NÁDAS 80
Nádas Péter frissen megjelent regényében, a Rémtörténetekben gáttalanul hullámzik, árad, pang és örvénylik a szöveg. A változatos eredetű és súlyú információdarabok felbuknak az árból és visszamerülnek, akár a cselekmény terepét meghatározó nagy folyóban a hordalék faágak, felpuffadt dögök, hajókról kidobált gyümölcshéjak, sörösüvegek és műanyagflakonok. Efféle hordalékként villan elő a sodrásból egy türkizköves fülbevaló, amit szeretett kicsi lányának, Trezkának vett egyszer az apja, a falu egyik legjelesebb férfiúja, Hajós Várnagy Antal. Bement Pestre ékszert venni:
Türkizből vett neki Pesten nefelejcset a kis fülébe. Valódi aranyfoglalatba rakatta be.
Egészen a Holló utcába elment vele, ahol a Tauber zsidó csinálja. A Vigadónál szállt ki, onnan gyalogolt be a zsidóhoz. Nem rakatta be az sehová, úgy vette, hogy be volt az már rakva.
Abban az időben nem a turizmus kelléke, hanem rendes közlekedési eszköz a hajó a Dunán. Felszáll Hajós Várnagy Anti a gőzhajóra a Dunakanyarban, és kiszáll Pest közepén. Végigmegy a Deák Ferenc utcán, átkel a Károly körúton, és rácsatlakozik a Király utcára, mely az előbbi irányát követve egyre távolodik a folyótól, visz be a város sötét sűrűjébe. A szűk mellékutcák egyike a Holló. Ott dolgoznak az aranyművesek. Ott készül az ékszer Várnagy Trezka, a későbbi Szipirtyó, Ringyó, Banya számára.
Öt évvel a Rémtörténetek előtt jelent meg a Világló részletek, alcíme szerint emléklapok egy elbeszélő életéből. Nádas Péter olvasói abból tudhatják, hogy életének egyik legmeghatározóbb személyisége anyai nagyapja volt, és Taubernek hívták, akinek történetesen egy Holló utcai műhelyben teltek a napjai:
Parányi tárgyakat javított vagy készített a nagyapám, ékszerek alkotóelemei lehettek, letört tűi, csapjai vagy sérült vázai. Ékszereket épített a nagyapám.
Nádas Péter olvasói a Világló részletek előtt is felfigyelhettek a pályakezdő Biblia és az Egy családregény vége nagyapafiguráira, melyek nem teljesen azonosak ugyan, de közös sajátosságuk, hogy a művek világában általuk jelenik meg az erkölcs igénye és hagyománya. Testileg gyenge, sérülékeny, hatalom nélküli lényekként nincs rá esélyük, hogy kezükbe vegyék a dolgok irányítását, de felkeltik az igényt az értelmes és erényes életre. Aztán, ötven évvel a Biblia után, Nádas bemutatta olvasóinak a mintát, a valóságos személyt. Nem, természetesen nem a valóságos személyt mutatta meg, hanem azt az alakot, aki benne élt, akit magában őrzött, alakított és formált egy életen át. Hiszen még az sem biztos, hogy valóban a Holló utcában működött a műhely, amiben két-háromszor láthatta őt dolgozni az író kisfiú korában. Nádas ez esetben nem rejti el a kételyt: lehet, hogy másutt, például a Dob utcában állt az a ház, aminek belső udvarából az aranyművesekhez be lehetett jutni.
Belépett az ember, s az ablaktalan helyiségben az önműködő ajtó szépen becsukódott a háta mögött. Ha becsukódott, akkor nem tudott többé kimenni, mert ennek az ajtónak belülről nem volt kilincse. Ami visszatérő rémálmaim szerves része lett. Egy másik ajtón kellett csengetni, amelyen szintén nem volt kilincs, de a tejüvegen átsejlett a békés műhely. (…) Gondolom a megmunkálás felett érzett örömében, az állandóság és a koncentráció oldásaként mosolygott a nagyapám magának. Vagy nem is tudom, milyen más megfontolásból, milyen érzéstől vezettetve mosolyogta át magát az egész elmélyült aranyműves életén.
A Rémtörténetek elbeszélője először úgy mondja, hogy a Trezka apja foglaltatta aranyba a türkizköveket, aztán kijavítja magát, hogy a kövek már benne voltak a foglalatban, vagyis hogy a kész ékszert vásárolta meg Hajós Várnagy Antal. Ez az elbeszélői módszer az Élveboncolás című, 1968-ra datált szövegben jelenik meg Nádasnál. Nem biztos, hogy ott először, de valószínűleg ott a legvégletesebben, legtisztábban. Az Élveboncolás egyes szám első személyű elbeszélője — aki csak azért nem teljesen azonosítható aggálytalanul Nádas Péterrel, mert maga az elbeszélés másból sem áll, mint az elbeszélés korrekciójából, illetve annak feltárásából, hogy mi téríti el mindig a valóság leírására törő elbeszélést a valóságtól —, egy rövid és nem túl jelentős eseménysort próbál elmondani. A Rémtörténetek elbeszélője egy körülhatárolatlan, állandóan változó tömeg, egy kórus, amiből ki-kiválnak egyéni hangok, de alapvetően kollektív marad, a falu hangja, a falu mindentudó hangja, a falu képzelgésének hangja. Ebben az esetben is olyasmiről van szó, hogy az egyik beszélő, az egyik falusi helyreteszi a másikat. Egy amúgy igazán nem is fontos kérdésben. Hogy tudniillik kész ékszert vett a Várnagy, nem csináltatott fülbevalót a lányának azzal a zsidóval.
Amikor az Élveboncolást és a Leírás kötet többi szövegét írta, Nádas Kisorosziban bérelt szobát, ott dolgozott. Vagyis az „önélveboncolós” elbeszéléstechnika ugyanúgy Kisoroszihoz köti a Rémtörténeteket, mint az „anyag”. Megszakításokkal ugyan, de 1968-tól 1983-ig dolgozott Nádas a faluban. Egészen a Rémtörténetek megjelenéséig az olvasók nem tudhatták, hogy Kisoroszi nemcsak a munkára alkalmas helyet jelentette számára, és néhány művészbarát hol inspiráló, hol hátramozdító hatását, hanem elbeszélői témát is. (Illetve ismeretes volt a Párhuzamos történetek néhány onnan eredő fejezete, melyek kétségtelenül szépek és fontosak, de nem foglalnak el akkora helyet a műben, hogy általuk különösen jelentősnek mutatkozna a Szentendrei-sziget hatása.) A Rémtörténetek olvastán viszont nyilvánvalóvá válik, hogy tizenöt éves ottléte alatt Nádas odafigyelt a helyiekre, meghallgatta, sőt, olykor szisztematikusan beszéltette őket. Kifecsegték előtte a titkaikat, megmutatták, hogyan látják a világot, hogyan gondolkodnak.
Trágárok és antiszemiták. Olyan trágárok, olyan antiszemiták, amilyeneknek magyar író nem szokta ábrázolni a falusi embereket.
A népet.
Igen, Móricz Zsigmond, ő megmutatott valamennyit ebből a természetes trágárságból, de mindazon magyar írók, akik A Néppel foglalkoztak, rendszerint idealizálták azt, akár belőle nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, akár „fölülről” hajoltak le hozzá.
A Rémtörténetek megjelenése irodalmi szenzáció, sokan olvasták el a megjelenése utáni hetekben, hónapokban. A mű spontán beszélgetések, viták tárgya lett. Az egyik téma, amin össze lehet különbözni, az a könyvbeli nép trágársága. Hogy túloz-e ebben Nádas. Én úgy látom, hogy nem túloz. Annak alapján, amit a fülemmel hallottam. A magyar olvasó szépelgő népábrázoláshoz van szoktatva, és ezért kétségtelenül szokatlan, akár bántó lehet a Rémtörténetek trágársága.
Ráadásul ebben a kései műben, hosszú fejlődés után, Nádas igen messzire jutott a szöveg teljes tagolatlansága felé. Nincsenek címmel vagy számmal jelzett fejezetek, részek, és nem válnak el élesen a megszólalások sem. Hogy éppen ki trágárkodik, az sem egészen világos. A megszentelt irodalmi hagyomány szerint egy-egy szereplő mondhat csúnya dolgokat, de ha a narráció „rendes”, akkor nincs baj. A narrátor jólfésült szólama helyreteszi az egyes beszélők sallangjait. Nos, a Rémtörténetek narrátora maga a nép, és ahogy a trágárság, úgy a zsidóellenesség sem idegen tőle. És nincs, aki helyretegye. Eleve a helyén van. Ő a hely maga.
Önkínzó gesztus, hogy az író olyan személyt tesz ki a nép érzéketlen, primitív antiszemita beszédének, aki számára különösen kedves és fontos. Persze ez igazán akkor válik nyilvánvalóvá, felfoghatóvá és értékelhetővé, ha a Rémtörténetek olvasója már ismeri a Világló részleteket.
A hat évtizedes írói munka a szó legteljesebb értelmében vett életművet eredményezett. Hiszen ha egy szerző egy-két figyelemre méltó és emlékezetes könyv után meghal vagy abbahagyja az írást, az ő köteteit is jogos életműnek nevezni, de azért az mégis más, amikor egy olyan szövegvilág áll össze, mint mondjuk Thomas Mann vagy Dosztojevszkij esetében. Hogyha a különböző művekben bóklászva az olvasó felfigyelhet az azonos problematikákra, az esetenként eltérő válaszokra, a belső összefüggésekre. És az a helyzet, hogy Nádas Péter regényei, novellái és drámái most már egyértelműen ilyesféle teljes értelemben jelentenek életművet.
A Rémtörténetek arra is ráébreszt, hogy noha Nádas számára eddig mindenekfelett a német irodalom látszott meghatározónak, azért az orosz hatás is jelentős — nemcsak Thomas Mann, hanem Dosztojevszkij is megszólal Nádas műveiben. A Rémtörténetek ördögűző papjának alakjában Dosztojevszkij sztarec és detektív figuráit ismerhetjük fel, az ördögtől megszállt fiatalember pedig nem más, mint egy újabb dosztojevszkiji terhelt és bűnös lélek. Ráadásul a teátrális nagyjelenet-építés is az orosz klasszikus példáját követi. Nádas látható élvezettel veszi birtokba, működteti Dosztojevszkij technikáját. Ez viszont arra ébreszt rá, hogy ez nem is újdonság, hisz tulajdonképpen már a Párhuzamos történetekben is megidéződött a Bűn és bűnhődés bűnöse és detektívje — az volt az egyik fő történetszál. A Rémtörténetek végén Nádas egy kis virtuóz gesztussal még viccesen le is leplezi a Dosztojevszkij-rájátszást.
A Világló részletek megjelenésekor mondtam, hogy azt a könyvet Nádas Péternek meg kellett írnia. A Rémtörténetekben újabb bizonyságot látok a Világló részletek különös fontosságára: ha az olvasó nem ismerhetné Tauber aranyművest, nem lehetne sejtelme róla, kit zsidóz le a falu. A Világló részletekkel a szerző nemesfém foglalatot alkotott, amibe minden egyéb műve beilleszkedik. A Rémtörténetek még nem létezett akkor, de lám, a helye megvolt, készen várta ezt az újabb regényt.
Mostanra vált látványossá, hogy ennek az írónak brutálisan erős tehetsége van a meséléshez, a történetek kitalálásához és szövéséhez. Sokáig erősen korlátozta magát. Fegyelmezte, sanyargatta az írói természetét. Az önkorlátozások sohasem váltak kárára, és nem most, a Rémtörténetekkel állt be valami hirtelen fordulat — már a Párhuzamos történetek is a zabolátlan mesélés irányába fordul.
Amihez hozzá kell tenni, be kell illeszteni még egy jelzőt, az örömtelit. Miközben a befogadó közeg kezdettől roppant komolyan vette Nádast, és szívesen nézett fel rá úgy, mint egy irányt mutató szigorú alakra, mindig is ott fénylett műveiben a mesélés öröme. Sok esetben észrevétlenül, az utóbbi időben feltűnőbben. Olyan öröm, amiben az olvasó jólesően osztozhat az íróval.