(Darida Veronika: A talány filozófiája. Giorgio Agamben esztétikája. L’Harmattan, 2021)
A nemzetközi politikafilozófiai, esztétikai és irodalomelméleti szakirodalom tükrében hazánkban ma Giorgio Agamben munkásságának könyvet szentelni nemcsak sürgetőnek, hanem elengedhetetlennek látszik, még ha egy kissé — ahogy az már csak lenni szokott — megkésettnek is. Darida Veronika A talány filozófiája című új könyvének hiánypótló jellegét mi sem szemléltetheti jobban, mint az a tény, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású és legvitatottabb kortárs filozófusának műveiről hazánkban, amennyire tudom, mind ez idáig csupán néhány tanulmány látott napvilágot,[1] míg átfogó igényű, az életművet vagy annak valamely nagyobb vonulatát szisztematikusan tárgyaló értekezés egyáltalán nem jelent meg (szimptomatikus innen nézve, hogy Agamben főműve, a Homo sacer-sorozat, csupán egyetlen, egyébként éppen Darida által magyarra fordított darabbal rendelkezik: Ami Auschwitzból marad. Az archívum és a tanú).
Ez annál is különösebb, mivel az olyan problémaköröket, mint amilyeneket — számos egyéb mellett — a tanúságtétel, a biopolitika vagy az állat témája foglal magába, a kissé megfáradt dekonstrukciós gondolkodás jól bejáratott műveleteivel ellentétben Agamben munkássága radikálisan új színben képes felmutatni. Az olasz filozófus művei ott is képesek provokálni, gondolkodásra serkenteni, és párbeszédre bírni, ahol a világról, az emberről és a művészetekről való elmélkedés utolsó nagy 20. századi paradigmája egyre inkább kimerülni látszik (felvethető persze, a hazai elméleti tájékozódás súlypontjainak ismeretében, hogy Agamben műveinek élénkülő recepciója éppen emiatt jelenhetett meg egyáltalán). Az esztétika ennek kiemelt területe lehet: „Az esztétika — írja Darida, teljes joggal — és az esztétikai tapasztalat kérdése — Agamben első könyvétől kezdve, mely az esztétika dekonstrukciójáról és újraalapításáról beszél, egészen az utolsó művekig, melyek képelemzések és költői dokumentumok gyűjteményei — sohasem tűnik el a szerző kutatási horizontjáról.” (10)
A talány filozófiája — többek között a hazai tudományos nyilvánosságban fennálló viszonylagos társtalanságából következő módon — nem csupán Agamben esztétikai gondolkodását igyekszik bemutatni, hanem, ahol ez szükségesnek látszik, annak filozófiai kontextusait is. Ez a módszertani döntés didaktikai funkcióval is bír, tekintve, hogy Agamben művei, hiába válnak hazánkban is egyre inkább hivatkozottá, még messze nem olyan széles körben ismertek, hogy a szerző esztétikai nézeteivel ismerkedő olvasó átlássa azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az esztétikai problémákat az életmű más központi témáihoz kötik. Azért is rendkívül fontos döntés tehát, mert Darida gyakori kitekintésekkel dolgozó, az egyes részproblémákat tágabb összefüggések közé helyező tárgyalásmódja kitágítja a gondolatmenet horizontját, és bejárhatóvá teszi az olasz filozófus szerteágazó, ám mégis nagy mértékben összefüggő — olykor szövegszerű megfeleléseket is tartalmazó — munkáit, rámutatva például az Agamben által felvetett politikafilozófiai és esztétikai problémák egymástól való elválaszthatatlanságára. A párbeszéd általában is jellemző az olasz filozófus munkásságára: „Agamben művészetfelfogása nem lenne érthető az általa hivatkozott Walter Benjamin-, Martin Heidegger-, Michel Foucault-, Maurice Blanchot-, Gilles Deleuze-, Jacques Derrida-, Georges Didi-Huberman- és Jean-Luc Nancy-szövegek nélkül, hiszen részben hozzájuk kapcsolódva és velük vitatkozva alakítja ki saját álláspontját.” (11) A monográfiának az előbbiek fényében kettős tétje van: egyfelől teljességre nem törő bevezetést kíván nyújtani a filozófus életművébe és annak kontextusaiba, másfelől pedig megkísérli meghatározni és elhelyezni választott tárgyát azon belül.
A könyv két nagyobb egységből, egy azokat összekötő, a talány kérdését az addig szóba került művekben vázlatosan lekövető — Agamben után szabadon: — „passzázs”-ból, valamint egy fordítói szövegközlésből (Jegyzetek a gesztusról) épül fel. Az első, a másodikánál jelentősen hosszabb Az esztétika lerombolása című szakasz az olasz filozófus fontos esztétikai tárgyú értekezéseit, valamint egyes filozófiai műveinek esztétikai vonatkozásait tekinti át. Darida stílusa jól érthető és elegáns, a művekbe való bevezetés informatív, és jól rekonstruálja a szerző gondolatmenetét. Ugyanakkor az argumentáció felépítése, éppen a gyakori kitekintések és a kontextusképzés miatt, gyakran kevéssé összetartott. Ezt a benyomást tovább erősíti az is, hogy a könyv első szakasza Agamben esztétikai gondolkodását kronológiai és nem tematikus megközelítésben tartja megragadhatónak, vagyis a vizsgálat körébe vont szövegeket nem egyes problémakomplexumok, hanem a tárgyalt művek eseti érdeklődési területe köré szervezi. Ez eredményez ugyan együttállásokat — mint ahogy erre a bevezető is felhívja a figyelmet —, az effajta találkozások azonban nem válnak szisztematikus vizsgálódások alapjává (jó példa erre, hogy bár az esztétikai és az etikai közötti átmenet többször feltűnik a könyvben, ez — fontossága ellenére — nem kellőképpen kifejtett). Habár Darida maga is Agamben esztétikájának heterogenitása mellett érvel — mivel a szerző műveiből meglátása szerint „nem egy átfogó és egységes esztétikai elmélet bontakozik ki” (11) —, az egyes résztémák szisztematikusabb vizsgálata minden bizonnyal elősegíthette volna azoknak a területeknek a mélyrehatóbb tárgyalását, amelyek Agamben gondolati felépítményének pilléreit alkotják.
A második nagyobb, az előzőnél jóval problémacentrikusabb egység olyan fejezeteket tartalmaz, amelyek azt vizsgálják, miként jelennek meg az esztétikai gondolkodás egyes részterületei Agambennél. Ezek középpontjában a film, a színház, az irodalom és a képzőművészet, a szerzői életmű tekintetében példaszerű jelenségei állnak. Darida egyik legfontosabb meglátása szerint Agamben esztétikai gondolkodását „a képek kapcsán egyre inkább a csend kérdése foglalkoztatja”. (186) Ez az elmozdulás nem csupán a képzőművészetekről való beszéd megváltozását jelenti, hanem arra is felhívhatja a figyelmet, hogy a szerzőnél mennyire fontos szerepet tölt be a csend a költészet vagy a színház Darida által ilyen irányból is tárgyalt elgondolásában, vagyis hogy miért is lehet az agambeni életmű főbb orientációs pontjainak irányából nézve meglepően lényeges a filozófus számára a tánc, és hogy ugyanitt miért épp a kimondhatatlan, a csend, és nem pedig a kimondható határozza meg a költészet lényegét. Ahogy Darida megállapítja, „egy olyan nyelvutópia jelenik meg itt, amelynek lényegi része a hallgatás” (183), ami azt is jelenti, hogy a csend, amelyet Agambennél például egy festmény vagy egy arc is megnyilváníthat, a művészet olyan eredendő titkát őrzi, amely, még ha nem is szükségszerűen tesz így, képes lebontani mindenfajta intézményesítő praxist, hiszen túl van az eszközök és a célok világán. A titok, a talány ekként megragadott karakterén keresztül Darida könyve visszakanyarodik a bevezetőben felvetett kiinduló problémához, és erőteljesen exponál egy olyan, az agambeni életművön valóban végigvonuló esztétikai víziót, amelynek célja a titok felfejtésével szemben annak megőrzése lesz.
[1] Lásd Szigeti Attila: A Homo sacer és a tanúsítás poétikája = A bölcsesség koszorúja. Írások Egyed Péter hatvanadik születésnapjára, szerk. Horváth Andor — Sós Amália, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2014, 261–274. Kerekes Erzsébet: Agamben és a diszpozitívum fogalma = A szimulákrumok és a beteljesülés ígérete, szerk. Ungvári Zrínyi Imre, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2017, 261–277. Uő: Ismétlés és időtapasztalat Giorgio Agamben Pál-interpretációjában = Ritmus és ismétlés, szerk. Veress Károly, Egyetemi Műhely, Kolozsvár, 2015, 175–194. Kiss Lajos András: Haladásparadoxonok. Bevezetés az extrém korok filozófiájába, Liget, Budapest, 2009.