(Michael Sandel: The tyranny of merit. What’s become of the common good? Penguin Books, 2020)
Ki ne szeretné azt kapni, amit megérdemelt? Ki ne vágyna arra, hogy legyen esélye megcsinálni a szerencséjét? Napjaink divatos fogalma, a meritokrácia éppen erre az igazságfelfogásra épít: nemtől, bőrszíntől, társadalmi csoporttól függetlenül mindenkinek megvan a lehetősége, hogy befussa azt az utat, amit tehetsége és ambíciója kijelöl számára. Vonzó ideál, szó se róla, de vannak súlyos hátulütői. Ha valóban csak a tálentumunk és ambíciónk szab határt a sikerünknek, akkor a kevésbé sikeresek joggal gondolhatják, hogy tehetségtelen lúzerek, míg a sikeresek azt hihetik, hogy tehetségesebbek és jobbak másoknál. Ez a sikertelenekből keserű neheztelést fog kiváltani, a sikereseknél viszont önhittséghez vezet. Mindez pedig társadalmi konfliktusokat, a szélsőségek megerősödését eredményezi – állapítja meg Michael Sandel Az érdem zsarnokságában.
A népszerű kortárs politikafilozófus új könyvében a meritokratikus eszmét veszi górcső alá, bemutatva annak történetét, előnyeit, hátrányait és aktuális hatását az életünkre. Fontos hangsúlyozni: nem szigorú értelemben vett akadémiai munkáról van szó, a szerző a laikusok számára is érthetően fogalmaz. Sandel amellett érvel, hogy a nyugati társadalmak égető problémái a meritokrácia fogalmán keresztül érthetők meg. Társadalmunk megosztottsága, a populizmus térnyerése arra a feszültségre vezethető vissza, ami a sikeresek és a sikertelenek között húzódik – és amit elsősorban a meritokratikus eszme táplál. Csak akkor fogjuk tudni megoldani ezeket a problémákat, ha gyógyírt találunk a meritokratikus retorika által ütött sebekre.
Sandel eszmetörténeti, aktuálpolitikai és szociológiai kérdésekre keresi a választ. A könyv első részében bemutatja, hogyan alakult ki az érdem fogalma, és hogyan gondolkodhatunk az érdem és a társadalmi helyzet kapcsolatáról. A második részben a szerző amellett érvel, hogy a meritokratikus eszme jelenleg minden főbb politikai irányzat támogatását élvezi, miközben éppen ez az egyik fő forrása a szélsőségek megerősödésének – gondoljunk csak a Brexit-referendumra vagy Donald Trump megválasztására. A mű konklúziója: szakítanunk kell az érdemközpontú retorikával. A meritokratikus eszme elterjedése ugyan fontos lépést jelentett a múlt igazságtalanságai ellen folytatott küzdelemben, de nem szabad végcélnak tekintenünk.
A meritokrácia ideálját már nagyon régen megfogalmazták, viszont maga a kifejezés csak viszonylag későn jelent meg a közbeszédben: a brit szociáldemokrata aktivista, Michael Dunlop Young használta először egy 1958-as disztópikus szatírában. Két szó összevonásából született: „merit” (mint ’érdem’) és „krácia” (mint ’uralom’), és azt jelenti, hogy ’az érdem uralma’. Az 1990-es évektől már mindkét politikai oldal elérendő célként emlegette a meritokratikus társadalmat. Sandel úgy jellemzi a meritokráciát, mint azt a nézetet, amely összekapcsolja a javak elosztását erkölcsi érdemeinkkel. Érdemes megjegyezni, hogy az egyik előző könyvében (Justice. What’s the right thing to do?, Farrar, Straus and Giroux, 2009) még úgy definiálta a meritokráciát, mint az igazságos társadalmi-politikai berendezkedés azon felfogását, amely a szabadpiac működésére és a valós – vagyis nem csak formális – esélyegyenlőségre támaszkodik.
Érdekes jelenség, hogy amíg a politikusok között nagyon sok támogatója és kevés kritikusa akad a meritokrácia eszméjének, addig a filozófusok körében ez az arány éppen fordított. Sandel műve tulajdonképpen a mostanság divatos meritokráciakritikus könyvek sorába illeszkedik; ugyanakkor komoly kutatómunkát igényel, hogy olyan politikafilozófiai műveket találjunk, amelyek a meritokrácia dicséretét zengik. Thomas Mulligan 2018-es könyve (Justice and the meritocratic state, Taylor & Francis, 2018) szinte az egyedüli példa – és ez a fecske sem hozta el a meritokrácia nyarát a kortárs politikaelméletben. Sandel nem is hivatkozik Mulliganre, ami jól jelzi, hogy a szerző nem kíván különösebb figyelmet szentelni a meritokrácia filozófiai problémájának. Könyvét nem tudományos, hanem inkább aktuálpolitikai műnek szánja, amelynek címzettje nem az akadémiai filozófusok közössége, hanem a demokratikus érzelmű nyugati világ.
Véleményem szerint Sandel méltányos kritikáját adja a meritokráciának. Kiemeli azt, ami vonzóvá teszi a meritokratikus ideált, és bemutatja valódi előnyeit. Elismeri, hogy szükségesek az ösztönzők, hogy ezáltal a társadalom minden tagja megpróbálja a legtöbbet „kihozni magából”, és hasznos tagjává váljon a közösségnek. Elismeri annak a gondolatnak az érvényességét, hogy a fontos feladatok elvégzését a legjobb (vagy legalábbis megfelelő) emberekre kell bíznunk. Csőtörés esetén rátermett vízvezeték-szerelőre van szükségünk, és jól képzett fogorvoshoz megyünk, ha éppen a fogunkkal van problémánk. Sandel nem vitatja, hogy mindenki megérdemel egy esélyt, továbbá ő is úgy gondolja, hogy meg kell haladnunk az arisztokrácia és a feudalizmus világát, amelyben a születésünk határozza meg a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünket.
Mindez azonban sajnos nem valósult meg, vagyis Sandel szerint a meritokratikus eszme nem váltotta be az ígéreteit. Az arisztokrácia mint társadalmi berendezkedés jellegadó sajátosságai ma is tovább élnek. Születésünk továbbra is nagyban befolyásolja társadalmi helyzetünket. Egyéni képességeink, tehetségünk – továbbá az olyan tényezők, mint a neveltetés és testvérek közötti születési sorrend – pszichés következményei komoly hatással lehetnek későbbi teljesítményünkre. Azok, akik tehetős családba születnek, továbbra is sokkal jobb esélyekkel indulnak az életben, mint kevésbé szerencsés kortársaik. A szülői támogatás megléte, gondoljunk például a különórákra, még akkor is jelentős előnyt biztosít a szerencséseknek, ha immár az elitegyetemek szakítottak azzal a gyakorlattal, hogy legkivált az alumni diákok vagy a pénzügyi támogatók gyerekeit engedjék be a falaik közé. A tapasztalat azt mutatja – Sandel gazdag empirikus irodalmat idéz –, hogy a vagyonosabb családba születők még mindig jelentős előnnyel indulnak szegényebb társaikhoz képest, majd ezeket a privilégiumokat át tudják örökíteni utódaikra is. Vagyis az arisztokrácia újratermeli önmagát, a nehezebb társadalmi körülmények közül még mindig nehéz kitörni, a szociális mobilitás nem valósult meg – ahogyan egy meritokratikus alapon szerveződő társadalomtól elvárnánk.
Sandel másik kritikája elvi jellegű. Nemcsak az a baj, hogy a modern társadalmak még mindig nem készítik fel eléggé a szegényebbeket és nehezebb sorsúakat a meritokratikus versengésre, hanem maga az érdemalapú versengés is problémás. A könyv egyik példája Henry Aaron története. A szegény családból származó színesbőrű férfinek megaláztatások sorát kellett elszenvednie gyerekkorában, míg tehetséges baseballjátékosként sikerült a társadalmi felemelkedés útjára lépnie, és sztárként már nemcsak sok pénzt keresett, de presztízsre és elismerésre is szert tett. Sandel szerint a történet tanulsága nem az, hogy a meritokratikus működés végül minden problémát megold, hanem hogy meg kell vetnünk az olyan társadalmat, amely igazságtalan megkülönböztetésekre épül – amelyben sikeres hazafutások kellenek ahhoz, hogy az elnyomott kiemelkedjen nyomorúságos helyzetéből. Természetesen jó dolog, hogy érdemeink révén jobb anyagi helyzetbe kerülhetünk, de ez valójában csak tüneti kezelése az igazságtalanság problémájának.
Sandel szerint az a gondolat, hogy mindenkinek az érdemei szerint kell részesülnie a javakból, egészen az ószövetségi időkig vezethető vissza. Emlékszünk Jób történetére: amikor a férfit csapások érik, barátai kérdőre vonják, vajon mit művelhetett, hogy így bünteti az Úr. Hiszen a különböző betegségek, szerencsétlenségek Isten büntetései, amelyekkel az Úr azokat sújtja, akik valamivel magukra haragították. Sandel ezt „az érdem zsarnokságára” épülő elgondolás egyik korai példájának tekinti. Jób panaszára az Úr elmondja: téved, aki azt gondolja, hogy minden betegség, szerencsétlenség és fájdalom büntetés lenne, illetve a jólét és a siker valamiféle megérdemelt jutalom. Ezzel az isteni szózattal azonban még nem ér véget a meritokratikus eszme története.
A szerző értelmezése szerint a protestantizmus megszületésében – a korabeli egyház visszaélései felett érzett felháborodás mellett – hangsúlyos szerepet játszott annak a gondolatnak az elutasítása, hogy az ember saját erejéből képes üdvözülni. A reformáció egyik mozgatórugója éppen „az érdem hatalmának” megtörése volt: a szó szoros értelmében hamis az az elgondolás, hogy képesek lennénk kiérdemelni Isten kegyelmét, tehát üdvösségünk (a boldogságunk) az érdemeinktől függne. Luther szerint ez csak Isten kegyelméből lehetséges.
Kálvin János ennél is radikálisabb állításokat fogalmaz meg. Isten eleve elrendeli, kiválasztja az üdvözülteket. Bár Kálvin tagadta, hogy ennek lennének külső jelei, de a korabeli protestánsokban érthető módon felmerült a kérdés, hogy „vajon én is a kiválasztottak között vagyok-e?” – és a maguk módján meg is válaszolták a kérdést. Kálvin Szent Pál leveleire hivatkozva úgy tartotta, hogy akiket Isten kiválasztott, azokat el is hívta, vagyis az üdvösségre predesztinált embereknek hivatása van. A gondolatmenet következő lépése (ami már nem Kálvintól származik): jó okunk van azt gondolni, hogy bizonyos emberek azért dolgoznak szorgalmasan, mert a munkájuk egyben a hivatásuk is. Ha pedig hivatásuk van, az azt jelenti, hogy a kiválasztottak között vannak. (Max Weber szerint ebből fakad az aszketikus természetű protestáns munkaetika.) Továbbá, akiknek hivatásuk van és szorgalmasan dolgoznak, azok több pénzt is keresnek. Tehát a korabeli protestánsok egy furcsa kanyarral újra összekapcsolták a nagy vagyont és a földi sikert a morális érdemeinkkel – ahogyan Jób barátai tették.
Ez a gondolat szekularizálódott, és egyre erőteljesebben jelen van a modern kor gondolkodásában. A kapitalizmus piaci versenyt jelent. A verseny pedig együtt jár azzal, hogy lesznek vesztesek, akik emiatt rosszul érzik magukat. Ez még egy libertárius társadalomban is így lenne, a meritokrácia azonban keserűbbé teszi a vereséget – ugyanis a libertarianizmussal ellentétben azt ígéri, hogy kiegyenlíti az egyenlőtlenségeket, valódi esélyeket biztosít, és mindenkit felkészít arra, hogy részt vegyen a piaci versengésben. Így aztán a vesztesek kénytelenek lesznek saját magukat hibáztatni, míg a győztesek úgy érzik, hogy a siker kizárólag az ő érdemük.
A könyv önálló fejezetet szentel a felemelkedés retorikájának. Sandel szerint ez súlyosan problematikus elgondolás. Az elmúlt évszázadokban a politikusok beszédeiben egyre gyakrabban bukkan fel a felemelkedés lehetősége: mind a bal-, mind a jobboldali jelöltek egyaránt előszeretettel ígérik meg a szavazóiknak, hogy megválasztásuk esetén olyan társadalmat fognak építeni, amelyben mindenki kibontakoztatja a tehetségét, és érdemei szerint részesülhet a javakból. Ezzel a retorikával az a probléma, hogy jelentősen hozzájárult annak a gondolatnak a térnyeréséhez, hogy mindenki kizárólag saját magának köszönheti a szerencséjét vagy szerencsétlenségét. Munkánk piaci és morális értéke egyenesen arányos: mindenki annyit ér, amennyije van.
A meritokratikus hübrisz nemcsak, hogy nem helyes elgondolás, de rengeteg veszélyes és káros gyakorlati következménye van. Azok, akik nem lettek olyan sikeresek, mint mások – az Egyesült Államokban ez elsősorban azokat jelenti, akiknek nincs diplomájuk –, úgy érzik, hogy nem kapják meg a nekik járó tiszteletet, ami hosszú távon rengeteg pszichés eredetű problémát okoz. Sandel két közgazdász, Anne Case and Angus Deaton Death of despair and the future of capitalism (Princeton University Press, 2020) című könyvének eredményeire hivatkozik. Az USÁ-ban 2014 és 2017 között csökkent a várható életkor – ilyen először fordult elő az utóbbi száz évben. Case és Deanton kutatása szerint az áll a háttérben, hogy rohamosan növekedett az alkoholizmusban, drogtúladagolásban és öngyilkosságban elhunytak száma. A jelenséget „kétségbeesésből fakadó halálnak” (death of despair) nevezték el. Case és Deanton szerint a jelenség különösen a 45 és 54 év közötti fehér férfiak és nők körében volt jellemző. A „kétségbeesésből fakadó halál” a szegénységgel nem korrelál, a társadalmi státusszal viszont igen: zömében diploma nélküli emberekről van szó. Akik főiskolai diplomát szereztek (az 1990-es évektől kezdődően), azok körében a halálozási arány 40%-kal csökkent. A főiskolai végzettséggel nem rendelkezők esetében viszont 25%-kal emelkedett. Sandel szerint nem véletlen, hogy Trump támogatóinak jelentős része ugyanebből a csoportból érkezett, mivel az elnökjelölt elsősorban az ő haragjukat csatornázta a kampányába.
Sandel megoldási javaslata két szóban foglalható össze: méltóság és tisztelet. Vissza kell adnunk a munka becsületét, meg kell adnunk a tiszteletet mindenkinek. A kulcs az, hogy a közjó (common good) más fogalmát kell használnunk, mint korábban. Nem a lehetőségekre, hanem az elismerésre kell koncentrálnunk; arra, hogy egy olyan társadalomban éljünk, amelyben akkor is megbecsülve érezzük magunkat, ha nem emelkedtünk magasra a hierarchiában. Ez akkor valósulhat meg, ha visszaadjuk a munka méltóságát – például azáltal, hogy a disztributív igazság helyett a kontributív igazságra fókuszálunk. Ennek meghatározását Sandel az amerikai katolikus püspököktől kölcsönzi: olyan szociális és gazdasági intézményeket kell létrehoznunk, amelyek biztosítják, hogy az emberek úgy járulhassanak hozzá a közjóhoz, hogy mindenki tiszteletben tartja a szabadságukat és munkájuk méltóságát.
Az emberek ugyanis nemcsak fogyasztók, de előállítók (producers) is, és arra van szükségük, hogy az utóbbi funkciójukban is megbecsüljék őket, ne csak az előbbiben, mert csak így érezhetik azt, hogy ténylegesen részt vesznek a társadalom életében. Sandel Robert F. Kennedyt idézi: „A közösség és a hazaszeretet – civilizációnk két alapvető értéke – nem csak a közös vásárlásból és fogyasztásból ered.” Ehelyett a „méltóságteljes, tisztességes fizetéssel járó munkából, olyan munkából, amely lehetővé teszi, hogy az ember azt mondhassa a közösségének, a családjának, a hazájának, és ami a legfontosabb, önmagának: »Segítettem felépíteni ezt az országot. Részt vettem nagyszerű közös vállalkozásainkban.«”
Sandel úgy véli, ennek a gondolatnak nemcsak a programok, hanem a retorika szintjén is meg kell jelennie a politikában. A könyv sikeresen vizsgázott a gyakorlatban: a német kancellár, Olaf Scholz ismerte a szerző fő állításait, még beszélt is Sandellel a választások előtt, és úgy tűnik, megszívlelte a tanácsait. Kampányának fő szlogenje – „Tisztelet neked (Respekt für dich)” – Sandel gondolatait tükrözi, és Scholz végül győzelemre vezette a német szociáldemokratákat.
Számomra egy valami hiányzott a könyvből: az, hogy a szerző megcáfolja az érdemelméletek érveit, vagy legalább megpróbáljon ezekre választ adni. „Az érdem hatalma” nem csupán azért vonzó elgondolás, mert mindnyájan a legjobb orvoshoz szeretnék menni, hanem mert úgy gondoljuk, hogy igenis megérdemlünk bizonyos javakat és bánásmódot. Intuíciónk szerint ha valaki kiemelkedő teljesítményt ér el, akkor megérdemli az elismerést, és ha társadalmilag hasznosat alkot, akkor megérdemli a jutalmat. Még akkor is, ha valaki így rengeteg jutalmat fog kapni, más pedig nagyon keveset. Továbbá nem csupán ösztönzőről van szó: nem azért kell jutalmazni a jelentős eredményeket elérő embereket, hogy másokat is hasznos tevékenységre sarkalljunk, hanem mert egyszerűen megérdemlik, így igazságos. Sandelt csak mérsékelten foglalkoztatja az a klasszikus meritokratikus érvelés, amelyet a híres szlogen így foglal össze: „a legjobb gitárok igenis a legjobb gitárosoknak járnak”. Bár úgy tűnik, a szerzőnek van kiforrott álláspontja ebben a régi filozófiai vitában, mégsem merül el a részletekben, szinte kizárólag a társadalmi realitásokra koncentrál. Ez persze elfogadható módszertani döntés, de mégis hiányérzete támadhat az olvasónak – elvégre a könyv Az érdem zsarnoksága címet viseli, és egy jelentős filozófus a szerzője…
Mindezen hiányosságokkal együtt Sandel megállapításai helytállónak tűnnek – még akkor is, ha politikai véleményünk eltér a szerzőétől. Nehezen vitatható, hogy a meritokratikus retorika az elmúlt évtizedekben teret hódított, és az sem kétséges, hogy a populista politikai erők erősebbek, mint korábban. Sandel meggyőzően érvel amellett, hogy nemcsak véletlen egybeesésről van szó, hanem a két jelenség között oksági kapcsolat van. Ezt a problémát pedig nem lehet kényelmes úton megoldani: nem elég azt mondani, hogy a megvezetett, műveletlen tömegek bedőltek a manipulatív politikai kommunikációs kampányoknak. A probléma gyökere mélyebben húzódik: az elmúlt évtizedekben széles tömegek önbecsülését helyrehozhatatlannak tűnő kár érte. Ennek a helyzetnek a kezelése nehéz és hosszadalmas munka lesz; de nem kezdődhet el addig, amíg szembe nem nézünk a problémával. A meritokratikus versengés veszteseinek dühére nem tudunk addig gyógyírt találni, amíg a verseny győztesei nem képesek legyűrni önteltségüket – figyelmeztet a harvardi professzor. Összességében fontos és lényegre tapintó műnek tartom Az érdem zsarnokságát. Bár filozófiai szempontból lehetne alaposabb, kétségtelen, hogy a szerző elfogulatlanul és alaposan elemzi a mai politikai életet meghatározó legfőbb konfliktusokat, és a megoldási javaslatai is konstruktívak. Még ha nem értünk is egyet a könyv minden állításával, Sandel megmutatja: a valóságban a meritokrácia korántsem az az ideális társadalmi rend, amilyennek a politikusok beszédei alapján elképzelnénk.