A Teremburás Öregúr
Hol a szél az őszi lombba,
mint egy orrba, beletúr,
mérgesebben, mint a gomba,
börtönében ott borong a
Teremburás Öregúr.
Dalától az öregúrnak
szivarvégek leborulnak,
ám mivel már fene vén
(pont száz éve tart magánya
lent a mélyben, ott a fránya
pincebörtön fenekén),
már nem az, ki egykoron volt,
már hiányzik félrehangolt
hangszeréből rég a stenk,
egy-egy cifrát kutyafázgat
— aki hallja, tuti frászt kap —,
és a többi néma csend.
Mit remél még? Fene tudja.
Nincsen élő pereputtya.
Pukkadozva, sok veszett,
vad viszályba belebukva
harcmezőkön ottveszett
minden irgumburgi őse,
és nem él már szinte ő se,
életét csak tengeti.
Nem maradt más cimborája,
mint a vén teremburája,
jobb híján azt pengeti.
Penget ott, az anyja kínját,
randa hangok andalítják,
zöngicsélő hangizék.
Nem jó neki úgy se, így se,
rég nincs már, mi felhevítse
forrni vágyó agyvizét.
Le-letészi már a lantot,
csak úgy hébe-hóba pampog,
ám ha olykor, néhanap
szert tesz egy új zárkatársra,
aki fülsanyargatásra
lett ítélve cárilag,
gajdolása újraéled,
mely mostanra már csak épp egy
hangyafingnyi kornyika,
szárnyakat kap akkor újra,
oly vörös lesz, mint a pulyka,
nagyra tágul orrlika,
és az öreg teremburán
— te jószagú levendulám! —
jajveszékel, nyög a húr,
amit tépve, ráncigálva,
idegeken táncikálva,
ángya térdét emlegetve,
fékomadta, szedtevette
tetterette, tattaratta —
nyektet ott a föld alatt a
Teremburás Öregúr.
A Hepcia hapcija
Mikor egy hurikán erejű lehelet
süvit át a maszat-hegyi tájon,
és még romosabb lesz, hogyha lehet,
a régi, mohos falú várrom,
ha a szél, mi büdöskét tép ki tövestül,
úgy zúg, hogy a hegy maga is belerezdül,
falinaptár puffan a falról a szöszre,
törögetnek a piszkebefőttek is össze,
felröppen az asztal, a szék meg a váza,
s vele száll a maszat-hegyieknek a háza,
a fejét csóválva tekint fel a nép:
„Ez a hepcia hapcija, semmi egyéb.
Ez a hepcia hapcija — az töröget!
Ez a hepcia hapcija — az tud ilyet!
Ez a hepcia hapcija — röppen a ház!
Ez a hepcia hapcija — megbabonáz!”
A hepcia, mint az tudvalevő,
egy erélyes fúriafajta.
Nem épp egy ijedt kis tétova nő,
hisz a szélviharoknak a démona ő,
hurikánt tud fújni az ajka.
Ha hibázol, nincs mese, nincs borona.
Felhajtva maradt az ülőke?
Kegyelemre ne számíts tőle soha!
Hisz a hárpia távoli nőrokona
(a kuzinja a ciklon, a szőke).
A hepcia undok, a hepcia fád,
a hepcia az csupa házsárt —
és a hapcija instant fejti ki rád
vulkánkitörésnyi hatását.
Nincs emberi fül, mi ilyet tolerál.
Felmetszi a lelked a fintora már,
de ha hapcizik egyet, tombol a vész,
kifordul a földnek a tompora, kész!
Megpördül a fej tetején a kalap,
lepotyognak a fákról a kismadarak,
s egy tömbben esik le utánuk a lomb,
ha hapcizik egyet a hepcia pont.
Megdördül az éppen tök derüs ég?
Gyanús, hogy a hepcia hapcizik épp.
Szél fújja süvítve szemedbe a port?
Az fix, hogy a hepcia hapcija volt.
Ernyőd, ha kifordul, a nap- vagy az es-,
ha kilöttyen a tálból a gombaleves,
és a ház tovalibben tollpiheképp —
az a hepcia hapcija, semmi egyéb.
Az a hepcia hapcija — az fenyeget!
Az a hepcia hapcija — az tud ilyet!
Az a hepcia hapcija — röppen a ház!
Az a hepcia hapcija — megbabonáz!
De ha undok a hepcia, hogy lehet ez,
hogy a hapcija mégis megdelejez?
Elveszti az ember a józan eszét,
mert sajnos a hepcia nózija szép.
És sajnos a szája, az is csupa báj,
az a hapcira nyíló hepciaszáj.
És megbabonáz az a szép kis ajak,
hiába süvölti le épp a hajad.
Hisz a hapcija épp az a hepciacsáb,
amivel sikerül neki hatnia rád,
attól leszel egy kis szolgai báb,
kit a kénye szerint hapcizhat odább.
Hát célszerű elmenekülni, mikor
elfintorul épp az a démoni orr,
mert hapcizik egyet s rád jön a frász,
felröppen az égbe a ház, miben állsz.
Elhapciz a hepcia házastul!
És a ház veled akkor szálldos, juj,
pacaárkon, piszkebokron túl,
míg zeng a vihar meg zordan dúl
(hisz a hepcia hapcija hangorkán),
s csak a Zoknimezőkön landol tán.
Ha a szél, ami máskor ringva oson,
sipitón süvit át a Hering-szoroson,
és ezernyi riadt, libegő tehenet
visz a Burgonyapufferi Szikla felett,
ha vihar pirosítja az ég taraját,
villám riogatja szegény Parafát,
s egy fülsüketítőt dörren az ég —
az a hepcia hapcija, semmi egyéb.
Az a hepcia hapcija — az döröget!
Az a hepcia hapcija — az tud ilyet!
Az a hepcia hapcija — röppen a ház!
Az a hepcia hapcija — megbabonáz!
Hón
Egyik reggel furcsa módon
nem találtam én a hónom.
Csak a hónom alja volt ott,
észrevettem ezt a dolgot.
Döbbenettel vettem észre.
Hol a hónom többi része?
Jaj! szakadt ki jajszavam,
hónomnak csak alja van!
Így jajongtam egyre: ó, jaj!
Hón nélkül mit ér a hónalj?
Elbúsultam szerfölött.
Minden egész eltörött?
Sivár a lét, mint egy róna
annak, kinek nincsen hóna!
búslakodtam hóntalan.
Nem éreztem jól magam.
Majdnem belebetegedtem,
hogy a hónom tetejetlen.
Hol a hónom teteje?
Nem volt neki eleve?
Nem volt! kaptam észbe kábé
tíz perc múlva, mert a kávé
akkor kezdett hatni végre.
Hónom nélkül éltem én le
negyvenhárom évemet!
Hónvágyamnak vége lett.
Nincs hón, egyszerű a tézis.
Ám gondolni néha mégis
nyugtalanul szoktam arra:
ha nincs hónom, hogy van alja?
S néha titkos éji órán
feldereng a régi hón ám
túl megannyi buktatón
(ha bevettem nyugtatóm),
hónom alja hónomiglan
ér olyankor álmaimban,
teljesek a dolgok újra,
visszatérsz te boldogulva,
hón.
Turgenyev, a burgonya ünnepi gondolatai
Ünneplő krumplitársaim!
S mindenki más, aki.
Akadnak köztünk olyanok,
ki egy-, ki kétlaki.
De itt most elsősorban én
azt emelném ma ki.
Senki számára nem titok,
mért gyűltünk össze ma.
Ám ez az éremnek csupán
az egyik oldala.
Gondoljuk meg, barátaim,
mi történt volna, ha.
Amire most emlékezünk,
örök reményt fakaszt.
Szívünkből gyomláljuk ki hát
tövestül mind a gazt!
Eszembe jut a nénikém,
ő mondta mindig azt.
A láng kihunyt ugyan, de mi
őrizzük még az üszkét.
Legyünk tehát továbbra is
badarságunkra büszkék!
Arról nem is beszélve, hogy
nem említettem azt még.
Kérdezhetnénk, mikor kerül
az i-re végre pont,
adózva hőseink előtt,
kik foglalták a hont.
Nem szabad elfelejtenünk,
hogy másfelől viszont.
Ünneplő krumplitársaim!
Rósejbni nem vagyok,
bocsássák meg nekem, ha tán
nyersen fogalmazok.
Számunkra a legégetőbb
kérdések most azok.
Van egy tréfás történetem,
mi éppen idevág.
A varrógéptől, höhöhö,
megkérdezi a rák.
Komolyra fordítva a szót:
ne gondoljuk tehát.
Ne csüggedjünk, barátaim,
van ünnepelni ok.
Előttünk hosszú még az út,
de fokról fokra fogy.
Itt kénytelen vagyok külön
kitérni arra, hogy.
Szilárd meggyőződésem az,
mindennek ellenére
— ha számít még egy veterán
vetemény véleménye —,
hogy arról is feltétlenül
ma itt beszélni kéne.
Nem árul a szó zsákbamacskát,
mi számon kiszalad.
Vallom, valami minél csacskább,
annál igazabb.
Éljen a badar szabadság!
Éljen a maszat!
Beszédem slusszpoénjaként
dicső elődeink
elődeinek egyikét
idézném szó szerint.
Hisz más a zárszó, úgy hiszem,
nem is lehetne, mint.
