, megértési potenciált tartalmazó viszonyban, mindig csak a Csokonai-kultuszhoz és nem a Csokonai-féle versnyelvhez van hozzáférése a beszélőnek. Még akkor is igaz ez, amikor a síremléken olvasható versidézet jelenik meg a szubjektum előtt, hiszen akkor sem a szövegre reagál, hanem az emlékmű részének tekinti. Ez azért látványos, mert nem az idézetre, hanem az utána következő elválasztó tipográfiai jelre tesz megjegyzést: „s életet fuval bele:***. Három csillagba.”
Azonban az, hogy a lírai én nem tud viszonyulni Csokonai szépírói munkásságához, azzal a következménnyel is jár, hogy saját szövegét is megfosztja esztétikai olvashatóságától, amit a zárómondat visz színre. A „Mindazoknak, akik mindennap isznak bort, és nyílt szívvel, a szabad éggel szemben isszák, ajánlom ezt a verset” közbeékeléses mondatstruktúrája ugyanis hátra veti, ezáltal hangsúlyossá teszi és visszaolvastatja a szövegre az „ajánlom ezt a verset” részletet. Ez nemcsak azért lehet fontos, mert a „vers” kategóriájának nyomatékosítása éppen a Csokonai-féle versnyelvtől való távolságot jelöli, hanem azért is, mert az ajánlás aktusa íródik rá a szövegre, így az paratextusként is olvashatóvá válik. Ráadásul az „ezt” mutató névmás is éppen a vers vagy a Csokonai-féle versszerűség hiányára utalhat. Kálmán C. György arra emlékeztet Paratextus és ideológia című értekezésében az ajánlás gyakorlatának történeti–elméleti bemutatásával, hogy az a kortárs irodalomban már inkább szimbolikus jelentésű vagy ironikus gesztus értékűvé vált.[29]
Innen közelítve a Lanczkor-műhöz úgy tűnik, hogy a Csokonai név alá rendeződő idézetek és leíró típusú szövegrészek a kollektív–kulturális emlékezet építésében tevékenykednek, de nem tudnak személyes tapasztalattá, az egyéni emlékezet részévé válni és párbeszédbe lépni a beszélővel, így a költemény önprezentációja egy ironikus gesztussal kiutalja magát a líra kategóriájából. Ebben a szöveg szoros olvasása is megerősíthet, hiszen amennyiben Culler Líraolvasására[30] támaszkodunk, annyiban egyáltalán nem érvényesül a prosopopeia vagy az aposztrophé alakzata, esetleg bárminemű figurális teljesítmény a Hatvan utcai temető, Debrecen című költeményben. Igaz, a kötet egészét értelmezve találunk lírai beszédmóddal dolgozó verseket a Sarjerdőben, így pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a Csokonait idéző szöveg lírafelfogásának nem feltétele a figuralitás, sőt, éppen a költői nyelv defigurációjában mutatja fel a halál másfajta megértésének lehetőségét.
Csokonai Vitéz Mihály egészen más módon mutatkozik meg Dsida Jenőnél és Lanczkor Gábornál, viszont közös pontként azonosítható szövegeikben líra és kultusz szembeállítása. A Dsida-recepció elsősorban életrajzi adatokra alapozta a Csokonaival való összehasonlítást, ezáltal lezártnak is tekintette azt. A verselemzés arra próbált rámutatni, hogy bár valóban felkínálja magát egy referenciális olvasási keret, ez nem kizárólagos, sokkal inkább korlátozó jellegű, hiszen épp az életrajz kultikus eseményei nem hagyják szóhoz jutni Csokonait. Ráadásul a Csokonai sírjánál című versben működik egy másik versszervezési alakzat is, amely a vidám természetű poéta természetfelfogásának és hangzásvilágának előállítása révén képes a dialógus létrehozására. Ezzel szemben a kortárs vers párbeszédképessége ténylegesen a Csokonai-kultuszra korlátozódik, aminek következtében a síremlékhez írt szöveg önmaga költőietlenségéről tanúskodik. Úgy tűnik, Lanczkor Gábor és Dsida Jenő között a párbeszédképesség alkotja a legjelentősebb törésvonalat. Míg előbbi szövege a kultuszhoz való beszéd által a líra temetőjévé válik, addig utóbbi megeleveníti a Csokonai-féle lírát, és ekképpen rögzül Csokonai meta-emlékhelyeként.
[1] Debreczeni Attila: Csokonai, az újrakezdések költője, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 286.
[2] Csokonai koszorúja, szerk.: Bényei József, Hajdú-Bihar Megyei Tanács, Debrecen, 1973, 5.
[3] Uo., 117.
[4] Uo., 89.
[5] Dsida Jenő versei, szerk.: Réz Pál, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 2007, 176. A Csokonai sírjánál című vers egyéb idézeteit a tanulmányban nem jelölöm, de minden további idézés erre a kiadványra vonatkozik.
[6] Szemlér Ferenc: Dsida Jenő = Tükör előtt: In memoriam Dsida Jenő, szerk.: Pomogáts Béla, Nap, Budapest, 2001, 279.
[7] „Talán ezért kellett olyan korán eljutnia a határkőhöz »könnyelmű, fiatal, csacsi« élete útján, nem sokkal azután, hogy harmincéves férfiarcát, a »sokat tudót, öregedőt« aposztrofálta. Élete utolsó éveinek lázában van valami, ami Csokonai lázas alkatára, gyors égésére emlékeztet.” Áprily Lajos: Dsida Jenő = Tükör előtt…, 272.
[8] „Dsida Jenőt nemcsak rövidre szabott élete rokonítja Csokonaival, Poe-val, hanem az elmúlás elleni küzdelme a szépség, a természet ereje révén. Sok versének rokokó bája, kecsessége, játékossága a nagy elődök társává avatja. A játszi könnyedség, a szárnyalás mögött a legyőzött szomorúság, haláltudat köde gomolyog. Ebben rejlik humanizmusának ereje, érvénye és hitelessége.” Csiszér Alajos: Dsida Jenő a költő = Tükör előtt…, 12.
[9] Marosi Ildikó: Felejtsd el arcom romló földi mását = Tükör előtt…, 124.
[10] Dsida Jenő: Titkok a versfordítás műhelyéből, Pásztortűz, 1936/10–11..
[11] Vö.: „A Leselkedő magány kortársi recepciója csak sejtette, a Nagycsütörtöké viszont láthatóvá teszi, hogy Dsida költészetében olyan változások történnek meg, melyek eltávolítják líráját a régió kánonjától, s ennek egyértelmű megfogalmazásaként költészetét immár a korabeli magyarországi irodalmi kánon rendszerében kísérlik meg elhelyezni.” (Vincze Ferenc: Az átmen(t)et(t): Dsida. Szerzők, kiadások, értelmezések, Kijárat, Budapest, 2012, 63.) Ezen megállapítás a kortárs recepcióra tartozik, ami azért nagyon hangsúlyos, mert Vincze Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy a két világháború közötti időszakban egyáltalán nem volt annyira homogenizált, egyértelműen transzilván jellegű az erdélyi költészet, mint ahogy azt a 20. században íródott irodalomtörténetek beállítják, erre épp a Dsida-költészet mutathat rá. A húsz évvel később történő Dsida-vita újra felvonultatja a korábbi politizáló állásfoglalásokat, azonban Földes zárócikkében felhívja a figyelmet a költő kisajátíthatatlan pozíciójára: „Földes talán legnagyobb érdeme abban mutatkozik meg, hogy kimondta: amiért valami nem illeszkedik teljes mértékben az ideológiához, az attól még elfogadható, értékelhető. Megszólalásával és kiemelt szerepével egyúttal mindezt a diskurzus tágításának kísérleteként is lehet értelmezni, hiszen egy addig tabunak számító költőről és ennek költészetéről szólt a vita, s legvégül véleményem szerint sikerült Dsidát visszahozni a teljes elfelejtettség homályából. És azzal, hogy kijelentette, más esztétikai mércék és értékek is léteznek, melyek mondanivalója és értékítélete megfontolandó, egyfelől relativizálta saját diskurzusát, s végeredményben nem tagadta meg más diskurzusok létjogosultságát.” Uo., 126.
[12] Uo., 154.
[13] Uo., 171.
[14] „Az viszont már kínosabb, hogy Dsida ismertebb versei közül kimaradtak mindazok, amelyekben a Házsongárdi temetőben nyugvó költő hitet tett magyarsága mellett, vagy célzott erdélyiségére (értsd: nem román voltára). Nemcsak a hazafias pátosza és szenvedélye miatt feketelistára tett Psalmus Hungaricus hiányzik a kötetből, hanem a magyarországi antológiákban sűrűn szereplő Csokonai sírjánál is, valamint féltucat — kötetben eddig nem publikált — olyan vers, amelynek címében az »erdélyi« vagy a »magyar« szó előfordul.” Gömöri György: A romlandó dolgok költészete = Tükör előtt…, 306.
[15] „A felszabadulás óta mindössze hét költeményét nyomtatták ki újra. Hatot a Hét évszázad magyar versei című antológia IV. kötetében: Csokonai sírjánál, Hulló hajszálak elégiája, Tavalyi szerelem, A sötétség verse, Szerenád Ilonkának, Miért borultak le az angyalok Viola előtt…” Panek Zoltán: Dsida Jenő ébresztése = Tükör előtt…, 209.
[16] „Persze azért Dsida életművét is alaposan meg kellett tizedelni, hogy nyomdafestéket láthasson, hosszú és fáradságos volt a retusőrök munkája az ő esetében is, hiszen a néhány nyíltan politizáló vers mellett (Csokonai sírjánál, Tarka-barka strófák, Tükör előtt, Psalmus Hungaricus) le kellett tagadni katolicizmusát, amely egész pályáját át- meg átszövi.” Markó Béla: Költő a koponyák hegyén = Tükör előtt…, 190.
[17] „Ha azt állítanánk, hogy a magára talált Dsida egyetlen nagy életérzés — halálérzés — költője, nem mondanánk igazat. Jelen van benne a kisebbségi, erdélyi sorstudat, magyarságának kisebesedett átélése a Csokonai-versben, a rekedt, nagy kiáltásban, a Psalmus Hungaricusban és sok helyen másutt.” Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő = Tükör előtt…, 382.
[18] Vincze Ferenc, Az átmen(t)et(t): Dsida…, 271.
[19] Vö. Csokonai koszorúja…, 16. Igaz, ha nem is zárja ki, de némileg ellentmond ennek az adatnak Dsida egykori feleségének, Imbery Melindának a beszámolója, aki szerint épp nászútjukon írta Dsida Jenő a szöveget. Lásd: „Nászútra Debrecenbe mentünk, ösztöndíjat kapott a nyári egyetemre. Ekkor írta az Örök útitársakat, és a Csokonai sírjánál című versét.” Marosi Ildikó, Felejtsd el arcom földi mását…, 119.
[20] Lapis József: Az elmúlás poétikája: A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2014, 114.
[21] Debreczeni Attila, Csokonai, az újrakezdések költője…, 289–290.
[22] Magyar irodalom, főszerk.: Gintli Tibor, Akadémiai, Budapest, 2010, 347.
[23] Vö.: „Kazinczy és debreceni vitapartnerei nem a debreceniek kortárs önértelmezéséről vitatkoztak, amelyet ilyennek vagy olyannak láttak, hanem a Kazinczy által alkotott Debreczen-képzeten, vagy még inkább azon a vádon, amit ennek széttartó jelentéshalmaza végső soron sugallt. ’Debreczeniség’ és debreceniség így minden referencialitásuk ellenére is leginkább retorikai konstrukcióként állnak most előttünk.” Debreczeni Attila: A debreceniség: Kazinczy és egy nyelvi paradoxon születése = A debreceniség mintázatai: Városi identitás és a lokális emlékezet rétegei a kora újkortól napjainkig, főszerk.: Fazekas Gergely Tamás, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2020, 71.
[24] Stefka István: Csokonai újabb titka, Magyar Nemzet, 2005. 03. 09., 4.
[25] Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás, ford.: Fogarasi György, Pompeji, 1997/2–3, 103.
[26] Meiszterics Adrienn: Az emlékezet kitérői, Alföld, 2021/2, 117.
[27] Jacques Derrida: Grammatológia, ford.: Marsó Paula, Typotex, Budapest, 2014, 129.
[28] Sz. Kürti Katalin: Köztéri és épületdíszítő alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban, Hajdú-Bihar megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztálya, Debrecen, 1977, 19.
[29] „Az ajánlás gyakorlata (vagy egyenesen kötelessége) több száz évvel ezelőtt a protekció (védelmezés) társadalmi hálózatának elfogadását fejezte ki, a feudális hierarchiáét, az író pénzügyi függésének elismerését, és olykor annak igényét, hogy az alárendeltség és a hála fokáról és módjáról a szerző számot adjon. Ugyanez a gesztus (amely paratextusban nyilvánul meg) a későbbi korszakokban, amikor a háttér- »ideológia« már elhalványodott és azután elveszett, vagy ironikus jelzéssé alakul át, vagy a személyes elkötelezettség gesztusává (és még számos egyéb használata lehetséges).” Kálmán C. György: Paratextus és ideológia, Literatura, 2009/4, 412.
[30] Vö. Jonathan Culler: Líraolvasás, ford.: Füzi Izabella = Figurák, Gondolat−Pompeji, Budapest−Szeged, 2004, 119−132.