Nádas Péternek, születésnapja alkalmából
A fotográfia nagy úttörője, az angol William Henry Fox Talbot 1844-ben adta ki A természet ceruzája című albumát, a fényképészet történetének számomra leglenyűgözőbb dokumentumát. Ahányszor lapozni kezdem, minden alkalommal izgalom vesz rajtam erőt. Egy olyan világba lépek be, amely minden porcikájában olyan, mint ami körülvesz, de közben olyan idegenszerű, mintha egy idegen bolygóra kerülnék. A fotográfia akkor még igencsak rövid történetét bemutató előszó után Talbot huszonnégy fényképet választott ki az addigra már hatalmassá duzzadt munkásságából, és mindegyik felvételhez rövid leírást mellékelt. Ezek a lehető legtárgyszerűbbek. De nem mindig. A nyolcadik kép címe: Jelenet egy könyvtárban. Egy csendélet, amelyből Talbot egyébként sokat csinált. Ezúttal könyvekkel. Egy nyitott könyvszekrény két polcát látni, tele könyvvel, gerincükkel a kamera felé. A címüket nem lehet elolvasni, túlságosan homályosak. Így azt sem tudni, miről szólhatnak. Bármi legyen is, soha nem lehet kideríteni. Látni a könyveket, amelyek örökre elrejtik a titkukat. Mert becsukva van titkuk, de az, mint általában a titok, láthatatlan.
Minél tovább nézem ezt a felvételt, annál erősebb a gyanúm, hogy a fotográfust valójában nem ez a lehető legegyszerűbb látvány érdekelte. Nem a két polc, és nem a könyvek. Miközben lefényképezte őket, igazából a könyvek belsejébe próbált behatolni a kamerájával. Hogy meglássa azt, amit szabad szemmel nem látni. A röntgensugarat azonban ekkor még nem fedezték fel. A könyvek esetében ez amúgy sem segített volna.
Belemagyarázás lenne ez? Nem gondolom. Talbot ugyanis ehhez a fényképhez is mellékelt egy kommentárt, ami a tárgyszerű leírást váratlan irányba nyitja meg. Hadd idézzek belőle hosszabban.
*
„A fényképezés felfedezése által felvetett számos újszerű elgondolás egyike a következő, meglehetősen különös kísérlet vagy föltevés. Soha nem próbáltam ki, és nem tudok róla, hogy bárki más valaha kipróbálta vagy javasolta volna, mégis úgy gondolom, hogy ha megfelelő módon kivitelezzük, óhatatlanul sikerrel jár.
Amikor a napsugár egy prizmán megtörik, és egy vászonra vetül, ott egy nagyon szép színes sávot alkot, amelyet napspektrum néven ismerünk.
Kísérletezők megállapították, hogy ha ezt a spektrumot egy érzékeny papírlapra vetítik, akkor a spektrum ibolya vége idézi elő a fő hatást: és ami igazán figyelemre méltó, hasonló hatást váltanak ki bizonyos láthatatlan sugarak is, amelyek a spektrum ibolya határán túl helyezkednek el, és amelyek létezéséről csak az általuk kifejtett hatás révén szerzünk tudomást.
Nos, azt javaslom, hogy ezeket a láthatatlan sugarakat válasszuk el a többitől úgy, hogy egy falon vagy vásznon lévő nyíláson keresztül egy szomszédos helyiségbe engedjük be őket. A nyílás mögött elhelyezett domború lencse ezeket a láthatatlan sugarakat minden irányba szétszórhatná, és így a helyiség láthatatlan sugarakkal telne meg (azt nem mondhatjuk, hogy meg van világítva). Ha a szobában többen tartózkodnának, senki sem látná a másikat: mégis, ha egy kamera úgy lenne elhelyezve, hogy abba az irányba mutasson, ahol valaki áll, akkor a kamera fölvenné a portréját, és felfedné a cselekedeteit. Hiszen… a kamera szeme tisztán látna ott, ahol az emberi szem csak sötétséget találna.
Sajnos, ez a föltevés kissé túlságosan körömönfont ahhoz, hogy egy modern regényben vagy románcban hatásosan alkalmazni lehessen; hiszen hová vezetne az, ha lehetővé válna, hogy egy sötét szoba titkaira egy előhívott papír tanúsága nyomán fény derüljön.”
*
Talbot néhány könyvre irányította a kameráját, de közben valami egészen más járhatott az eszében. Egy sötét szoba titkai izgatták a képzeletét. Hogy láthassa, amit azok, akik a szobában tartózkodnak, nyilvánosan talán nem is vállalnának. Elég a puszta gondolat, s a fantáziának többé nem lesz határa. Dark room. A szexklubok frekventált szobája. Akik itt egymás nedveiben fürdenek, odakint, a világosban magázódnak. Ha egyáltalán köszönnek egymásnak.
Mit csinálnak az utasok, ha a vonat perceken át egy vaksötét alagútban robog? Fogdossák egymást? Az orrukat túrják? A feneküket vakarják? A farkukat igazítják el? Vagy csak mozdulatlanul ülnek? Bármit csináljanak is, egy-két percre elengedik magukat. Még akkor is, ha mozdulatlanok maradnak. Lélekben akkor is kilazítanak. Végre mások jelenlétében is azt tehetik, amit odahaza, egyedül gondtalanul megtesznek.
Ez izgathatta Talbotot. Legalább annyira, mint az, amire a kameráját éppen ráirányította. A remény, hogy a spektrum sugarainak segítségével nemcsak megörökíti azt, amit fölvesz, hanem közben olyasmit is láthatóvá tesz, amit természetes szemünkkel egyébként nem látunk. Behatolni. A fény segítségével. De hová? Mit látni az album felvételein? Utca, növény, szénakazal, híd, kapubejáró, létra, tópart, kolostorfal. Szabad szemmel ezt látjuk. De vajon az őket rögzítő kamera is ezt látja? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Soha nem fogjuk megtudni, hiszen az embernek nem lehet kameraszeme, a kamerának meg nem lehet emberszeme. Az embernek a kamerával ellentétben tudása van, amit a nézés során nem tud kikapcsolni. Sajnos. A kamerának viszont nincsen tudása — és emiatt úgy lát, ahogyan arra az ember soha nem képes. Behatolni a dolgok mögé. Ez volt Talbot vágya. Pontosabban nem is mögé. Hanem megmutatni a dolgokat úgy, amilyennek az látná, akinek nincsen tudása semmiről. Mintha egy földönkívüli látná őket. „Mindig vágyom arra, kedves uram, hogy úgy lássam a dolgokat, amilyenek, még mielőtt megmutatnák magukat nekem.” Talbot örült volna Franz Kafka mondatának. Talán még albuma mottójának is választotta volna.
A dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket, óhatatlanul mindig elrendezzük, rangsoroljuk. És azokat az eseményeket is, amelyek megtörténnek velünk. Lineáris történeteket kreálunk belőlük, noha ezek rendszerint képzelt kalodák, ahová bezárjuk azt, ami nem odavaló. És ezzel megerőszakoljuk őket. Az élet másból sem áll, mint ránk erőltetett történetekből. Amelyek fogságából ki kell szabadítani a dolgokat, az embereket. A dolgoknak ugyanis — s ez Talbot nagy tudása — van egy nem evilági aspektusa is. Egy kozmikus aspektusa. Vagy halálos aspektusa. Ami semmilyen rendszerbe nem illeszthető be. Ám ettől még nagyon is emberi. És nagyon is szabad.
De nem kell ennyire messzire menni. A kamera talán arra is képes, hogy meglesse az embereket, feltárja titkos cselekedeteiket, a fény segítségével behatoljon az ösztöneik labirintusába, megvilágítsa az ottani sötét járatokat. S itt jutunk vissza a könyvtárhoz, amit Talbot lefényképezett. Gyanítom, elsősorban nem a polcon álló könyvek érdekelték, és főleg nem az, hogy mi áll bennük. Hanem hogy a könyv talán képes arra, amire a kamera — legalábbis 1844-ben — még nem. Hogy behatoljon a sötétségbe és napvilágra hozza azt, amit a sötétben lévők jól lepleznek. Könyv. Helyesebben: regény. Mert Talbot nem általában könyveket, hanem hangsúlyozottan regényeket említ. A regény lehetne az az eszköz, véli, amely képes arra, hogy az embereket mintegy kifordítsa magából, hogy nyilvánossá tegye azt, amit titkolnak, illetve amit saját maguknak sem vallanak be. És mint egy megfordított távcső, arra is képes lenne, hogy ne csak a privátot, az eltitkolt ösztönszerkezetet tegye nyilvánossá, hanem ami nyilvános, abban megmutassa az ösztönöst, a zsigerit. Hogy Kleist szavaival, „bevilágítson a lélek sötét rejtekeibe”. A citoyenben megmutassa az állatot. Az állatban — a nyers, zsigerinek tetsző emberi cselekedetekben — pedig megmutassa, hogy minden gesztus, minden rezdülés, minden ösztönösnek vélt cselekedet mögött ott a nyilvánosság, a történelem, a család, a múlt. Hogy a leglégiesebb leheletnek is ólomsúlya van. Amitől minden emberi találkozás mérhetetlen súlyt kap. S ha a felek kitartóan vallatóra fogják egymást, olyasmiket tudnak meg egymásról, amire soha senki nem gondolt volna. Önmagukról nem is szólva. Az önmagukról alkotott kép ilyenkor feneketlen szakadékká tud mélyülni. A fény spektrumának láthatatlan sugarai láthatóvá teszik azt, amiről addig senkinek sejtelme sem volt. Mintha egy sötét túlvilág nyílna meg.
Talbot valami ilyesmit várt a fényképészettől. És a regényektől. Valószínűleg olyan regényeket olvasott, amelyekben nyomát sem találta annak, amire a fotográfiát alkalmasnak vélte. Nem a fotográfiai hűségre vágyott, hanem a lélek sötét rejtekeibe szeretett volna behatolni. Bizonyára nem olvasta Poe elbeszéléseit, és Stendhalt sem, pedig ekkor már megjelentek a regényei. Ha olvasta volna őket, azt mondta volna: végre valaki, aki a szavak segítségével behatol a sötétségbe, föltárja az embereket mozgató titkos rugókat. És nem olvasta — mert még nem olvashatta — Flaubert-t. Meg Thomas Hardy-t és Fontanét. Meg Proustot és Céline-t, Faulknert és Carson McCullerst. Meg Ottlikot és Mészölyt. És persze nem olvasta Nádas Pétert sem, és nem látta a fényképeit sem. Ami nem is csoda. Hiszen bármennyi évet tudjon is maga mögött 2022-ben Nádas, 1844-ben még ő sem született meg.