NÁDAS 80
Már kora reggel nagy a hőség. Részben klimatikus megfontolásokból költöztem ide, hátha az árnyékos kert enyhet ad, de hamar megtanultam, hogy nincs miben reménykedni. Limlomok közt élek. Szétdobált, ondótól és takonytól beszáradt zsebkendők, egy laptop, aminek a billentyűzete csikorog a kenyérmorzsáktól, egy szivacs a szoba közepén, a falnak támasztva — a helyiség olyan parányi, hogy a szobának nincs valódi közepe, vagyis a szoba közepe, bármilyen nagyvonalúak is vagyunk, azonos a fal melletti területtel.
Ott kellene folytatni, ahol abbahagytam, de nem megy. Mert valami történt közben.
Senkinek sem fogsz hiányozni, ezt a mondatot görgetem magamban, Démoszthenész kavicsaival a számban. Természetesen anyámról van szó. Csöndes pók: a mellettem lévő lakásban húzza-vonja hálócskáját. Merőlegesen birtokoljuk a kertet, ablakunk egymásra néz. Ha elhúzom a függönyöm, belát hozzám. Legalábbis azt gyanítom, belát hozzám, mert szeret leskelődni, és mert nála nincs elhúzva a függöny. Néha hallom a horkolását. Főleg ilyenkor, ha már reggel is meleg van, és ki kell nyitnom az ablakot. Semmi szellőzés. Az emberek nem tanultak meg szellőztetni. Ösztöneinkben még mindig barlanglakók vagyunk. Hozzászoktunk a nyirkos, odvas helyekhez, és irtózunk a fénytől.
Néha kimegyek a kertbe. Van egy körtefa, ami alá betettek egy padot. Rendes dolog, meg kellene köszönnöm, de sajnos nem tudom, hogy ki volt az. Pedig már itt laktam, amikor megtörtént. A harmadik emeletről jöhetett, ott látok néha mozgást, feltűnik valaki a gangon, bemegy a lépcsőházba, várom, hogy előbukkanjon, de nem kerül elő. A körtefa minden évben szép termést hoz. A házat, a kertet és benne ezt a fát már gyerekkorom óta ismerem. Akkor még egy szobor állt az elvadult, buján növekvő rengeteg közepén: nehéz, tömör vasból megalkotott, meztelen emberi alak. Egy négyszögletes kövön ült, fél kezét a térdén pihentette, a másikra az állát támasztotta, homlokát görcsösen húzta össze, mint aki komoly, megfejthetetlen problémákat latolgat magában. Csak évekkel később jöttem rá, hogy a tekintete nem a semmibe, hanem egyenesen anyám ablakára meredt.
Régóta kísér ezeknek a levegőtlen reggeleknek a nehéz, párás súlya. Mintha volna valami nehezen bevallható követelés a napsütésben. Élj! Használd ki a pillanatot! Mindig is émelyegtem a napsütéstől. Obszcén gondolat, hogy a föld mélyére és a túlvilágra kénköves katlanokat vizionálunk, miközben az a kénköves katlan itt csüng a fejünk felett. Anyámat nem zavarja a napsütés. Nem foglalkozik vele. Jön-megy, akár esik, akár fúj. Hallom a kulcscsörgést. Minden alkalommal arra számítok, hogy az én kis kuckóm felé indul majd el, és már készítem a paprikasprayt. Aztán minden alkalommal hallom távolodni póklépteit. Ha elég gyors vagyok, és utánamegyek, még megpillanthatom a fonalat, amit maga után hagy.
Másnap észreveszem, hogy lett egy új könyvem. Biztosan véletlenül csusszant a kezembe, amikor legutóbb nála jártam. Theodore Fontane műve, az Effi Briest az. Valamikor húsz éve már olvastam, de semmire nem emlékszem. Nem mondhatnám, hogy különösebben tetszett volna. Semmi dolgom, úgyhogy adok neki még egy esélyt. Hátha most, érettebb fejjel, többet értek majd belőle.
Már órák óta olvasok. Effi egyike az évszázad híres nőalakjainak, akik nem igazán tudják, mit kezdjenek magukkal, és akiket nem egyszerűen korlátoznak, de idővel fizikailag is elpusztítanak a rájuk nehezedő társadalmi elvárások. Legalábbis ez rémlik, de most úgy látom, a könyv egészen másról szól. A szinte még kamaszlány Effi magányosan él a nála jóval idősebb férje, Innstetten házában. A férfi gyakran elutazik, úgyhogy Effinek van ideje alaposan bejárni otthona zegzugos termeit. Vannak szobák, ahová inkább nem lép be. Hallgatózik. Éjszakánként zörejeket hall. Egyszer nem bírja tovább, magához vesz egy gyertyát, és kinyitja a pincébe vezető ajtót. Megtesz néhány lépést lefelé a lépcsőn, amikor röfögést hall. Egy disznó lakik a pincéjükben. De a röfögés mintha egészen távolról szólna. Lehetséges, hogy a pince nagyobb, mint a ház? Talán a disznó megbetegedett? Sürgősen beszélnie kell Innstettennel, csakhogy Innstetten sosincs itthon. Effi magányos, de még mindig jobb így, mintha a férje is itt lenne. Pár nap múlva a padlás felől hall hangokat. Vijjogást. Lehúzza a létrát, és elindul felfelé. Szárnysuhogást hall, de nem lát semmit. Aztán a gyertyafény egyszer csak megvilágítja egy nagy madár fejét. Úgy néz ki, mint Innstetten, a csőre pedig olyan, akár a férje pénisze. A madár rárivall, hogy takarodjon vissza a szobájába. Effi engedelmeskedik. Napközben a hímzésével foglalkozik. Nem hagyja el a házat, még nem. Várja, hogy hazatérjen a férje. Rendet kell tennie a fejében. Éjszaka újabb hangokat hall. Ezúttal odakintről, az ablakon túlról. Elhúzza a függönyt. A holdfényben törzsüktől elválasztott, lebegő emberfejek rajzolódnak ki. A kisváros lakói. Túl messze vannak ahhoz, hogy olvasson a tekintetükből. Mit mondjon Innstettennek?
Félreteszem a könyvet. Nem, ezekre a részletekre egyáltalán nem emlékeztem. Szegény Effi.
Sötétben ébredek. Valaki van az ablakom alatt. Találgatok, hogy ki lehet az. Talán valaki a múltból. Talán a szobor cammogott el idáig. Talán egy elkóborolt vadállat. Nem hiszem, hogy anyám az, mert azóta nem kopogtatott nálam, hogy lefújtam paprikasprayvel. Aztán mégis meghallom a hangját. Azt mondja, adjam vissza a könyvét. Azt mondja, nagyon érzékeny a könyveire. Évek óta nem ad kölcsön senkinek. Gondolkozom, hogy válaszoljak neki. Vajon hogy vette észre, hogy eltűnt a könyv? Olvas a gondolataimban, mert azt feleli, hogy hallotta a lépteimet. Nemcsak azt hallotta, hogy bementem a lakásába, de minden lépésemet hallotta. Pontosan tudta, hol álltam meg a polcai előtt. Tudta, hogy hol keresse. Nem aludt. Hetek óta egy percet sem alszik. Csak színleli az alvást. Amikor elmentem, kibújt a paplan alól, átment a nappaliba, és rögtön látta, hogy az Effi Briest az. Miért vittem el pont az Effi Briestet? Vissza akarja kapni. Ezt suttogja az ablakom alatt. Elhúzom a függönyt, de nem látom. Biztosan négykézláb van. Nem hajolok ki. Nem akarom látni. Vissza akarja kapni Effit. Már nem a könyv címéről, hanem a címszereplőről beszél. Nincs más olvasnivalód, kérdezem, és lázasan keresni kezdem a paprikasprayt. Ha be akar törni, nem lesz más választásom, mint hogy újra használjam. Van más olvasnivalója, de akkor is vissza akarja kapni. Ragaszkodik a könyveihez, úgyhogy adjam vissza. Azt felelem, holnap visszaadom. Megtalálom a sprayt. Készülök, hogy kifújjak vele az ablakon. Elhallgat. Szuszogást hallok. Aztán mintha rágni kezdene valamit. Van néhány gyomnövény a házfal és a kövezet találkozásánál, talán azokat csócsálja. Akkor holnap, mondja. Legyen holnap. Mozgást hallok. Továbbra sem látom, valószínűleg a fal mentén halad. Még hallom a szuszogást. Effi, Effi, mondja teli szájjal. Effit akarom.
Elhúzom a függönyt. Várok pár percet, amíg biztos lehetek benne, hogy már nincs odakint. Azon gondolkozom, melyikünk hal meg előbb. Kilépek az udvarra, és odamegyek a szoborhoz. Feldöntöm, mire darabokra törik. Gyerekkorom óta azt hittem, hogy tömör vasból van, erre tessék, most kiderül, hogy porcelán. Elindulok az egyik ösvényen. A nap nem akar felkelni. Kiérek a szavannára. A távolban oroszlánok, tigrisek, medvék kergetőznek. Újabb erdő következik. Elérem a tengert. Letolom a nadrágom, és belevizelek. Reménykedem, hogy senki sem lát meg. Felhúzom a nadrágom, és elindulok visszafelé. A szavanna üres. Órákig gyalogolok hazafelé. Amikor visszaérek az udvarba, látom, hogy a szobor ugyanúgy áll a helyén. Anyám ablaka felé fordul, mintha mi sem történt volna.
Ismét otthon. Effi az ágyamon fekszik. Elmeséli, hogy megint lement a pincébe, és ezúttal nem hallotta a röfögést. Odament a malachoz, megcirógatta a fülét, és az hálásan horkantott egyet. Aztán felment a lépcsőn, de amikor kinyitotta a csapóajtót, itt találta magát a szobámban. A parkettára mutat. Van benne egy körömnyi lyuk, ahonnan pár napja a füst is szivárgott. Azt mondja, itt jött föl. Megkérdezem, hogy mik a további tervei. Mi lesz a férjével, Innstettennel. Hogyan képzeli el a jövőjét. Azt mondja, nem tudja. Egy erdőt keres. Egy erdőt? Nagyszerű, itt máris van egy erdő. Mutatom neki az utat. Kilép az ajtón. Az ablakon keresztül figyelem, ahogy elmegy a szoborig. Megnézi magának, követi a tekintetét, és anyám ablaka felé fordul. Aztán elindul az egyik ösvényen.
Effi alszik. Már nem számolom a napokat, hogy mióta alszik. Leheverek mellé, és nézem az arcát. A puncijára csúsztatom a kezem. Mozdulatlan vagyok, csak a súlyommal gyakorlok rá egy kis nyomást. Összerezzen. Vajon milyen sors várt volna kettőnkre, ha megfelelő körülmények között találkozunk? Vagy hiábavaló ilyesmiről töprengeni, hiszen nincs semmi egyebünk jelenlegi körülményeinken kívül — én vagyok Innstetten, aki állandóan magára hagyom a kísértetekkel teli otthonában, miközben homályos útjaimat járom? Szeretnék örömöt okozni neki, de úgy érzem, nem vagyok rá képes. Talán, ha több pénzem lenne, elköltözhetnénk innen. Talán, ha több pénzem lenne, ki tudnék lépni az utcára. Igaz, az utca a kapun túl nem sokban különbözik ettől az udvartól. Csendes környék ez, kevesen járnak erre, az emberek nyugodtak és mértéktartóak.
Hangokat hallok. Hát megtörtént, kibújt rejtekéből, mint szög a zsákból. Bármikor felismerném a lépteiről. Négykézláb közelít, bizonyára azért, mert nem akarja, hogy megint lefújjam a paprikasprayvel. Néha látom magam előtt a bevérzett szemét: semmi fehérje, csak vörös szegélyű, egyre mélyülő sötétség. Megáll az ablakom előtt. Ha kihajolnék, ott lenne alattam. Talán ezt kellene tennem. Talán félre kell löknöm, vagy elég volna megbillenteni, és máris a hátára fordulna, mint egy bogár. Szegény édesanyám.
Sutyorogni kezd bogárhangján. Azt mondja, tudja, hogy megint írok. Felhívott egy informatikust, aki meghekkelte a gépem. Nem vigyáztam eléggé a routeremre. Már késő. Minden reggel elolvassa, amit előző nap írtam. Azt mondja, hogy modorosnak és öncélúnak találja. Az örök lamentálás arról, hogy kialvatlan az ember, hogy nincs búza a kenyérhez, hogy nem forog a malomkerék. Hogy eltűnik a természet, és mindent belep az idegek rozsdája. Unalmas. Idegen. És nagyon erőszakos, de ez sem jelent semmit, mert az erőszak is öncélú, és ami öncélú, az értelmetlen. Az értelmes dolgok mindig mutatnak valamire. A jelentések mindig összefüggésekbe ágyazódnak. Lehetséges, hogy erről nem hallottam?
Különösnek találom, hogy ilyen elmélyült elemzésekre ragadtatja magát. Azon gondolkodom, hol lehet a paprikaspray. Mozgatni kezdem a kezem. Effi nyögdécsel. Ez csapda: anyám azt várja, hogy mentegetőzzem, amiért ő is szerepel a könyvben. Ha most megszólalok, győzelmet arat.
Hallom, hogy szuszog odakint. Megmozdul. Erős lábakon egyensúlyoz, hat vagy nyolc is lehet belőlük, talán még több, a mirigyeiből pedig lendületesen ereget valamit. Cuppogás. Képtelen leszek végezni vele. Úgy kellene intézni a dolgokat, hogy Effi meggyőzze Innstettent, jöjjön el érte, és ölje meg anyámat. Megpróbálhatnék beszélni a szoborral is. Ő is biztosan azon töpreng, hogy miként intézze el. Lehet, hogy csak az ajtót kell kinyitnom, és elvégzi helyettem a piszkos munkát. Biztosan azt hiszed, megsértődtem, folytatja. Amiért én is szerepelek a könyvben. Ne aggódj, erről nincsen szó. Tudom, hogy az irodalom nem így működik. Nyugodtan írj, amit csak szeretnél.