Visy Beatrix: „Verbális kopuláció”

(Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor Kiadó, 2022)

Visy Beatrix

Rendkívül leegyszerűsítve és absztrahálva „ora et labora” kezdődik Nádas Péter Rémtörténetek című műve. Teréz és Róza, a regény két jelentős szereplője, rója kapával a sorokat, miközben „magukban mammognak valamin vagy dühödten morgolódnak. Ehhez még a munkájukból sem kellett felnézniük.” (5) A latin oro (1) igének nemcsak a jól ismert imádkozni a jelentése, hanem ennél jóval szélesebb — ’beszél’, ’előad’, ’esedezik’, ’könyörög’, ’szónokol’, ’tárgyal’ — jelentésmezővel rendelkezik. S ahogy a felsorolásból is kitűnik, számos esetben a mondott (mormolt) szó performatív erővel is rendelkezik. „Csak beszéljen a másik, bassza anyját, mondja a magáét.” (5) A regény felütésének e két, együtt is művelhető cselekvése látszólag kellő súlytalansággal, alattomosan, ám meglehetősen pontosan vezet be a mű világába, ahogy ez utóbb kiderül. A két tevékenység egyfelől jelezheti a regény már több recenzens által emlegetett, számos aspektusból felvázolható kettősségét: a külvilág és a belső világ, a falu szociografikus térképének és a lélek ingoványainak, a normalitás és a deviancia, a tudati és az ösztönös, a kimondott szavak és a belső tudatfolyamok, az emberek külső megítélése és a szubjektív megélés, a helyes morál és a bűn, esendőség dualitásait, és a sorozat további ellentétpárokkal bővíthető még, például nem érdemes kihagyni a misztikus-pogány és keresztény vagy a természeti és civilizált ellentétpárokat sem. Ám mindehhez rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy ezek a kettősségek, bár polarizálhatók, Nádas ábrázolásában egymásba oldódnak, fedésbe kerülnek, együttesen érvényesülnek vagy különös oszcillációkban mozognak. A rémtörténetek pedig párhuzamosan futnak, a végtelenbe, az ember antropológiai mélységeibe. „Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson. Mind beteg.” (29)

A külső történések, érzékelések, tapasztalatok folyamatos, leginkább belső nyelvi-tudati artikulálásának (már amelyik szereplő képességei ezt lehetővé teszik), valamint a munkának, a mindennapi feladatoknak (legyen az vendégek fogadása, kenyérsütés, italmérés, istentisztelet, szexuális szolgáltatás, vonatutazás stb.) a követelménye leginkább: a felszínen maradás, a boldogulás, az életben való úgy-ahogy eligazodás. Mindennek alapfeltétele a szereplők számára: a „normalitás” és a társadalmi lét látszatának megőrzése és mutatása, a településhez való szubjektív viszony és az „objektív” társadalmi pozíció viselése. A tudatfolyamok hullámzása és a sokszor feleslegesen, hiábavalóan kimondott nyelvi áradatok, zsémbelések, átkozódások, gyakran sehova sem tartó párbeszédek, fecsegések köré szerveződő történetszálak hozzák létre a regény különleges polifóniáját.

A Rémtörténeteket már a kiadó is meglepetésként vezette fel a könyv hátsó borítóján. A valóban nem remélt új Nádas-regény szinte azonnal az életmű szerves részévé vált, az integrálás egyik első és fontos gesztusát Szolláth Dávid Élet és Irodalombeli írása teszi meg, amelyben a szerző mintegy Nádas skilljeinek esszenciájaként vezeti be a regényt: „minden megvan a nádasi elbeszélő technika eszközkészletéből, nem utolsósorban a virtuóz dramaturgia (késleltetés, meglepő fordulat, bűnügy, történetszálak váltogatása stb.), mindaz, ami az olvasót akkor is a regényben tartja, amikor józan eszével esetleg nem kíván már többet a testiség tabusértő vagy az erőszak sokkoló látványaiból. A regény gazdag és komplex, mégis átláthatóbb, mint akár a Párhuzamos történetek egyetlen kötete, nem beszélve arról, hogy itt összeérnek a szálak, lezárul a mű.” A Rémtörténetek valóban értelmezhető, néhány prózapoétikai jegy alapján, a Párhuzamos történetek, de akár az Emlékiratok könyve sűrítettebb, összefogottabb variánsának. Ehhez látni kell, hogy a két korábbi nagyregény jóval nagyobb térbeli és időbeli fesztávokat mozgat, ezekben az egyes idősíkok, történetszálak részletesen kibontva, teljes érvénnyel alkották az összetett struktúra, nagyszerkezet egyes részeit, ugyanakkor az egységek különállóan, törésvonalakkal tagoltan kerültek egymás mellé és egymással párbeszédbe, s míg az Emlékiratokban a szerkezet komponáltsága és a történetszálak viszonya komplex jelentéseket és tükröződő struktúrákat hoz létre, addig a Párhuzamos történetek jóval lazább, nyitottabb szerkezettel rendelkezik, a szálak nem mindig érnek össze, a műegész csak a maga lekerekíthetetlenségében, nyitottságában értelmezhető. A Rémtörténetek — mindkettőtől eltérően — egy tagolatlan szövegkorpusz sodrásába helyezi az egyes szereplők körül kibontakozó történetszálakat, ám ezek a nagyon is kirajzolódó szálak némileg beleolvadnak, belelényegülnek a Kádár-kori falu lokalitásába és mindannapi életébe, ítéletrendszerébe, kollektív tudatába és hangjába, s a hely fizikai, társadalmi, mentalitásbeli zártsága szükségszerűen az egyes szálakat is fedésbe hozza, összekapcsolja, minél inkább haladnak azok a tragédiák felé. A múlt eseményei pedig a mű jelenének tudatáramaiba törnek be a szubjektív vagy kollektív emlékezet foszlányaiként, sok esetben a valóságot megkérdőjelező, elmosódó, kísértetszerű látomások formájában, mint Teréz esetében, a szereplők önreflexív töprengéseinek részeként (Piroska, Tölösy) vagy a kollektív tudás — melynek az elbeszélő is különös módon része — morális ítéleteinek színezékével, mint például Róza, Törpike, Bolog Imre esetében. A szereplők körül kibontakozó élettörténetek, sorsok ily módon szervesen épülnek bele a tagolatlan, erős sodrású elbeszélésfolyamba, s mindezt a Duna hömpölygése, áradása, felszín alá húzó örvényei, tehát a folyó változó tevékenységének megjelenítése képszerűsíti. A folyam, amely szó szerint elszigetel (az ábrázolt település Kisoroszival azonosítható), hoz és elvisz, védelmez és helyhez köt, és amely mint emberi léptéket felülíró erő a tragédiák helyszíne is lesz. A folyó tevékenysége mindemellett a tudatfolyamok áramlására is rávetíthető: az előítéletek, a gyűlölet, irigység, rosszindulat mélyben dolgozó örvénylő áramlatai, hordalékai az adott helyen és pillanatban mint kimondott szavak, mondatok csapódnak, vetődnek partra, lerakódnak, alámosnak, pusztítanak stb. A tudatfolyam kontrollálása, mederben tartása nem minden szereplő számára adatik meg úgy, mint a Pestről érkező Piroskának: „Ne engedjen a sodornak, tartson ellene, hiába erősebb a sodor nála, mégis hajszálpontosan a hatalmas kőfaluk lépcsője alatt érjen ki a partra.” (378)

Ugyanakkor, kis léptékben, Nádas mindvégig kitartja, sőt, a parádés végkifejletben bravúrosan megemeli a párhuzamosok szerepét. A regény végkifejletében a szerző bekezdésről bekezdésre vált az egymás mellett egy időben zajló, pillanatról pillanatra, mozzanatról mozzanatra közvetített sorstragédiák eseményei, szólamai között; filmszerűen felpörgetett vágóképek sorozataként fokozza a feszültséget, mígnem a hol belső döntésből eltervezett, hol szükségszerű, hol sorsszerű tragédiák bekövetkeznek. S a szólamok együtt zengetésére, az összzenekarral megszólaltatott kórus fináléjára is érthette többek között Jánossy Lajos a regény operai jellegét a Litera irodalmi portálon megjelent kritikájában. A bekövetkező tragédiák egyben le is zárják az eseményeket és az egyes történetszálakat, s ha nem is olyan erősek az összefüggések, s nem is olyan nagy a hullakupac, mint a Hamlet utolsó színében, a zárlatban, Horatio és Fortinbras végszavaihoz hasonlóan, Tölösy és Hamza régi kerékvágásba zökkenő közös eszmecseréje eltávolítja és tágabb — például kozmológiai, antropológiai, történelmi — kontextusba helyezi a történteket. Nem mellesleg ironikusan reflektál a történet mint olyan igazságára és valószínűségére, a másként alakulás, a tévedés lehetőségére. „Mi lett volna, ha nem úgy történt, ahogy történt.” (464)

Nádas most is, mint prózai művei esetében gyakran, műfaji megjelöléssel él a mű címében. A Rémtörténetek ezúttal is olyan cím, amely, még ha túlzás is lenne narratív horognak nevezni, befolyásolja, irányítja előzetes elvárásainkat, és viszonyítási pontként szolgál az olvasás során. Még akkor is, ha ismerjük a szerző eljárásait, és sejtjük, hogy a megnevezett zsánerrel kezdett viszony közel sem lesz zökkenőmentes, unalmas, s hogy lesz némi csavar, dekonstrukció, másként értés a megidézett kategóriával kapcsolatban. Ez — természetesen — ezúttal is így van, a Rémtörténetek nem több rémtörténet egymás után vagy mellett a hagyományos értelemben. Bár ha alaposan belegondolunk e fogalom (is) rémesen tág, sokkal inkább a romantika által felkapott tartalmi, dramaturgiai, esztétikai kategóriá(k)ról van szó, mint vérbeli műfajról, de az olvasó képzeteiben a gótikus rémregények vagy a thrillerek félelmetes, izgalmas, ijesztő, elrettentő, titokzatos, irracionális vonásai társulhatnak hozzá. Természetesen Nádas nem ezekre a hatásos jegyekre építkezik, legalábbis nem az imént felsoroltak alapján. (Bár helyenként azért igazán jól csigázza a hangulatot: „Tudom én jól, milyen a halálmadár szárnya, ne féljen a Terézke néni. Láttam én már eleget belőlük. Nekem maga ne dalolja, hogy milyen a halálmadár, tudom én, hogy milyen rá az ébredés. Jobban tudom én magánál.” [92]) Elképesztő és izgalmas dolgok azonban akadnak, és az események — dramaturgiailag is — feltartóztathatlanul haladnak a tetőpont és a tragédiák irányába. A rémes és rémséges sokkal inkább vonatkoztatható a tudat alatt gomolygó és munkálkodó erők félelmetes, kiismerhetetlen, sokszor önpusztító ösztöneire, elfojtott és gyűlöletté, átokká formálódó traumákra, s ahogy mindezek igyekeznek a felszínre törni, utat találni maguknak. A történetek azáltal lesznek egytől-egyig megrázóak, taszítóak, rémségesek, mert egyfelől Nádas deviáns alakok tárházával népesíti be a falut, talán kissé túl sok is van belőlük, olyan, közösség által megvetett, kivetett, „szájára vett” alakokkal, akiknek groteszk karneváljával szemben néhány, többnyire máshonnan érkező, betelepülő, magasabb intellektussal, iskolázottsággal rendelkező szereplőt vonultat fel, s nagyjából e — leegyszerűsítően — két típus ütköztetéséből, viszonyrendszeréből rajzolja meg félelmetes antropológiai térképét. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy deviancia és normalitás, a szépérzések és a torz vágyak könnyen átfordulhatnak egymásba, ha nyomon követhetővé teszi alakjainak gondolatait, belső világát. Nyelvileg artikulált tudatfolyama, reflektált mentális élete pedig épp a magasabb társadalmi pozíciójú szereplőknek van, a szavakkal, elégséges nyelvi kompetenciával nem rendelkező alakok, mint például Róza, Törpike, belső világa kevéssé tud feltárulni. A falu rendezett viszonyok között élő, mondhatni unalmas átlagembere vagy nem létezik a szerző számára, vagy nincs benne embertani horizontjában.

S ha alaposan körülnézünk, látható, hogy a rémtörténetek zsánerére jellemző kellékek tulajdonképpen nagyon is jelen vannak, csak elrendezésük, ábrázolásmódjuk, a mű cselekményvezetésében betöltött szerepük sokban eltér — pontosabban szándékosan kitér — az ismert hatásmechanizmusoktól. De a rémes vagy más olvasatban ördögi elemek bőségesen kínálkoznak: a kedves halottjaival, múltbeli kísérteteivel viaskodó, a demencia jegyeit már viselő Teréz; a sátántól (vagy besúgótól) megkísértett, gyilkos vágyaktól duzzadó, pentaculumot viselő Bolog Imre; a légnyomásos, néma, de mégis mindent látó szomszéd, Banga; Jónás atya érzelemmentessége, ördögűzése, stigmái és corpus — áldozat — nélküli keresztje; a kényszermozgásos, kerekesszékes Misike nyomorú testében rejlő intellektusa és érzelmi világa; a nyavalyatörős Róza; a torzszülött Törpike; a deviancia iránt vonzódó Piroska. E pokoli kompániát nemcsak külső-belső tulajdonságaik, értelmi, nyelvi kompetenciáik hiányosságai, illetve torz érzelmeik, vágyaik teszik kísértetiessé, hanem még inkább az az elbeszélésmód, ahogy a szerző tudatfolyamjaikat belső világuk kivetítéseként áramoltatja, egymásból másikba átfolyatja, beleértve ebbe az elbeszélő „tudatát”, mi-szólamát is, miközben lényegében mindegyikük magába, saját tudatába zárt figura. S valahol félelmetes az is, ahogy a tudatállapotokat, külső és belső világo(ka)t feloldja egymásban, „[m]intha az odabentinek és odakintinek nem lenne jelentése vagy határa többé.” (328) Ezt a bravúros masinériát a szerző az egyes szereplőkhöz nem társítható, kollektív hangokkal, a görög drámák karát megidéző közösségi szólammal fejeli meg, amely szüntelenül kárálja a berögzött hiedelmeket, mendemondákat, szóbeszédeket. Ez a kollektív szólam hangolja igazán rémessé, rémtörténetszerűvé Nádas művét, mivel ez tanúskodik a közösség egészének tudatát mérgező gyűlöletről, rosszindulatról, kirekesztésről, az (emberi) másság zsigeri elutasításáról és a negatív sztereotípiák kiolthatatlan mivoltáról. A megváltatlan, Gonosztól megszállt világ jelzése lehet a templom sajátos aurával rendelkező szobájában, az uterusban található corpus nélküli emberméretű feszület, amit „[b]ármikor használatba lehetett volna venni emberáldozathoz. Vigye, hogy megfeszítsék.” (296) Ráadásul az uterus a „diabolicus jelenlététől” terhelt, Jónás atya pedig a szabadkőművesek vagy éppen az illuminátusok nyomait, jeleit keresi rögeszmésen a helyiségben.

A káromlások, átkozódások, az elemi rosszindulat, a belül fortyogó, dühödt szólamok, a nép ajkának tipikus és cifra megnyilvánulásai a nyelvet, az élőbeszéd imitálását helyezik előtérbe. A regény jó részét gyorsan pergő, belül zakatoló vagy ténylegesen kimondott mondatok adják, a szólamok közé besoroló narrátor leíró, elbeszélő megnyilatkozásai jóval kevesebbek, rövidebbek, illetve nyelvezetük, tónusuk szinte észrevétlenül simul bele a szereplők beszédébe, szóhasználatába. A szerző lubickol a maga által működtetett nyelvben. A szavakban, a frázisokban. Belső világokban ugyanis jól lehet lubickolni, fejest ugrani a legleplezetlenebb, legmocskosabb gondolatokba. Nádas nyelvi ereje kifogyhatatlan, páratlan. Csodás mondatokra lelhetünk, akárhol csapjuk fel a könyvet. Miközben szórakoztatóan plasztikus és eleven mindez, időnként mégis öngerjesztőnek, öncélúnak hat. A nyelv ilyen mértékű kiélésétől, örömétől mint szerzői jutalomjátéktól az olvasó időnként megcsömörlik, mint a gyerek a túl sok krémestől vasárnap délután. A beszéd, beszélgetés erotikája, „kémiája” nemcsak Piroska és rajongott tanára, Sármány között vezet intellektuális-érzéki izgalomhoz, beteljesüléshez, a „verbális kopuláció” (295) bizonyos mértékben a legtöbb szereplőre érvényes, másféle beteljesülés híján Piroska és Bolog, Piroska és Misike közötti, de végső soron, más-más aspektusban Jónás atya Bologgal, Mariskával vagy Hamzával folytatott párbeszédeire is, de ugyanígy Teréz átkozódásainak, Hellával és Okolocsányival folytatott belső vitáinak, Fabiusné áradozásainak, a polgárasszonyok öncélú csevegéseinek önkielégítő jellegére is. S tovább lépve: Nádas egész nyelvi tevékenységére, valamint az olvasóra is, abban a mértékben, amennyire bele kíván merítkezni a nádasi nyelv gyönyörfürdőjébe. Miközben rengeteg szempontot, új vonást fel lehetne még vetni Nádas új regényével kapcsolatban, például a falu, a szegénység, a páriák ábrázolásának kérdéseit, a pogány rítusok, hiedelmek, a gonosz jelenlétének és az ördögűzésnek szerepét, amire például Szarka Judit építi a Revizor online portálon megjelent értelmezését, vagy a szereplők társadalmi, szociokulturális pozícióját, determináltságát, és mindezek közül kiemelni azokat a tematikus és prózapoétikai újdonságokat, amelyek korábban kevésbé jellemezték Nádas szövegvilágát. Én mégis, most azokhoz a recenzensekhez, olvasókhoz csatlakozom, akik e regény felszabadultságát, a polifónia sodró könnyedségét élvezik és értékelik. Ami nem azt jelenti, hogy az író láttatásában az ember, ahogy van, ne lenne mélységesen rémes, hogy ösztönvilága és animális vonásai ne lennének (el)ijesztőek, vagy ne lennénk beleejtve a regény kvázi időtlenségébe, amely csak a tragédiák egymásra torlódásakor mutatja meg a percek, pillanatok létezését, könyörtelenségét, látszólagos jelentőségét és a végzettel szembeni hiábavalóságát. De mégiscsak az elbeszélés szabadsága, a beszélés és a nyelv öröme, a szavak gyönyöre mozgatja a Rémtörténeteket. „Örömében egyenesen hahotázott, ugrált, tapsikolt a kis kövér kezével, amikor Mariska egyszer a maga nyelvén a pásztortáskát megnevezte.” (300) Lehet mindez rémisztő? Hát persze. A nyelv Nádasnál majd’ mindenre képes, hiszen a „szó nemcsak áldás, hanem gyalázat” is, ahogy írja. (48) De nekünk, olvasóknak mégiscsak az a legfontosabb: hogy írja.