(K. Horváth Zsolt: A bundátlan Vénusz. Prae Kiadó, 2021)
A nagy angol művészeti író, John Ruskin egy életre nősztehetetlenné vált, amikor mélyen vallásos neveltetése miatt szűzen menvén a házasságba, meg kellett tudnia, hogy a nők szeméremtestét — ellentétben a görög aktokkal — szőr fedi. K. Horváth Zsolt könyvében szerepel ez a történet, bár némi kétellyel fogadja. Én néhány évvel ezelőtt alaposan foglalkoztam Ruskin tanaival, s erről az anekdotáról is elkerülhetetlenül sokat olvastam. Nekem hitelesnek tűnik, még ha kihegyezettnek is.
A szeméremszőrzet ábrázolása tabu alatt állt, mert szexuális képzeteket keltett, s ezek kezdeményezése éppenséggel ellentétes volt a normatív női szeméremmel, a keresztény és polgári és viktoriánus hagyománnyal.
S máris a könyv tárgyánál vagyunk, amely a női szeméremszőrzet viseletének vagy eltávolításának politikáját vizsgálja. Bizarrnak tűnő tárgyválasztás, de ha ebben a tárgyban is társadalmilag meghatározott irányokat és irányváltásokat találunk, akkor méltó a vizsgálódásra. A jegyzetapparátus és a bibliográfia pedig meggyőz arról, hogy nagyon is kutatott terület. A társadalomtörténet, a kultúrantropológia és (ábrázolása révén) a művészettörténet is foglalkozik vele.
A tanulmány egy talán másfél évszázadig visszanyomozható történetre keres magyarázatot, melynek utolsó etapjában, az elmúlt tizenöt évben a szeméremtest szőrtelenítése állítólag általánossá vált. Visszafelé araszolva az időben a múlt század hatvanas éveiben egy ezzel ellentétes mozgalom kelti föl a figyelmet: a szexuális felszabadulás és/vagy a feminista mozgalom megőrizte a szeméremszőrzetet (akkoriban annak eltávolítása még nem volt napirenden), s hajlott a hónalj borotválásának, sőt a láb epilálásának a provokatív elmulasztására is. Pedig a női test nyilvánosan látható helyein (arc, kar, láb) a testszőr megőrzése korábban már majdnem egy évszázada tilalom alatt állt, vagy legalábbis eltávolítása az illemhez tartozott, s a húszas évek óta — egy ideig és jellemzően Amerikában — a hónaljszőrzettől való megszabadulást is szorgalmazták.
Ezek közül — a könyvben persze részletesen és alaposan bemutatott — változások közül erős ideológiai tartalma a maga aktív, lázadó gesztusával a feminizmusnak volt. „[A] hónaljra és a lábszárra kiterjedő szőrtelenítés elhagyása az 1960-as években nem volt más, mint egy — néhány évtizede bevett — tiltó rítus biopolitikai szempontból tudatos figyelmen kívül hagyása.” Kérdés, hogy az eltávolítás törekvéseinek passzívabb és gyöngébb változataiban is fölismerhetünk-e valamiféle ideologikumot.
K. Horváth egy helyen hangsúlyozza, hogy sokféle értelmet lehet tulajdonítani a női szeméremszőrzetnek, s „kontextus nélkül nincs egyértelmű jelentése”. Könyve azonban erőteljes kísérlet egy meghatározott irányban való kontextualizálásra: a szőrtelenítésben „a társadalmi nemi egyenlőtlenséget és a kapitalizmus reterritorializációs technikáit magába foglaló normát” észrevételez. Ennek megfelelően az 1920-as évek amerikai szőrtelenítési divatjában „a nők politikai és társadalmi térnyerésének tudattalan ellentételezését” látja, az utolsó másfél évtized szeméremtest-szőrtelenítésében pedig a nők infantilizálását.
Ez jól dokumentált és a tudomány mesterségének szabályai szerint kidolgozott argumentum. Nekem mégis aggályaim vannak vele szemben. A jelenséget, amelyet kutat, lehetne az ízlés változásainak kontextusában értelmezni, amelyek — noha jelentős szabályozók — kevéssé racionalizálhatók. A racionalizálás egy pragmatikus típusát a szerző is másodlagosnak tekinti, nevezetesen a higiéniai, egészségügyi megfontolásokat. Annál erélyesebben érvényesít egy másik racionalitás-formát, a kapitalizmus logikáját.
Én valószínűtlennek tartom, hogy a 20. század legsikeresebb társadalmi mozgalma, a feminizmus küzdelmei után nők tömegei engedelmeskednének egy kívülről rájuk erőltetett normának, kerülnének nyilvánvaló ellentétbe a szabadság eszményével, s Foucault-val szólva alanyaivá válnának „az engedelmes test termelésének”. S nem hiszem, hogy ennek indexe lehetne a szeméremszőrzet eltávolítása, s erről az indexről leolvashatnánk a női egyenjogúság ügyének aktuális állapotát. K. Horváth Zsolt azonban éppen ilyesmit sugall: „Ha a női szeméremszőrzet eltávolítása társadalmi és képi normává, sőt mágikus tiltássá és tabuvá válik, akkor egy ilyen társadalomban a test feletti önrendelkezés vagy egészen minimálisra csökken, vagy teljesen megszűnik.”
Valóban ilyen egészen egyszerű lenne? „A szeméremszőrzet leborotválásának normája… egészen egyszerűen a kapitalista társadalom és gazdaság reterritorializációs stratégiájának a test felszínén elérhető végső pontja. Nemcsak hogy visszahódította a társadalom a test nyilvánosan is látható részei fölötti ellenőrzést, de még a legintimebb testtájat is megkaparintotta, s a 2000-es évek elejétől egyre terjedő online pornográfia fogyasztása révén, továbbá a szépségipar és a populáris média hathatós segítségével normává formálta. A nyilvános és az intim szétválasztása oly mértékig illékonnyá vált, hogy a test esetében megkülönböztetésének alig is van értelme.”
A médiák és más források roppant hatást gyakorolnak a testünkre is. Marcel Mauss a könyvben emlegetett megvilágosodásához hasonló — hogy ugyanis az amerikai ápolónők járásában fölismerte a mozi hatását — velem is megesett. Egy video-művet nézve, amelyen fiatal lányok beszélgettek, hirtelen felismertem tízenéves lányunokám jellegzetes taglejtéseit, szögletes, gyors gesztikulációját. Attól fogva elkezdtem figyelni erre, s megértettem, hogy nemcsak az ő sajátosságáról van szó, hanem egész nemzedékének mozdulatvilágáról. Ebből azonban nem vonnám le azt a következtetést, hogy elvesztette a teste fölötti ellenőrzést.
A szeméremszőrzet leborotválásának elvárásával kapcsolatban is túlzónak érzem az idézett következtetéseket. Nincs semmilyen meggyőző érv amellett, hogy akár ez az igény, akár az ellenkezője valamilyen meghatározó — akár szimbolikus — társadalmi érdekkel bírna, ugyanis a szőrtelen szeméremtestnek a puszta gyermekiséggel való azonosítása, ami aztán a nők elnyomását jelképezné, nem tűnik intuitíve meggyőzőnek, különösképp kizárólagosnak. Ha az ízlés kiszámíthatatlan változása valamilyen irányba fordul, akkor persze hasznosítják és propagálják, de követelménnyé válása a kapitalizmus logikáján kívül mással is magyarázható.
Ilyen például egy kivételesen erős érzelem, az undor, illetve a mások (a szexuális partner) undorától való félelem. Hadd mondjak egy távoleső példát. A civilizálódás folyamatában — mint azt Norbert Eliastól tudjuk — a 16. századtól kezdett a zsebkendőbe való orrfújás elterjedni. A kelmezsebkendőket ma egyre inkább felváltják a papírzsebkendők, s könnyen lehet, hogy hamarosan — vagy már ma is — sokan undorítónak fogják tartani, hogy valaki a taknyát elcsomagolva eltegye. S ha ez széles körben elterjed, akkor — attól tartok — én sem fogok kitartani a vászonzsebkendőimnél, pedig nagyon ragaszkodom hozzájuk és utálom a papírzsebkendőt. K. Horváth Zsolt, mint írja, könyvében nem kívánt „normatív módon előre állást foglalni a szőrtelenítés kérdésében”, de ahogy halad előre, egyre inkább normatív módon állást foglal. S állásfoglalásában osztja a 20. századi marxizmus és marxizálás determinisztikusan totalizáló jellegzetességét Lukácstól Debord-ig és tovább, amelyet talán Petri Györgynek ezek a sorai fejeznek ki a legpontosabban: „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták / Mint kínai ördöggolyó / tökéletes / s véget nem ér a doboz a dobozban”. De miért ne képzelhetnénk el öntudatos, szabad nőket, akiknek történetesen borotvált a szeméremdombjuk?