(Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői. Magvető, 2021)
Aki Bodor Ádámmal készít interjút, nincs könnyű helyzetben.
Ezer oka van ennek, a legfontosabb közülük maga az interjú alanya.
De nem azért, amit a felületesek gondolni és híresztelni szeretnek róla. Nem azért, mintha zárkózott, mogorva vagy emberkerülő volna, hiszen, és ezt bárki, akinek szerencséje volt — igen, ezt akkor ismétléssel is húzzuk alá! —, szerencséje volt társaságában múlatni akár csak egy órácskát, könnyedén tanúsíthatja: egyáltalán nem az. Hanem azért, mert igazából csak azokra a kérdésekre nem szeret válaszolni, amit az őt kérdezők első és második szándékból kérdezni szeretnek.
Bodor nem szívesen vagy egyáltalán nem beszél „munkamódszeréről” és „poétikájáról”. Személyét és életét művészete szempontjából lényegében magánügynek minősíti. A közös politikai szerepvállalástól való következetes tartózkodását firtató provokációnak nem ül föl. A börtönéveket, a grószsriftstellerájt, a „kisebbségi létet” (vagy egyáltalán bármit az életében) heroizáló kísérleteket tendenciózusan hárítja. Az írást a számára még úgy-ahogy a legalkalmasabbnak tetsző pénzkereső foglakozássá degradálja. Az ún. irodalmi életet „letaglózóan” unalmasnak és nem kevésbé visszataszítónak találja. Az utóbbi ötven év általa (sajnos, tévesen) „posztmodernné” nivellált irodalomelméleti diskurzusait állítólag nem követi, sznobnak, üresnek és fölöslegesnek tartja. Mestere nincs, nem is volt, és sem rokona, sem boldog őse senkinek, úgyhogy egyikről sem tud kedvtelve, hamis hangon áradozni. Ráadásul többször is elmondja, mintha gyengébbek kedvéért tenné, hogy sokkal jobban szeret lumpolni, lazulni, lustálkodni, síelni, napozni, képzelődni stb., mint „dolgozni”.
A második legfontosabb ok, ami Bodor kérdezőjét nehéz helyzetbe hozza, valószínűleg a Balla Zsófiával készült, hosszú, elhíresült rádiós beszélgetés. Akkoriban a kérdezett még gyanútlan jókedvvel válaszolgatott, és valószínűleg mindent elmondott, amit egy ilyen klasszikus helyzetben egyáltalán kedve volt elmondani önmagáról. A börtön szaga az utólagos átírás ellenére (vagy talán éppen annak rafináltabb intencióit követve) mégiscsak megőrzött valamit az élőbeszéd természetes indulataiból és dinamizmusából. Például konkrétan, ó kárhozat!, ún. indulatszavak maradtak benne, ami az új kötetről már nem volna állítható. Balla Zsófia ebben az interjúban feltette Bodornak a nagyjából összes, természetesen adódó és egyszerű módon föltehető kérdés archetípusát, ezért a későbbi interjúk kérdései, kivéve azokat, amelyek egy-egy konkrét, az első interjúkötet utáni eseményhez kötődnek, akarják-e vagy sem, nem is nagyon tehetnek mást, mint amit tesznek: megismétlik ezek kevésbé természetes és valamivel bonyolultabban megfogalmazott variációit.
Ezért egy vallomással tartozom.
Bármennyire is igyekeztem figyelemmel lenni a kérdezők személyére, egyedi, csak rájuk jellemző érdeklődésük stílusára és irányára, bármennyire is csábító volna élni a az eredeti címeket a készítők nevére cserélő szerkesztői szándék teremtette lehetőséggel, és recenzió örvén írni egy olyan katalógust, ami a válaszokat lényegében figyelmen kívül hagyva, a kérdezők karakterológiájának lajstromozását tartaná feladatának, azon kaptam magam, hogy sosem tudom, éppen melyik interjúban is járok, Az értelmezés útvesztőit jobbára mégiscsak összefüggő Bodor-monológnak olvastam. Az igazi kivételt a Litera Jánossy Lajos által jegyzett nagyinterjúja jelentette, ami egy valóságos beszélgetés kiszámíthatatlan szellemi kalandjának képzetét keltette, tele érdekes, váratlan kanyarokkal.
A kötetet nyitó, az ismétlődő toposzok miatt némileg mentegetőző hangvételű előszóban maga Bodor is „szükségesnek tartja megjegyezni”, mivel a korábban már nyomtatásban megjelent (!) szövegek „sok helyütt még viselték az élő beszéd lazaságait, spontán pontatlanságait, ezeket” igyekezett „korrigálni”, azaz ez alkalommal is úgy járt el, ahogy ilyen esetekben szokott, a válaszait megfosztotta minden olyan elemtől, ami esendővé, esetlegessé, sebezhetővé, kikezdhetővé tehette volna őket. Tökéletesre csiszolt mondatai kétségtelenül egytől-egyig élvezetes stílusbravúrok. Az úgynevezett „olvasói tapasztalatom” az, hogy az ember elsőre Bodor stílussá szublimált, mindent átjáró rezignációját, és az ebből következő fanyarul pedáns iróniáját rögzíti és élvezi egy időben. Ha már így alakult, és az elmúlt két évtizedben, munkaköri kötelességből Bodornak mégiscsak válaszolgatnia kellett mindenféle kérdésekre, és ráadásul, ahogy sejthető, gyengéd és határozott kiadói forszírozásra, nem túl szívesnek feltételezett hozzájárulását is adnia a beszélgetések kötetté stilizált közrebocsátásához, ebben az utólagos műhelymunkában találhatott némi szövegörömet, ha mást nem, akkor a végső megfogalmazás hűvös eufóriáját mindenképpen.
(Talán ide tartozik, talán nem, hogy a csapos egy alkalommal közbeszól: a szerkesztő Szegő János az egyik interjúhoz írt bevezetőben szükségét érzi megjegyezni, Bodor Szablyár Eszter írásban feltett kérdéseire, azok „spontaneitása, tárgyismerete és őszinte kíváncsisága miatt”, írásban válaszolt, és „ezzel új műfajt teremtett”. „Az eredeti kérdéssor önálló életre kelt: Bodor Ádám ezúttal újságírót teremtett — magából.” — írja Szegő. „Így jött létre ez a különleges anyag, a négykezes »interjú«, amely itt olvasható először. Bodor Ádám válaszait változtatás és szerkesztés nélkül közöljük.” Akkor most mi is történt valójában? Mert az, hogy egy író egy újságíró írásban feltett kérdéseire írásban válaszol, talán nem tekinthető műfajteremtő innovációnak. Vagy azt jelenti a szerkesztő megjegyzése, hogy Bodor átfogalmazta Szablyár kérdéseit, mielőtt válaszolt volna rájuk? Akkor miért pont ez az interjú minősül négykezesnek? Vagy csak a kérdések négykezesek? És miért érzi Szegő szükségesnek kiemelni, hogy Bodor válaszait változtatás és szerkesztés nélkül közli? Ha a többi interjú Bodor végső, érzékelhetően szigorú kontrollján már átesett válaszai ezek szerint mégis további változtatásra és szerkesztésre szorultak, a Szablyár kérdéseire adottak vajon miért nem? Köztünk szólva egy szót sem értek az egészből.)
Újabb vallomás: fogalmam sincs, hogy miért, de a leleplezés vágyával kezdtem olvasni a könyvet. Arra voltam kíváncsi, melyik gondosan gyomlált szöveghely árul el esetleg mégis, Bodor szándéka ellenére, valamit azokról a témákról, amikről azt állítja, hogy nincs róla megosztható mondanivalója. Például a teoretikusan sehol sem kifejtett ars poeticájáról vagy az írói módszereiről. Fölfeslik-e valahol az anyag? A rezignált kívülálló álarca mögül kitetszik-e valamiféle szereptudat és/vagy -eszmény? Az általános kijelentésektől való természetes, ösztönös irtózása ellenére kihámozhatók-e a szövegből a Bodor esztétikáját vagy etikáját jellemző vagy megalapozó maxima-szerű kijelentések?
Mindjárt a legelső oldalon, Báthori Csaba 2003-as interjújának első kérdésére, hogy „bár mások állami díjait tartózkodással, hűvösen szokta üdvözölni”, tud-e örülni a friss Kossuth-díjnak, Bodor a következőt válaszolja:
„Az állam, vagy ha úgy tetszik, a társadalom felől érkező elismerésnek mindenképpen morális tartalma, üzenete van, kellő komolysággal, méltósággal illik” [kiemelés tőlem, N. G.]fogadni, mint minden intézkedést, amely az alkotói munka állami megbecsülését jelzi.” (7)
Fönnakadtam ezen az illiken, mint az erdei ösvényen haladó vadász valami komolyabb tövisen. Szagot kaptam, így is lehetne mondani. Cserkészni kezdtem az illik nyomában, és büszkén jelentem, a csörtetés nem volt hiábavaló.
„Egyébként is, úgy vélem, nem férfias dolog mindjárt meghátrálni fenyegető események elől.” (11)
„Nem tudom, illik-e részemről is sikerkönyvnek nevezni.” (42 — a Sinistráról.)
„Nagy fokú illetlenségnek tartom, amikor szerző szidja vagy éppen méltatja a saját művét, de azt kell mondanom, ezt a kisregényt, a maga ígéretéhez képest, elszúrtam.” 45 — Az érsek látogatásáról.)
„Az ember szabadlábon azt képzeli, hogy a politikai elítéltek börtöne kész akadémia, hogy az igényes, magára valamit is adó ember jobb társaságba már nem is kerülhet. Hát, ez óriási tévedés. […] Illik ezt idejében észrevenni.” (103)
„A kritikus tehát bátran fanyalogjon, akár igaza is lehet, ilyesmin nem illik megsértődni.” (129)
„A kritikai állásfoglalásokkal nem illik vitatkozni.” (153)
„A siker — mondtam máskor is — inkább beképzelt ökölvívónak, nem pedig írónak való. […] Bár a bordák alatt kicsit ujjong bennünk valami, ilyenkor zavartan-pirultan pislogni illik.”(160)
„Büszke egyikre sem vagyok, egyáltalán nem vagyok büszke semmire — tőlem a büszkeség fogalma alapvetően teljesen idegen. […] művésznek nemigen illik a kérdéssel túlzottan foglalkozni.” (A dőlt betűs kiemelések tőlem: N. G.)
A transzcendencia nem éppen Bodor asztala. Isten hiányában az erkölcstan illemtanná, cselekvésszépészeti problémává változik. Ez az „úriember ilyet nem csinál” erkölcse. Nem azért teszünk vagy nem teszünk meg valamit, mert biztos fogalmaink vannak az igazról, a jóról vagy a helyesről, hanem, mert a lehetséges tett ellen tiltakozik az ízlésünk, vagy éppen ellenkezőleg, azt sugallja, nem illik, nem való azt nem megtenni, az illés fogalma ez esetben az alkalmasság, a megfelelés, a való-ság fogalomkörével érintkezik.
Látszólag mi sem állhat távolabb Bodortól, mint Oscar Wilde frivol, dandy szellemessége, de mégsem tudom elhessegetni a magát bonyolultan illegető közhiedelmet, mely szerint a haldokló Wilde utolsó szavai ezek voltak: „My wallpaper and I are fighting a duel to the death. One or the other of us has to go.” Azaz nagyjából és röviden: „vagy a tapéta, vagy én, valamelyikünknek el kell tűnnie”. Hogy a világ bizonyos jelenségei annyira tűrhetetlennek mutatkoznak, hogy nem engedhetjük meg a velünk együtt való fennállásukat. Ha más út nincs, inkább válasszuk önmagunk eltüntetését.
Bodor, akiről nehezen feltételezhető, hogy engedne bármiféle megfelelési kényszernek, láthatóan mégis egy elképzelt, ideális magaviselet és -tartás imperatívuszai szerint rendezte be, alakította és éli végig az egész életét. Mintha volna valahol a múltjában egy titokzatos Ringelhuth bácsi, aki egykor, úgy mellesleg, társasjátékozás vagy a málnaszörppel leöntött sonka jóízű elfogyasztása közben, fölvilágosította nagyjából mindenről. Megmondta, hogy mi a kotta, mi a stájsz, merre hány méter, mi van a térképre rajzolva. „Kisapám, haver nője tabu”, mondják az efféle nagybácsik, „bort nem veszünk az alsó polcról”, „kenyeret nem dobunk ki”, „villamos és nő után sose szaladj”, és hasonlók. A cselekvésben és magatartásban föltáruló és megnyilatkozó, szigorúan egyszemélyes magánmorál mint a létezésre vonatkozó esztétikai megfontolások összegzése és mint praktikus tudás. Az úgynevezett „jóízlés” mint az isten alakú hiányt kényszerből kitöltő protézis. Az ilyen ember tartózkodik az általános erkölcsi ítélettől, azt a fentebb emlegetett, igazoltan hiányzó Fennvalóra bízza.
Mit mondjak, finoman szólva is a recenzens kedvére való változat.
Bodor ugyan elhárít minden olyan újságírói próbálkozást, amely esztétikai elveinek, ars poeticájának vagy munkamódszerének teoretikus kifejtésére ösztökélné, de természetesen nem tudja elkerülni, hogy időnként, közvetlenül vagy közvetetten, mégis eláruljon valamit azokból a megfontolásokból, amelyek írásművészetét szervezik, alakítják.
„Az író, ha ad magára, nem ír meg akármit.” (9)
„Újra hozzányúlni kicsinyesség, illetlenség. Ilyesmit komoly ember nem tesz.” (45 — az átírásról.)
„Nem vagyok mindentudó, nem látok bele alakjaim gondolatába, csak azt látom, mit tesznek, hallom, mit mondanak, és ezt próbálom a magam eszközeivel közvetíteni. […] Ez részben morális kérdés. Az egész írás az, burkolt deklaráció, ahol nincs helye a morális kétértelműségnek.” (49)
„A papírkosár tartalma az igényesség és a kritikai érzék mutatója. A magam részéről mindig megkönnyebbültem […], amikor valamitől sikerül megszabadulnom, amit éppen soknak vagy nem elég hitelesnek tartok.” (119)
„Egy jó mű értékét […] az jelzi, ha alkotóját túléli. Tehát, hogy nem mindegy, létezik-e vagy sem.” (120)
„A terjedelem erkölcsi kérdés.” (137)
„Korábban a kezdetekkor még kölcsönvettem magamtól neveket, nem jól tettem, azt hiszem. Nem elegáns régi motívumokhoz nyúlni.” (144)
Nem terhelni felesleges szavakkal az olvasót, csak azt írni meg, ami elkerülhetetlen, olyan műveket hátrahagyni, amelyek hiányában kevesebb volna a világ. Minden hamis hangtól megtisztítani a szöveget: ez Bodor rejtőzködő esztétikájának legfőbb morális parancsa.
És végül egy szerencsére termékenynek bizonyuló paradoxon.
Bodor többször, több beszélgetésben is elmondja, hogy azért nem ír meg valóságos történeteket, mert azok nem érdeklik, hidegen hagyják. Megtörténtek, tehát mindenki ismeri a tanulságaikat és a következményeiket. Ehhez képest, a kötet legjobb lapjain, természetesen pazar történeteket mesél — értsd jól: ír meg —, történetesen olyanokat, amelyek megtörténtek, mi több, történetesen éppen vele történtek, noha mint tudjuk, honnan is máshol, mint tőle, a megtörtént történetek művészi szempontból történetesen nem érdeklik. Így, érdek nélkül ajándékoz a kötet olvasóinak efféle prózaremekeket:
„Miután sietve túlestem a rituális tisztálkodáson, és befészkeltem magam a takaró alá, az előmelegített ágyba, egyszer csak, mintha maga az ördög sújtott volna ezer virgácsával a paráznákra, ránk borult a karácsonyfa. Bizonyára a súlytöbblettől az ágy alatt kissé megbillent a padló. Fenyőtű, keksz és törött karácsonyfadísz törmeléke borította el meztelen ünnepi testünket. Úgy éreztem, felsőbb hatalmak avatkoztak itt bele az eseményekbe, és vetettek gátat valami készülődő szörnyűségnek. Ruhámat bölcsen már korábban az előtérben hagytam, úgyhogy mihelyt megszabadultam a rám tapadó fenyőtűktől, keksztől és a díszek tüskés salakjától, felöltöztem, kiosontam a házból, úriemberhez nem méltó módon angolosan távoztam. Odakünn, a csillaggal teli égbolt alatt rettenetes fagy honolt, de én boldogan baktattam az állomásépület felé. A levegőben fenyőillat, és valami egészen döbbenetes üdítő szénaszag lebegett. A kemény fagy kicsalta az istállókból, a csűrökből a szénaszagot, én pedig megtisztulásra vágyva, mint valami szakrális fürdőben, megmártóztam benne.” (11)
Méltó párja a Napsütötte sávnak, nem?
Nehéz elképzelni, hogy mik lehetnének egy komoly ember érvei az ellen, hogy akár a rögtönzött Domokos Géza-portrét, akár Bodor egykori szabadulásának, akár a Radnai-havasokban lezajlott világvégi liezonjának felejthetetlenre sikerült, föntebb idézett elbeszélését a magyar széppróza legjobb darabjai között tartsuk számon.