Lépold Zsanett: Városszöveti látlelet egy 21. századi flâneur szemszögéből

Oláh Norbert festő művészetéről

A 21. században, a (poszt)digitális forradalom világában egyre több olyan ember jön velünk szembe az utcán, aki ahelyett, hogy a körülötte lévő környezetet szemlélné, a telefonjába réved, és a virtuális valóság köti le figyelmét. Holott nemcsak Budapesten akad néznivaló – többek között Magyarország gazdag építészeti öröksége okán. Például a főváros nyolcadik kerülete kifejezetten sokrétű, többek között azért, mert egy multikulturális és folyamatosan (drasztikusan) átalakulóban lévő, gigaberuházásokkal terhelt városrészről van szó. Oláh Norbert festő épp ezzel a tendenciával megy szembe: az évek óta lakhelyéül szolgáló Józsefvárosban bolyongva figyeli az utcákat keretező épületeket, keresi az azonosságokat és anomáliákat, közben pedig felfigyel olyan jelenségekre, olyan apró részletekre, amelyek mellett a hétköznapok során a legtöbb ember elmegy. Miközben ezek a helyszínek gyakran tranzitzónák és életterek is egyszerre. Nap mint nap elsétálunk mellettük, rendszeresen beférkőznek a (perifériás) látásunkba — vagy épp a lakásunk ablakán keresztül, a kilátás révén az otthonunk részét képezik. Attól függően, hogy éppen milyen perspektívából szemlélünk egy-egy építményt, akár egy-egy család mindennapjaira is rálátásunk nyílhat: a gang, a körfolyosó, az erkély vagy a belső udvar az ott élők élettere, hétköznapjaik meghatározó színhelye. Ebben a tekintetben Oláh Norbert megtestesíti a 19. századi flâneur (azaz a városi kószáló) posztdigitális korszakbeli figuráját. Az alkotó nemcsak azért ismeri a művei alanyait, az épületeket, helyszíneket, mert a kerületben él, hanem mert nyitott szemmel jár-kel a hétköznapok során. Akárcsak a flâneur, aki nem befelé, hanem kifelé figyel, aki pásztázza a házakat, az embereket, s mindeközben nemcsak a jelen tárul fel előtte, hanem a múlt is.

Oláh Norbert 2017-ben kezdődő és a mai napig tartó alkotói ciklusa épp ezekkel a témákkal, jelenségekkel foglalkozik, s olyan apró momentumokra irányítja a figyelmünket, amelyek egy tágabb perspektívából mutatják be a városszövet alappilléreit. A nyolcadik kerületre összpontosító művek sora folyamatosan meg-megújul, kiegészül újabb szempontokkal. A Józsefváros építészeti örökségéből merítő képek első darabjai a háztetőket és a téglafalakat vették górcső alá, amelyeknek előzményeként tekinthető egy másik sorozat, a Bádogosok (2016). Miután az alkotó a Magyar Képzőművészeti Egyetemen „leszerel”-t, nem tudott elhelyezkedni szakmájában, így néhány hónapig egy építkezésen dolgozott segédmunkásként. Oláh Norbertet a fizikai munkához családi szálak is kötik, ugyanis édesapja ácsként és bádogosként tevékenykedik. Így az alkotónak az élete folyamán többször is lehetősége adódott külső szemlélőként (is) megismerkedni a munkáslét velejáróival. Köztük például a háztető(tere)k végeláthatatlan panorámájával és zárt világával — merthogy épp az a legkülönlegesebb bennük, hogy amilyen nagy szabadságfokkal rendelkeznek a kilátást illetően, épp olyan elzárt területnek számítanak az utca embere, a „civilek” számára. A Bádogosok című sorozat életképeket rögzít a háztetőkön folyó munkáról és a köztes pihenőidőről. A képek olyanok, mintha egy-egy lencsevégre kapott pillanatot ábrázolnának, s szinte látjuk, ahogy zajlik az élet a háztetőkön, ahogy véget ér a szünet, ahogy folytatódik a munka. A fotográfiai hasonlat abban a tekintetben nem áll távol a valóságtól, hogy a képrögzítés az alkotónál vázlatként szolgál: a festésre és rajzolásra „ítélt” jeleneteket, illetve környezetüket dokumentálja, majd ez alapján komponálja meg a végeredményt. Az alkotások azonban több szempontból is eltávolodnak a fotó műfajától — miközben első ránézésre épp ennek ellenkezője tűnik valószínűbbnek. Bár realisztikusan ábrázol, nem a szó szoros értelemben másol. Bár a valóságot rögzíti, nem egy adott pillanatot láttat, hanem egy miliőt, illetve komplex személyiségrajzot ad át a gesztusok, szokások megjelenítésével. A képek — a rajtuk megjelenő alakokkal és a körülöttük feltáruló épített környezettel – egyrészt egy objektív, általános képet adnak a munkáslét mindennapjairól, másrészt az alkotó belefűzi saját viszonyát, egy személyes szálat is — ilyen a Tízezredik cigiszünet (2016) című festmény, amelyen édesapja is feltűnik.

Az alkotó legismertebb, háztetőket, tégla- és tűzfalakat ábrázoló munkái különféle perspektívából mutatják be Józsefváros esszenciáját: egymásra rakódó rétegek sora tűnik fel, amelyek a városrész történetének meghatározó elemei. A sokrétűség azonban csak az ábrázolt alakok variálásában és a béka- és madárperspektíva közötti váltogatásban ölt testet, valójában minden egyes műnél azonos a szemlélet. Ez pedig az objektív alkotásmód, azaz Oláh Norbert nem egy adott pillanatra, benyomásra összpontosít, hanem általánosságban, mindennemű zavaró tényező vagy sallang nélkül festi/rajzolja le alanyait. Így lehet az, hogy az összes utca, tér és épület felett szinte világít a hófehéren hagyott papír/vászon. Nincs napsütés, nincsenek esőcseppek vagy borús felhők — csak a terek és építmények maguk, hirdetések, járókelők és lakók nélkül. Az objektív ábrázolási mód, a távolságtartás a hangulati elemektől azért is kiemelten fontos, merthogy egy olyan alkotóról beszélünk, aki kötődik, közel áll az ábrázolt helyszínekhez, ellenben mégsem romanticizálja vagy dramatizálja környezetét, sőt bár objektíven nyúl a valósághoz, eltávolodik az alanyoktól, miközben mégis értő és hiteles nézőpontról tesz tanúbizonyságot.

Ezen szériák mellett — mint például a Háztetők és téglafalak (2017) vagy a Kilátás a Déri Miksa utcai műteremből (2017) — érdemes kiemelni a Nyolcnegyed (2021) című sorozatot, amely részben szakít a korábbi gyakorlattal. Az alkotó továbbra is a józsefvárosi épített környezetre fókuszál, ám ezúttal a fehér égboltot/hátteret felváltja az élénk, sőt rikító színvilág. Az épületportrék alanyai pedig olyan konstrukciók, amelyek ritmikus, ismétlődő geometriai formákból tevődnek össze. A századfordulós, nagypolgári bérházak ódon eleganciájának helyébe a Kádár-korszak modernizmusa lép: letisztult és szürke betontömbök, a paneltól a pártszékházig. Az épületek puritán felületei, a klasszikus értelemben vett ornamensek és színek hiánya indokolta az élénk háttérszínezést — így a végeredmény ugyanazt a hatást kelti, mint ami a korábbi épületábrázolásoknál is tapasztalható. A vöröses színű téglafalak és háztetők, valamint a mély tónusú színnel ellátott falak érvényesüléséhez nagyban hozzájárul a fehér alap, míg a modern építmények esetében épp markáns piros vagy derűs kék árnyalatokkal érhető el a kiemelés.

De nemcsak grafikai-festészeti művek találhatók meg Oláh Norbert repertoárjában, hanem installatív, sőt poétikus munkái is vannak, amelyek konzisztensen épülnek be alkotói pályafutásába. Az első ilyen a 2017-es A tégla poétikája című alkotás, amelynek alapja a képein is rendre előbukkanó téglák, felületükön különféle szavakkal, kifejezésekkel. A klasszikus, régmúltra visszatekintő építőanyagból, a vörös téglából kiinduló mű mögött egy összetett szimbolikus rendszer bújik meg. Egyrészt maga az anyagválasztás is sokrétű értelmezési keretet hoz elő: napjaink építőipari választékában már inkább a nemesebb és időtállóbb kategóriába tartozik ez az anyag, valamint nagyon ismert, népszerű és esztétikus építőelem, amely ötvözi a régmúltat a jelennel és a jövővel is. A tégla magában hordozza az építés, az építkezés, s így az alkotás és a létrehozás átvitt értelemben vett teremtőerejét. Ugyanakkor a tégla leválaszthatatlan a fal szimbolikájáról, így az áthatolhatatlan vagy nehezen lebontható gátak és akadályok megtestesítőjeként is értelmezhető. Ezeket az értelmezéseket ráadásul felerősítik a téglákba vésett szavak (mint például: kő, munka, építmény, hajlék, védelem, örökség, emberöltő, erózió, civilizáció, technológia, vagyon, hatalom), amelyek egyrészt az építészeti anyagra és a használatra utalnak, másrészt a jelenkori társadalmat meghatározó kifejezésekből és jelenségekből állnak össze — legyen szó pozitív vagy negatív irányba billenő konnotációról. A vésést szintén értelmezhetjük átvitt értelemben: ahogy például a megbélyegzés, a sztereotípiák determinálják a társadalom tagjait, vagy ahogy a verbális bántalmazás nyomot hagy az emberben, úgy tanúskodnak a „kőbe vésett” szavak a társadalmi problémákról és hosszú távú hatásukról.

Éppen ez az aspektusa adott okot arra, hogy Oláh Norbert 2021-ben visszanyúljon A tégla poétikája című alkotásához. Az OFF-Biennále Budapest (a világjárványhelyzet miatt majd’ egy év csúszással megvalósuló) programjában debütált A cigány művész szorongása (2021) című összetett műegyüttes. Az alkotás egyik része egy (félig-meddig efemer) installáció volt, egy nagy méretű téglafal, amelyet az alkotó a Roma Parlament volt épülete (vagy pontosabban bejárata) előtt állított fel a Tavaszmező utcában. Már maga az építés aktusa is felért egy üzenettel: az alkotó az édesapjával közösen tornyozta egymásra a téglatesteket, amely egyrészt utal az egyik legrégebbi roma kétkezi munkára (vályogvetés), másrészt a velük szembeni sztereotípiák ledöntését célozta meg. A helyszínválasztás pedig erős hatalomkritikai szereppel bír, ugyanis az épületet a kormány önhatalmúlag vette el, hogy a helyén egy roma kulturális gigaintézmény székhelyét alakítsa ki — ebből azonban nem lett semmi.

A fal a már említett téglákból tevődött össze, ám nagyobb volumenben és több, újabb, tágabb kontextust felvázoló kifejezésekkel. Az installáció mellé került egy szöveg is, amelyet az alkotó a megnyitó alkalmával felolvasott a közönségnek. Ahogy a munka címe is elárulja, a roma művész szorongásairól szól. „Cigány művészetről — véleményem szerint — esztétikai értelemben nem lehet beszélni, legalábbis terminus technicusként semmiképp nem alkalmazható” – kezdi sorait Oláh Norbert, s egyúttal le is szögezi határozott véleményét a témával kapcsolatban. Majd bővebben is kifejti, pontosabban kérdések egész sorával példázza, miért definiálhatatlan a roma művész mint esztétikai-művészettörténeti „kategória”. A szöveg alapvetően arról szól, hogy a származás mennyire határoz meg, közösít ki vagy éppen teremt közösséget egy művész számára — többek között szóba kerül az előítéletek és elvárások okozta „csapdahelyzet”, az aktivista, politikai vagy társadalmilag felelős szerepvállalás, valamint a roma kulturális intézmények létjogosultsága.

Bár a falinstalláció és a szöveg nem egymás illusztrálására/magyarázására szolgál, harmonikus egységet képeznek, s azonos problémákra és jelenségekre reflektálnak. A téglákba vésett szavak (mint hagyomány, kultúra, identitás, történelem, nemzet, jog, kirekesztés, bűnözés stb.) — vagy néhányuk szópárokként is értelmezhetők (mint például az integráció-szegregáció) — különféle aspektusokat vázolnak fel, a társadalmi berendezkedéstől/intézményrendszertől egészen a közösségszervező fogalmakon át az előítéletekig. És ahogy egy társadalom vagy egy egyén más-más, felvett és/vagy örökölt identitással van felruházva, úgy Oláh Norbert fala is szerteágazó, komplex „összetevő”-kből áll össze. A méretes fal jelképezi azokat a skatulyákat, korlátokat, amelyek a roma művészt folyton folyvást (ön)definíciós kérdések és kihívások elé állítják, s amelyek a feloldhatatlanság okán szorongással és félelemmel töltik el. A megoldás kulcsa a fal ledöntése — a kiállítás záró performanszán a művész ezt szimbolikus gesztusként a szó szoros értelemben meg is tette, amikor szétzúzta az installációt.

Oláh Norbert munkái látszólag egy nagyon személyes, a saját mikrokörnyezetét feltérképező alkotói praxisról árulkodnak, holott ha jobban beleássuk magunkat tevékenységébe, rájövünk, hogy kiemelten fontos társadalmi és szociokulturális kérdésekkel foglalkozik — csakhogy egészen újszerű, közvetett módon. Merthogy egy finom, a felszín alá kúszó, lassan, rétegről rétegre haladó technikával teszi mindezt. Már maga az alkotói folyamat is meditatív, holisztikus szemléletről tanúskodik, amely során nemcsak a megfigyelés kap kiemelt szerepet, hanem a részletgazdag és tűpontos ábrázolás is. Az épületek, a különféle anyagok és textúrák iránti elkötelezett lelkesedés süt ki az alkotó tevékenységéből, ahol nincsenek jelentéktelen alanyok és részletek, minden egyes komponensnek megvan a maga helye, szerepe és jelentősége. A filcrajzok és festmények egyúttal egy időutazásra is invitálják a befogadót: összekapcsolódik bennük a történelmi múlt, az örökség, a jelen és annak problémái, valamint a jövő és az abba vetett hit, tenni akarás, azaz a generációkon átívelő küldetéstudat.