(Ran Lahav: What is Deep Philosophy? Philosophy from our inner depth. Loyev Books, Vermont, 2021)
Mi a filozófia? Az összes közül talán ez a leginkább zavarba ejtő filozófiai kérdés. Tudjuk, miket mondtak a filozófia önmeghatározásáról a klasszikus szerzők. Nagyjából látjuk, milyen mozgástere van napjainkban az akadémiai világban munkálkodó filozófusnak. Vannak sejtéseink azzal kapcsolatban, hogy körülbelül mire számíthatunk egy egyetemi filozófiakurzuson. Mégis olykor a filozófia iránt érdeklődő hallgató csalódottan konstatálja: teljesen mást kapott az egyetemi évei alatt, mint amire számított. Természetesen a panaszt elintézhetjük annyival, hogy a hallgató nem tudta, mi az a filozófia, és korábban tévképzeteket dédelgetett magában. Érdemes azonban komolyabban venni az észrevételt, hiszen a hallgató csalódottságában a „mi a filozófia?” kérdésének tisztázatlansága tárul fel előttünk. A professzionálisan űzött filozófia hajlamos magára mint elméletorientált tudományra tekinteni, míg a hallgatók fejében a filozófia inkább mint a gyakorlatban felmerülő életproblémák kezelésének „művészete” jelenik meg. Az elmélet és gyakorlat feszültsége a filozófián belül egészen a legutóbbi időkig megoldatlan, bár viszonylag marginális kérdésnek számított, újabban azonban több filozófus is igyekszik komolyan mérlegelni a filozófiának mint gyakorlati vállalkozásnak a lehetőségét. Ennek az elmozdulásnak az egyik legújabb fejleménye Ran Lahav 2021-ben megjelent kötete, a What is Deep Philosophy? Philosophy from our inner depth.
Lahav könyve látszólag már az alcímében megválaszolja a kérdést. Ez a válasz azonban önmagában nem mond túl sokat. Vajon mit jelent benső mélységünkből filozofálni? Az olvasás végeztével kénytelenek vagyunk megállapítani: aki már pusztán az alcím alapján sejteni vélte, mit is jelent a benső mélységből való filozofálás, annak nagyrészt igaza volt – akinek pedig nem voltak ilyesfajta megérzései, annak nem biztos, hogy a könyv bármiféle segítséget nyújtott. A mű legfőbb érdeme azonban véleményem szerint nem az, hogy kellő részletességgel és szakmailag igényesen bemutatja a Deep Philosophy irányzatát. Sokkal fontosabb, hogy Lahav vállalkozásának megismerésén keresztül – egy sajátos perspektívát felvéve – elgondolkodhatunk azon, mi is a filozófia, és mit is jelent filozofálni.
A szerző végzettségét tekintve pszichológus és filozófus. Előző könyvében áttekintette pályafutásának különböző állomásait, és felvázolta, hogyan érkezett el a Deep Philosophy irányzatához. Az új művet könnyű elhelyezni Lahav filozófiai munkásságában: a 2021-es kötet a szerző négy évtizedes kutatásának betetőződése. Saját bevallása szerint Lahav hallgatóként, majd kezdő oktatóként is „szerelmes [volt] a filozófiai kutatásba, de [szenvedett] az [általa] ismert filozófia hidegségétől és intellektualizmusától” (9). Az akadémiai filozófia világából kiábrándulva tudomást szerzett a filozófiai tanácsadás gyakorlatáról. A szerző a filozofálásnak „intellektuálisan felelősségteljes, ám személyesen mély és jelentőségteljes” (9) útját kereste, s ennek jegyében kidolgozta a filozófiai kontempláció módszerét. A Deep Philosophy irányzata e módszer továbbgondolására, mondhatni finomhangolására törekszik.
Bár Lahav egy korábbi, 2018-ban megjelent könyvében részletesen bemutatja a filozófiai kontempláció gyakorlatát, új könyve nem előfeltételezi annak ismeretét. A mű négy nagyobb részre oszlik. Elsőként Lahav felvázolja koncepciójának tapasztalati aspektusait. Ezt követően bemutatja vállalkozásának történeti előzményeit. Műve harmadik részében beszámol a Deep Philosophy gyakorlata mögött meghúzódó elméleti feltevésekről, végezetül pedig bemutatja az irányzat módszereit és technikáit.
A Deep Philosophy a filozófia művelésének olyan gyakorlata, amelynek során az összegyűltek egy kiválasztott filozófiai szöveget alapul véve filozófiai kontemplációt hajtanak végre. A könyvben Lahav először egy Marcus Aurelius szövegére épülő foglalkozást mutat be, a mű végén pedig általános szinten is leírja, hogyan zajlanak a kontemplációhoz tartozó gyakorlatok. A kontempláció művelete Lahav szerint „performatív filozófia: olyan filozófiai tevékenység, amely aközben jelentőségteljes, miközben történik” (27). Nagyjából másfél órás alkalmak sorozatáról van szó, melyeket egy – erre alkalmas – facilitátor irányít. Ő választja ki a középpontban álló filozófiai szöveget is, amely „nagyjából két oldal hosszú (körülbelül 400–600 szó), [és] egy tömören és világosan megfogalmazott, egységes filozófiai gondolatot tartalmaz” (114). Lahav szerint a választott szövegnek „mélynek kell lennie, abban az értelemben, hogy a meghatározható gondolat felszíne mögé mutasson”, ezért „a túlságosan objektív vagy tényszerű szövegek, amelyek pusztán fogalmak vagy információk közvetítésére törekszenek, nem alkalmasak a kontemplációra” (31).
A választott szöveg elsajátítása több mozzanatból áll össze. Mivel a filozófiai szövegen való kontemplálás igen sajátos művelet, a lahavi módszer első lépése az ún. központosító gyakorlat (centering exercise). Ennek célja felkészíteni a Deep Philosophy résztvevőit a kontemplációra, és befelé, az alcímben említett benső mélység felé fordítani őket. Ezt követi az értelmező olvasás (interpretive reading) lépése, amelynek során a résztvevők bekezdésről bekezdésre többször végigolvassák a szöveget, lassan és figyelmesen, ügyelve minden egyes szóra, illetve azok hangsúlyozására is. Az előkészületi szakasz utolsó lépése a gondolatok térképének megrajzolása, ami segít a résztvevőknek felismerni és nyomon követni a fontosabb gondolatokat.
A szöveg feldolgozása után kezdetét veszi a foglalkozás kontemplatív szakasza. Ide tartozik – más, választható gyakorlatok mellett – a rumináció és az értékes beszéd (precious speaking). A rumináció során a facilitátor „kiválaszt az olvasott bekezdésből egy mondatot, amelyet előre meghatározott sorrendben újra és újra megismétlünk, értelmezés és megszakítás nélkül” (20). Ez a gyakorlat hasonlatos ahhoz az élményünkhöz, amikor egy szó folyamatos ismétlése ahhoz vezet, hogy a kifejezés elveszíti hétköznapi értelmét. Ezzel szemben az értékes beszéd gyakorlata során „rezonálunk a szövegre azáltal, hogy hangot adunk a bennünk felszínre törő belátásoknak” (20). Ezek a belátások Lahav szerint nem személyes vélemények, de nem is a szerző gondolatainak puszta visszhangzásáról van szó, mivel a választott, mély szöveg maga is többet fejez ki írója személyes meggyőződéseinél.
A foglalkozás zárásaként a résztvevők legfőbb feladata a kontempláció során szerzett belátások és tapasztalatok integrálása a saját életükbe. Ennek során megfogalmazzák a saját gondolataikat, illetve számot vetnek azzal, mit is „visznek magukkal” az elmúlt pár óra élményeiből. Ugyanígy segítheti az integrációt Lahav szerint, ha a résztvevők közösen verset írnak a választott filozófiai szöveg alapján, vagy ha a belátásaikat absztrakt rajz formájában próbálják megörökíteni.
Bár a Deep Philosophy – pár apró mozzanattól eltekintve – egyénileg is művelhető gyakorlatnak tűnik, Lahav mégis alapvetően közösségi tevékenységként kezeli vállalkozását. Szerinte ugyanis nagyban segíti, hogy a filozófiai szöveg tartalmára megfelelően tudjuk rezonálni, ha a társainkra is megfelelően tudunk rezonálni. A szerző ezt a kitüntetett kapcsolatot együttségnek (togetherness) nevezi. Ebben az állapotban „benső mélységünkből viszonyulunk egymáshoz, és ezáltal meghaladjuk az individuális gondolkodást” (100).
Izgalmas kérdés, hogy milyen elméleti megfontolások húzódnak meg a Deep Philosophy gyakorlatának hátterében. Lahav szerint a teoretikus alapok tisztázása szükségszerű következménye volt a vállalkozás fejlődésének és bővülésének: „felmerült annak az igénye, hogy alapelvek köré csoportosítsuk ezt a gyakorlatot” (64). A szerző fel is sorolja a négy legfontosabb kérdést: Mit jelent a szöveg egyik kulcsfogalma, a benső mélység, amelyet a kontempláció során el kell érnünk? Mit is csinálunk pontosan, amikor kontemplálunk? Milyen kapcsolatban állnak egymással a résztvevő csoporttagok, illetve milyen kapcsolatba kerülnek a szöveg szerzőjével? Mit remélhetünk elérni a gyakorlat során? Sajnos valamirevaló választ csak az utolsó kérdésre kap az olvasó, az igazán lényegesnek tűnő első két kérdést Lahav látszólag meg sem próbálja megválaszolni.
Célirányos válaszok helyett Lahav más irányból igyekszik feltárni vállalkozásának elméleti alapjait. A Deep Philosophy irányzatának a szerző elmondása szerint ugyanis mélyre nyúló történeti gyökerei vannak, amelyeket azonban részletes elemzés helyett pusztán néhány szóval jellemez, leginkább a tematikus csoportosításra koncentrálva. Először: a diszkurzív vagy intellektuális gondolkodás számos klasszikus filozófus szerint elégtelen ahhoz, hogy megértsük világunk alapvető aspektusait. Ilyesmiről beszélt a neoplatonista Plótinosz, akinél szintén felfedezhetünk meditatív technikákat, amelyekkel elérhetőek a valóság magasabb szintjei. Vagy gondoljunk a német romanticistákra, Novalisra vagy Schlegelre, továbbá Bergson és Husserl bizonyos tanításaira. Másodszor: a kontempláció közegében zajló filozofáláshoz egy különleges elmeállapot kultiválása szükséges. Lahav ennek kapcsán Platón Lakomájára, Marcus Aurelius lelkigyakorlataira, Spinoza Isten intellektuális szeretetéről szóló elméletére, vagy Ralph Waldo Emerson felsőbb lélekről szóló gondolataira hivatkozik. Harmadszor: mivel a Deep Philosophy nem racionális-intellektuális vállalkozás, fontos ismertetőjegye a pluralizmus vagy szinkrétizmus. A különböző filozófiai elméletek ugyanannak az emberi megértésnek és tapasztalatnak a megnyilvánulásaiként foghatók fel. Ezért nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
A kontempláció terminusának használata már maga is a gyakorlat történeti beágyazottságára utal. A kereszténység kontextusából kiemelt kontempláció olyan filozófiai praxis, amely az objektumorientált gondolkodás helyett az eredendő jelentésrétegeket felismerő, a valóságot az objektiválás mozzanata előtt megragadó gondolkodásra invitál bennünket. Ez a vállalkozás hasonlónak tűnhet ahhoz, ahogyan Heidegger a létezőről a lét kérdésére próbálja irányítani a figyelmünket. Lahav könyvéből azonban hiányzik az a (szinte fájdalmas precizitással kigondolt) módszertan, amely Heidegger filozófiájának valódi komolyságot kölcsönöz. Ehelyett többször is arról olvashatunk a szövegben, hogy a kontempláció gyakorlata a „benső mélységét” szólítja meg az énünknek, amely megelőzi a pszichológiai énünket és a hozzá kapcsolódó diszkurzív gondolkodást.
Komoly probléma, hogy Lahav könyve éppen ennek a diszkurzív gondolkodásnak megfelelően kívánja leírni filozófiai vállalkozásának lényegét, ezáltal pedig a szerző sarokba szorítja magát. A filozófiát végtelenül tágasan értelmező olvasók számára, kiváltképp azoknak, akik ismernek meditatív technikákat, talán az lesz az egyetlen problémájuk Lahav könyvével, hogy minden gondolat kétszer szerepel a műben. Amennyiben azonban más, inkább sztenderdnek mondható filozófiai művekhez vagyunk hozzászokva, úgy fogjuk gondolni, hogy a szerző könyve inkább azokhoz a kétségbeesetten értelemkereső, „önfejlesztő” kötetekhez hasonlít, amelyek a hétköznapiság és ezotéria szféráján belül mozognak, semmint valóban filozófiai indíttatású vállalkozásokhoz.
Ha ilyesfajta olvasói attitűddel közelítünk a könyvhöz, nem nagyon fogunk tudni mit kezdeni Lahav gondolatmenetével, amivel megpróbálja az olvasóját ráhangolni a vállalkozására. A könyv szerint többek között akkor fedezhetjük fel a benső mélységünket, amikor a hétköznapi „megértésbuborékjainkon” keresztül felismerjük, hogy bizonyos gondolataink nem belülről (azonban nem is teljesen kívülről) érkeznek. A világban és a gondolataink közegében úgy létezünk, ahogyan a hullám belesimul az óceán egészébe. Miként a hullám rezonál az óceán tőle nem teljesen független mozgására, ugyanígy rezonál benső mélységünk a mély filozófiai szövegeken keresztül átszüremlő hangokra – melyek végső soron az emberi valóság szimfóniáját alkotják, és egy eredendőbb valóság alapvető jelentéseiről adnak hírt. Lahav szerint amikor a filozófusok elméleteket alkotnak a világról, a látás és nézés metaforáin keresztül viszonyulnak a valósághoz. A Deep Philosophy kontemplatív gyakorlatai révén azonban a hallás és hallgatás segítségével lépünk kapcsolatba a valósággal. Amikor intenzíven hallgatunk valamire, becsukjunk a szemünket – befelé összpontosítunk, mondja Lahav. Végezetül: ahogy a beszéd során nem az egyes hangokra figyelünk, hanem a hangokon keresztül fedezzük fel a kifejezett értelmet, ugyanígy a kontempláció során az elméleti gondolatokon keresztül hallgatjuk meg a beléjük csomagolt jelentéseket.
Mindezek után nyilvánvalóan felmerülhet a kérdés: valóban a filozófia területéhez sorolható-e egy olyan vállalkozás, amelynek keretei között nem intellektuális, racionális úton közeledünk a megismerés tárgyához, hanem valamiféle ráhangolódás útján? Lahav szerint a válasz: igen – és ez historikus alapon is igazolható. A szerző úgy gondolja, hogy „a filozófia segíthet nekünk átlépni hétköznapi gondolkodásunk határait, és feltárni a valóság olyan rejtett aspektusait, amelyek általában hozzáférhetetlenek számunkra” (68). E meglátás összhangban áll Platón és a neoplatonisták filozófiaképével, Karl Jaspers felfogásával vagy akár Paul Tillich elgondolásaival is. Lahav meg van róla győződve, hogy „a filozofálás transzformatív erőkkel bír” (69), mely erők segítenek a hétköznapi, pszichológiai mintázataink „mögé kerülni”. Ahogyan ez Epiktétosz, Marcus Aurelius, Epikurosz, illetve Rousseau és Nietzsche filozófiájában is megjelent. Fontos különbség azonban, hogy az említett szerzők műveiben a sajátos filozófiafelfogás mellé tradicionális értelemben vett filozófiai tudás is társult. Platón olyan elméleti apparátust mozgatott, hogy sokak szerint minden későbbi filozófiai elgondolás az ő műveihez írt lábjegyzetként fogható fel. Lahav ezzel szemben megelégszik egy erősen misztikus filozófiafelfogással, amelyet távolról rokonítani tud Platón gondolataival. Mégis olyan mély meggyőződéssel érvel amellett, hogy vállalkozását méltán tekinthetjük filozófiai jellegűnek, hogy akár elfogadjuk, akár visszautasítjuk az olvasottakat, könyve – mintegy műfajt tévesztett vitaindítóként – napokig nyugtalanít bennünket. S mindegyre az a kérdés jár a fejünkben: mi a filozófia?