(Réz Anna: Mardos. A bűntudatról kilenc fejezetben. Európa, 2022)
Réz Anna könyvéről legszívesebben úgy írnék, ahogyan szerzője nyúl a témájához. A Mardos (A bűntudatról kilenc fejezetben) könnyedén, sokrétűen és elsősorban nagyon személyesen szólal meg, amivel magával rántja az olvasót. Ennek egyik oka, hogy a hétköznapokról, hétköznapjainkról szól: körbejárja, milyen formákban van jelen az életünkben a bűntudat (a vásárlások, evés-ivás, pihenés), milyen okai lehetnek. A másik oka az, hogy történetei egyszerre szólnak rólunk és a szerzőről.
A filozófus esszéiben mintha egy baráti beszélgetésbe vonná be olvasóit, nagyon intim történeteket mesél az életéből. Könnyen, akár egy nap alatt el lehet olvasni a Mardost. De miért is kéne egy nap alatt elolvasnom, kérdeztem magamtól, mielőtt félretettem. Nem titkolnám mohóságom: bevallom, miután újra kinyitottam, egy délután alatt befejeztem a könyvet. A recenziót mégsem kezdtem el azonnal írni. Miközben olvastam, sorban jelennek meg az interjúk, könyvajánlók. Az egyik az anyasághoz tartozó bűntudatot emeli ki, a másik a szerző nézőpontjának sokrétűségét. A szégyen, a szorongás és a bűntudat keveredik bennem, ha az írásomra gondolok, de igyekszem átadni magam az olvasás örömének, amire a szerző is külön felszólítja olvasóit a bevezetés zárósoraiban: „Szégyen- és bűntudatmentes olvasást kívánok mindenkinek!” A halogatáshoz kapcsolódó bűntudatról szól az egyik fejezet is (a Majd holnap című), ahol Réz kitér a kreatív szellemi munkát végzők esetére: „a halogatás lehet egyszerűen várakozás arra, hogy a bennünk csapongó gondolatok összeálljanak és alakot öltsenek (vö. ihlet).” Réz Anna ír arról is, hogy az a két érzés, a bűntudat és a szorongás — amikről a recenzióírás miatt beszéltem — könnyen összekeverhetők egymással. A könyv egyik legizgalmasabb részében kifejti, hogy nem lát okot arra, hogy ne szorongjunk, míg a bűntudatról azt gondolja, bizonyos esetekben egyáltalán nem indokolt. „Azért érezzük azt, amit érzünk, mert a világot olyannak látjuk, amilyennek — és abban, ahogyan látjuk, az esetek egy jelentős részében igazunk van.”
Arra gondolok, ha beleszőném a Réz Anna könyvéről írt recenzióba a recenzens aggodalmait — vagyis a saját szorongásaim és bűntudatom –, azzal nemcsak a könyv módszerét szemléltethetném, hanem egyúttal megmutathatnám azt is, hogy is néz ki „a haladó [gondolkodású] középosztályt megfertőző bűntudatjárvány”, amelynek karikatúrájával találkozunk több fejezetben is. Olvasás közben pont ezért nem tudtam letenni a könyvet. Ismerős, mindennapi helyzetekről van szó, mint például a zero waste, a műanyagmentesség, az élelmiszer- és kütyüpazarlás. Ezekről írnak az újságok éjjel-nappal, és egyre jobban az életünk részét képezik. Mégis váratlanul igaz összefüggésrendszerben állnak össze a bűntudat, a szorongás vagy a szégyen vonatkozásában, és az összefüggések van, hogy kényelmetlenek, van, hogy banálisak. A közbeszéd részei ugyan, de másképpen beszél róluk Réz Anna. Csak a Mardosban olvashatunk például arról, hogy a menstruációs bugyik, kelyhek vagy a mosható betétek ugyan nem növelik a műanyagszemetet, de a velük járó házimunka és stressz miatt többletkiadást okozhatnak. A Mardos esszéinek szemlélete és stílusa felidézi azt a bölcsészettudományos gyakorlatot, amiről Menyhért Anna ír trauma és irodalom kapcsán (Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom, Anonymus–Ráció, 2008), és a tudományos írásba becsatornázott személyességet képviseli azáltal, hogy a szerző személyét, nézőpontját, élményeit nem teszi zárójelbe.
Réz Anna filozófiai esszéiben erkölcsi problémákkal foglalkozik, témafelvetését leginkább azokkal a kortárs filozófusokkal tartja rokonnak, „akik az érzelmeket nem választják el a gondolkodástól vagy az érzékeléstől.” Ugyanis a „filozófiatörténet klasszikusai sokszor kifejezetten gyanakvóan viszonyultak az érzelmekhez”, sőt „finnyásan elfordultak a szégyen tárgyalásától”. A filozófus a könyv bevezetőjében elhatárolódik a népszerű coach- és a pszichológiai önsegítő irodalmaktól, és valamennyire a pszichológiától is. Utóbbival szemben a legnagyobb kifogása, hogy csak a múltról tud igazságot megfogalmazni, a jövőről nem: „Nincs ember, aki meg tudná jósolni, hogy egy átlagosan traumatizált ötéves milyen pszichés nehézségekkel fog küzdeni ötvenéves korában. Ez pedig arra utal, hogy a kérdéses lelki folyamatok sokkal esetlegesebbek és kevésbé átláthatók, mint amilyennek a magyarázatok mutatják.” Az olvasónak mégis az a benyomása, hogy nemcsak a szakmaiatlannak tekinthető önsegítő irodalmat érinti, hanem konkrét pszichológiai részterületeket is, anélkül, hogy megnevezné őket. Rögtön a bevezetés után az első fejezetben (Jogos-e a bűntudat) elutasítja az egyik szorongásos betegségekben használt pszichoterápiás módszert, a kognitív viselkedésterápiát, illetve megfogalmazza a kritikai pszichológia lényegét. A pontatlanság zavaró, mert éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: a szerző nemcsak filozófiai műveltségét használja bátran és szellemesen, de más tudományterületekről (teológia, szociológia, közgazdaságtan) is merít.
A Világbűntudat c. fejezetben a szerző eljátszik azzal az gondolattal, mennyire abszurd volna, ha tényleg az erkölcsi irányelveknek megfelelően cselekednénk. Ha mindig a legjobb döntéseket hoznánk meg annak érdekében, hogy boldogan élhessünk, és a legkevesebbet ártsunk — például egy egyszerű bevásárlásnál annyi tényezőt kéne figyelembe vennünk, hogy egész nap Excel-táblázatban számolhatnánk, melyik terméket válasszuk a boltban. Szórakoztató karikatúra ez napjaink sztereotip középosztálybeli polgáráról, aki többek között a környezettudatos életmóddal próbálja csökkenteni a fogyasztói társadalomban elkövetett, és el nem keverhető bűneit, ám tényleges sikert nem igazán tud elérni az emberiség boldogulása szempontjából. Az egyén problémáját valójában az állam el nem végzett feladata okozza: „Hiszen ha valakinek, akkor épp a politikai döntéshozóknak igenis van rá lehetőségük, hogy átlássák és kiszámolják mindazt, amit mi a boltban állva nem tudhatunk. Velünk ellentétben egy teljes államapparátus képes alaposan végiggondolt döntést hozni arról, hogy melyek azok a hatékony és életképes gyakorlatok, amelyek szabályként alkalmazva valódi változást hozhatnak.”
A könyv megjelenésekor rögtön nagy figyelmet kapott Az anyaság mítosza c. fejezet, amely a Világbűntudathoz hasonlóan egy olyan, személyesként kezelt ügyet helyez társadalmi összefüggésbe, amelynek hiányosságai miatt az egyén önmagát hibáztatja. Ebben a fejezetben Réz arra világít rá, hogy az anyák felelősségének hangsúlyozásával — vagyis az anyaság mítoszával — sikerül elvonni a figyelmet a gyereknevelés intézményi körülményeiről és lehetőségeiről: „Az anyák azt gondolják, ők nem elég ügyesek a »munka-magánélet egyensúly« kialakításában, így fel sem merül a kérdés, hogyan kellene átalakítani a fizetett munkavégzést ahhoz, hogy legalább elviekben összeegyeztethető legyen a tartalmas, érzelmileg kielégítő családi élettel.” Az anyai bűntudat központi témája a könyvnek, mert visszakanyarodik oda, ahonnan kezdődött a bűntudatról, szorongásról való beszéd. Nem a shameover kifejezés magyarázatára gondolok, amiről a könyv legelső lapjain olvasunk — másnaposság miatt (vagy alatt) érzett bűntudat —, hanem arra, hogy a szorongásokat általában pszichológus, coach, önsegítő irodalom segítségével szoktuk kezelni. Réz Anna szerint az, hogy a pszichológusainkkal rendszerint gyerekkori traumáinkról beszélgetünk, még egy oldalról erősíti meg az anyaság mítoszát a kultúránkban. Ezekben az esetekben a bűntudat súlyát érezzük a vállunkon, de sok más helyen olvasás közben együtt nevetünk magunkon és a szerzővel, még akkor is, ha kifejezetten lemondóan vélekedik a szerző a helyzetünkről: „Társadalmunk működése annyira összetett, hogy sem a progresszív sajtó által folyamatosan fenntartott félelem- és szorongáskeltés, sem a haladó gondolkozású középosztály költséges és magamutogató »tudatossága« nem lesz képes megoldani azokat a kooperációs problémákat és hatalmi visszaéléseket, amelyek jelenleg bénítják a cselekvés legtöbb formáját.” Réz Anna szerint minél jobban megértjük, miért mardos bennünket a bűntudat, annál jobban fogjuk érteni korunk értékrendjét is. A Mardos elolvasása után bátran kijelenthetem, Réz Annát kell olvasnunk ahhoz, hogy egyáltalán bűntudataink nyomába eredhessünk.