b-j.: Garaczi László (Fotó: Stekovics Gáspár); Nádas Péter (Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó)
Rakott szoknyás lányok fagylaltoznak
a cukrászda előtt, a katonatiszt a belövésektől
foltos sarokházat nézi, léptei lelassulnak, megtorpan, mint akinek eszébe
jut valami fontos elintéznivaló, vagy otthon hagyta
az iratait, a pénzét, a maroklőfegyverét,
a hajlott hátú öreg a gumivégű bottal
és a hivatalnok kinézetű pasas is átmegy
a túloldalra, morogva húzza a pórázt a kutya,
a farmeros srácok is irányt változtatnak, flegmán billegő, jampecos
járással átvágnak
a villamosmegállóba, egyikük lehajol, felkapja
a katonatiszt eldobott csikkjét, megszívja, átadja társának, az pedig már
pöcköli is vissza
a sínek közé, mennek tovább hullámozva, vállukat
emelgetve, kétszemélyes karavánként vonulnak, egymás szájából kapva
ki a szót,
a reklámokat olvassák hangosan,
vásároljon Lampert kalaposnál divatos
női-férfi sapkát, Rozmaring presszótól első kapu, hátul az udvarban,
bársony hajgumi
és bőr nyakpánt, Héjja János esküvői ruhaszalonja, báltermi viharok
minden szerdán, kaszakő, láncos emelő, Bohunka kesztyű és Rádi szűcs,
senki, de senki
nem lépett tehát arra a helyre, oldalazásba kezdtek, mintha mérgező
közeg lenne ott,
vagy valami rossz szag, amit jobb széles ívben kikerülni, elmenekültek
mind, pedig semmi nyom nem látszott, mindent elvittek
a rendőrök, felszáradt a járda, csak én maradtam, bámészkodó kölyök az
utcasarkon, de én senkit nem figyelmeztettem, jelenlétem nem
befolyásolhatta őket, én csak vártam, mi lesz, megtapasztalva a
szükségszerűséget, hogy mindig nézni kell valamit,
nem mentek oda, ahol az az ember feküdt
a földön, betűk voltak a gyűrűjébe vésve,
talán egy név, hallgatott, kényszeredett mosollyal mészfehér arcán, az
élők iránti udvarias közönnyel, aztán végül én is leléptem, elhúztam a
csíkot, befordultam
a sarkon, lépteim ritmusára azt ismételgettem magamban hazafelé menet,
hogy sapkáját
tisztítja, divatosra formázza Lampert kalapos.
