(Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor Kiadó, 2022)
Már első olvasásra is tudtam — talán csak éreztem? —, hogy valami nagyon fontosat olvasok. S az is világos volt, hogy itt világ született, az én világom, a mi világunk; az van számomra is érthetővé egybegyúrva. Csakhogy szemben Nádas Péter korábbi három nagy regényével, meg hát a Világló részletekkel, melynek műfaját nem merném megnevezni, a Rémtörténetekben az én világom, a mi világunk szövedékét valami egészen más tartja össze, mint az említettekben. S ennélfogva, vagy ki az ördög, kinek az anyja valaga tudja, hogy minél fogva — ellentétben az említett nagy művekkel — valamifajta idegenségérzést is le kellett küzdenem, mielőtt kimondtam volna a boldogító igent.
Igen, ez egy nagy regény, talán Nádas életművének koronája.
Nem az volt a bajom, ha volt egyáltalán valami bajom, hogy a történetek „terepe” egészen más, mint az eddigi írásokban. Amikor ezt a hülye „terep” szót mondom, nem arra gondolok, hogy a rémtörténetek többsége (tulajdonképpen hány van belőlük? ha úgy első olvasásra vesszük, annyi, ahány halott a hirtelen meglódult időben, második olvasásra azonban, lásd később, újraolvasás, csak egy, nevezetesen az egész) falusi környezetben játszódik. Hiszen, jóllehet sejtésem szerint az a település, melyben a regény főszereplői laknak, nem azonos a regényben megnevezett települések egyikével sem, ahogy nem azonos a környék valamelyik meg nem nevezett településével sem, maga a környék egyáltalában nem idegen a számomra, tudom, pontosabban mindig tudni vélem merre járunk, magam is sokat voltam arrafelé: kirándultam a környéken. Persze, csak kirándultam, s semmiféle értelemben nem éltem ott. Fogalmam sem volt, mi van ott. Az idegenség tehát nem geográfiai jellegű volt, hanem — jaj, most kellene a megfelelő szóra rálelnem — emberi. Én olyan emberekkel, mondom, mint a Róza, a Törpike, a Törpike nagy melák pék fia, Hella meg Okolicsányi, Zielinszkyné, Fabiusné és Misikéje, Jónás atya és Tölösy tiszteletes, soha nem álltam szubsztanciális kapcsolatban. Nem állítom, hogy nem találkoztam ilyenekkel, nem állítom, hogy egyáltalában nem volt dolgom ilyenekkel; azt állítom, nem volt velük szubsztanciális kapcsolatom. Azt remélem, nem kell elmagyaráznom, mit értek ezen. Nem azt, hogy nem tudnék olyan képet festeni egyikükről sem, mint Nádas, hiszen azokról sem tudnék, akikkel életem során talán szubsztanciális kapcsolatban álltam, hanem hogy nem volt igazi közöm hozzájuk. Megeshet, nem is igazán voltam kíváncsi rájuk. Nagy hiba. De persze itt nem rólam van szó. S talán értelmetlenségeket is beszélek. Jane Austin, Balzac vagy Stendhal, Thomas Mann regényalakjaihoz hasonlókkal sem volt soha szubsztanciális kapcsolatom, s e szerzők regényeinek olvasása során mégsem volt semmiféle idegenségérzésem. Hát akkor mégis miről volt szó a Rémtörténetek első olvasásakor? Hogy meglepett a környezet minősége, amelyben játszódik, s megleptek az alakok, akik elébem kerültek? Kik ezek? „Korai órák óta dolgoztak, de úgy dolgoztak ám, hogy fel se néztek. Még sötét volt, mikor elindultak, ragyogott a reggel, mire kiértek. / Azóta meg nem álltak. / Nem esett sok szó közöttük. […] Mintha nem lennének egymásra utalva, csupán a munkájukra. […] A vénségesnél is vénségesebb, már semmire nem jó öregasszony éles szemmel figyelt rá, még a léptei hosszát is kimérte a tekintetével, ez a Róza mit hogyan tesz, és hová nem megyen.” Ja, valami parasztok.
Nem. Nem ez volt a bajom. Ha egyáltalában volt valami bajom. Én idegenségérzésről beszéltem. Nem azért, mert a vénasszony és Róza vadul dolgoztak a tűző napon, mert parasztok, ami a banya eredetileg nem is volt. Hanem mert rövidesen — nem is rövidesen, nem is olyan nagyon sokára —, észrevétlenül valami egészen más történet közepén találjuk magunkat. Jé! — észre se vettem, hogy már nem Teréz szőlőjének „buckáin” robotolunk. S jönnek egymás után a történetek, folynak egymásba, mondanám, a fejezetek, ha lennének fejezetek, ha lenne bármi jele annak, hogy most helyet vagy időt váltottunk, egy * vagy akármi… Nem, nincs. Talán a szöveg szerkezete idegen a számomra. A figurákkal és történeteikkel kezdek megbarátkozni. De hogy az ördögbe került most ide Törpike, aki a kocsmában egy széken állva méri ki a bort, s valahányszor kimegy a budira… Na, nem mondom tovább, talán nem értettem az összefüggéseket, nem értettem, mi tartja össze a regény szövedékét…, de eszem ágába sincsen azt gondolni, hogy nekem ez „nem jön be”.
Újra kell olvasni. S ez már magában is jelent valamit; ez a „kell”. Újra végigolvastam. S nem bántam meg.
De hiszen ez a vénségesnél is vénségesebb, már semmire sem jó vénasszony élettörténete, egy valakié, aki éppen azért képes — na jó, akinek történetén keresztül Nádas azért képes — egy egész, dehogy idegen, nagyon is ismerős világot megteremteni, mert a vénséges vén öregasszony, ez a Bánya (Várnagy) Teréz fantasztikusan érdekesre sikerült. Talán majd’ mindenki mással szemben, talán, mondom, nem egysíkú, s így kapocs lehet látszólag egymástól ugyancsak idegen alakok, egymással össze nem függő történetek között. Ő sehová sem tartozhat, mert egyetlen nagy bűne miatt őt egész életére nem szerették. Az ilyen vagy olyan formában képzett értelmiségiek, a katolikus pap és a református lelkész, a Hamza tanár, meg a nagyon okos pszichológus hallgató, Mírák Piroska és tanára, aki csak Piroskán keresztül van jelen a regényben, ezek „egymástól láthatatlan határokkal, de szigorúan elkülönített világokban éltek”, igen, valóban ez a helyzet, most, ahogy ideidéztem ezt a mondatot, már magamra is vettem a dolgot, hiszen magam is, barátaimmal, környezetemmel együtt minden másfajtától elkülönített világban élek, s bizonyára nem értek az egészből a maga mélységében jószerével semmit. Mielőtt az olvasó vagy akárki, jómagam, radikálisan félreérteném a dolgokat: Teréz sem ért a szó szokvány értelmében semmit az „egészből”, csak azt tudta, hogy vele csúnyán kibaszott az élet. Hogy ő senkinek sem kell, hogy neki vénségére se bocsátják meg ifjúkori botlását… Nem mondom tovább. Ez az egész csak a sehonnanból érthető — valamiképpen. Jóllehet valahonnan nézvést ez a sehonnanból értett egész valahogy csak zűrzavar. „Hamzának, a tanítónak mindenesetre az volt a határozott benyomása, amint hallgatta Várnagy Teréz se vége se hossza elbeszéléseit […], hogy Teréz keveri a történeti időket. Hamza inkább azon gondolkodott, Várnagy Teréz vajon miért keveri így a történeti időket.” Hát miért is? Mert zavaros fejű. De talán tiszta fejjel sem olyan nagyon érdemes elválasztani őket. S mégis ezt tesszük. Mert az egyik ugyan ilyen, a másik meg amolyan (a történeti időkről van szó), azt viszont nem akarjuk, semmi áron nem akarjuk észrevenni, hogy mifelénk egylényegűek.
Van még valaki abban (ebben) a világban, aki mindent, de mindent értett és tudott, minek folytán nem törődött mással, csak az atya gatyájával: Mariska, a gyülekezet előtt Mária nővér „a maga tájnyelvén beszélt, ezen a nyelven ő mindent, de mindent értett és tudott […], még ha évtizedek óta többféle tájnyelvi környezetben élt is, ahol persze, s ezt lelke mélyén tudta jól, egyáltalán nem tudtak és nem értettek semmit az emberek. […] Még templom is alig volt azon a környéken, nemhogy szerzetesrend. Amint két évszázados késéssel sikerült a környéket a pogány szertartásoktól megtisztítani, máris megérkezett a török, minden ősszel elvitte a termést, ha semmit nem talált, akkor a patakvölgyekben felégette a településeket.” S így aztán mi lesz? Jön a tanult szép úri kisasszony, aki — mondja Törpikének böhöm nagy kisfia — „vöröslő körmével miközénk betévedt. Mit keres maga itt egyáltalán. Majd maga fogja nekem megmondani, hogy mi legyen. Maguk csak jönnek ide mihozzánk, és mindent majd megmondanak.”
Aztán még van valaki, aki nagyon sajátos okok folytán valószínűleg képes… nem tudjuk mire képes; mert neki van titkos gondolkodása, legsajátabb tudása, ami megkülönbözteti őt mindenkitől. Kicsi gyerekként ezt sajátította el — a vastüdőben: Misike. Hogy aztán mindent félreértsünk, s ne higgyük azt, hogy az egész történet, mind a 460 oldalon, mind az évszázadokon át egy egységes rémtörténet, Nádas a regény végén rész-rémtörténeteket tálal fel számunkra: megöli a melák péket, az afrikai fekete lódarazsak csípik halálra valószínűsíthető apja szeme láttára, hibájából, akaratából — nem tudom —, megöli Misikét, aki titkos gondolkodásával valószínűleg egyedül az öngyilkosságot tartja értelmes cselekedetnek — de meddig kellett rá várnia, mindeddig soha nem hagyták egyedül a megfelelő helyen; megöli Rózát, a Dunának megy — nem sok szó esett Rózáról, pedig nagyon fontos, de kéretik a könyvet elolvasni, s persze a rémségesen vén Terézt is megöli, aki már egy ideje küzd szolgálatát lassan felmondó szívével, miközben szellemekkel hadakozik, de hogy végezetül is miként hal meg, azt csak néma szomszédja lenne képes elmesélni, ha beszélni tudna. Szóval történik ez-az. Hiszen regény.