(Az írás rövidített változata német nyelven hangzott el, a szerző lipcsei fényképeit bemutató kiállítás megnyitóján, 2001. január 21-én. Az eredeti magyar szöveget „rekonstruálta” Szvoren Edina.)
NÁDAS 80
A régi szászok oly kíméletlen módszerekkel dolgozták föl a csapdába ejtett mezei pacsirtákat, hogy Albert, a brutalitástól megcsömörlött szász király 1876-ban egyetlen tollvonással betiltott mindennemű madárvadászatot. A mágnások konyhamesterei, az uralkodói háztartások, a vendégfogadók szakácsai ugyanis az énekesmadár saját belsőségeiből, vérrel kevert májból, szívből és tüdőből készítettek pasztétává tört, majd meisseni aszúborral, Spätlesével lazított tölteléket, azt tömködték, szuszakolták a bordaűrbe, a tollafosztott bőr alá. Amit aztán kemencében sütöttek omlósra, ropogósra. A szakácsoknak a madarat lábánál összefogva kellett a nagypolgárok, iparosok, választófejedelmek és messzi városokból érkezett utazók asztalára tálalniuk, míg Albert el nem rendelte a tilalmat. Úgy mondják, hogy az elmaradhatatlan, tojásfehérjéből készített keresztvonás az immár édességgé szelídített lipcsei pacsirta kalapján nem üres díszítmény, nem oktalan pazarlás, hanem éppenséggel a gúzsba kötött madár testére feszülő spárga stilizált fonata.
Felteszem, vannak, akik nem vérrel kevert májról szeretnének most hallani, nem a kényes ízlésű Albertről. S inkább arra kíváncsiak, a kép korában ugyan változott-e a fényképezés helyzete. Ebben a rendelkezésemre bocsátott tízegynéhány percben a végére szeretnének járni, hogy mi történt a fotózás alapanyagaival, a fényforrásokkal, végső soron magával a fénnyel. S persze az emberrel. Mondjam csak el, miképpen vált jóformán lehetetlenné, hogy a fényképész az emberi arcot a fényínség állapotában rögzítse.
Csalódást fogok okozni, hölgyeim és uraim.
S hogy csalódást okozhassak, várakozásokat kell keltenem.
Pacsirtákkal akartam az én édesszájú barátomhoz beállítani. 1998 kora őszén három szelet lipcsei pacsirtával akartam meglepni őt. Meg nem mondhatom, miért épp hárommal, hiszen akkor már elvált, egyedül élt. Felesége az ő közös gyermekükkel immár Kasselba hurcolkodott.
Gohlis városrész egyike a nyugalmasabb lipcsei negyedeknek. Ebben a negyedben lakott a barátom, aki szállást kínált egy biblioterapeuták és pszichiáterek részére rendezett többnapos tanácskozás idején. Utazásaim során nem akarok senkinek sem terhére lenni, s azt sem szeretném, ha nekem volnának terhemre mások. A barátom ez alkalommal mégis rábeszélt, szálljak meg nála.
Taxit fogtam a pályaudvaron. Olajos tekintetű, fénylő szemhéjú úr szállt ki a bőröndömért. Garbót viselt, amit szigorúnak szokás mondani, s ahogy megragadta a bőröndöm fülét, nekem csupán haboznom lehetett, tiltakozni nem.
A kocsi hirtelen támadt csöndjében egy szovjet tábornokról elkeresztelt utcát neveztem meg úti célként. A Trufanowstrasséban lakott akkoriban a barátom, egy csúnyán véget ért szép házasság hajótöröttje, amint a barátom szerette híresztelni magáról. Úgy hitte, a házassága egy könyv miatt ért véget. Így mesélte. Egy könyves baleset miatt. Miként a szerelmeseket, nem zavarták az aránytalanságok, a perspektíva rossz irányba forduló tölcsére, nem felülről nézte, nem kívülről nézte a történetét.
Még ha az elemek illeszkedő sokasága mindenkor szerényebb helyet foglal is el, mint ugyanezen elemek önnön összefüggéseikből kihullva, s még ha emberfővel képzelni is alig vagyunk képesek más építkezési elvet, mint két szomszédos elem közt a legnagyobb érintkező felületre rátalálni, józan ésszel fölfogni nem tudom, miként gondolhatta a barátom, hogy házak vakondjáratok miatt omoljanak le, rágcsálók tárnái ássanak alá égbe vesző óriásnyárakat. Könyvek egy házasságot. Akkor már csaknem évtizedes vitában álltunk. Ahol is kölcsönös csodálatunkra időnként megfordultak a pólusok.
Két hasonló alkatú ember magnetikus taszítása munkált a viszonyunkban, így aztán legjobb szórakozásunkra, s mintha az ég világán semmi nem kötne minket sehova, időnként azt kezdtük állítani, amit korábban a másik.
A barátom tónus nélküli arca, ami engem mindig is egy érett szőlőszemre emlékeztetett, ilyenkor a lágyan szétterülő orrtő körül pár pillanatra megfeszült. Tűhegynyi gödrök képződtek a viaszos bőrfelszín alatt.
Tudnivaló, hogy a csillárok bolondja volt. Csillárokat restaurált, csillárokat gyűjtött, csillárokat hordott a gohlisi villalakás helyiségeibe. Ha olykor csekély haszonnal túladott rajtuk, furdalta a lelkiismeret, előfordult, hogy az üzletet akár ráfizetéssel is hajlandó volt visszacsinálni. Rézfazettás lüszterlámpa lógott az egykori gyerekszobában, amelynek havonta egyszer volt csupán lakója. A maga tucatnál is több fénylő hólyagocskájával, melyek gömbcsuklóikon egyenként is mozgathatóak voltak, plafon síkjára rögzített falikar ékeskedett a tágas előszobában. Kubista műremek derengett az étkező félköríves ablakfülkéje fölött. Gardróbszekrények mélyén rejtőztek a barátom mellőzött vagy kegyvesztett csillárjai. Plafonrózsák porosodtak a vendégágy alatt, foglalatukba nem illő, idomtalan izzók, szemükvesztett eresztékek, szidolozásra váró vagy lecserélt lámpasúlyok. Kolumbusz háromárbócos karavellája volt kivehető az egyiken.
A barátom, nincs két hete, élt azzal a születésünkkel belénk helyezett joggal, miszerint ennek a jogokban és lehetőségekben dúskáló létnek bármikor kedvünkre véget vethetünk. Ugyebár jog és lehetőség sem az illeszkedés legnagyobb felületét keresik. Ha létezik jog, abból nem következik lehetőség. Ha létezik lehetőség, abból nem következhetik jog.
Trufanowstrasse, mondtam figyelmetlenül.
Trufanow hadtestei harcoltak Sztálingrádnál, a Donnál, ostromolták Berlint, maga Trufanow később Lipcse városát irányította a fegyverletétel utáni időkben. Megszervezte az egészségügyi ellátást, eltakarította a halottakat, újraindította az egyetemet. Mintha szarral lennének bekenve, szülővárosomban ezeket az utcaneveket réges-rég lecserélték.
A barátomnak szánt lipcsei pacsirtákat magam mellé csúsztattam a hátsó ülésen. A visszapillantón fenyőfát formázó, Wunderbaumnak nevezett illatosító lógott, ami nagy forgalmat bonyolító, ám gondosan tisztán tartott nyilvános illemhelyek szagát árasztotta valamiért. Sofőröm vezetői engedélye is ott csapkolódott a cinóberkék csodafa mögött.
Gök úr, vagy talán Ergök úr egyezményes jelekkel a fülére mutatott.
Akkor már magam is láttam a fülkagyló ízesülésére erősített kis gépezetet. Trufanowstrasse, ismételtem meg a címet kissé előrehajolva, emelt hangon, de az intonáció változatlanságára ügyelve, tagoltan. Behajtás a Lumumba utca felől, tettem hozzá, alighanem mégis túl hangosan. Barokk zeneművekben van így egymásra utalva magasság és erő, a hang fizikai adottságai és a vele társított emberi indulat. Aki kiabál, az dühös. Aki emelt hangon kénytelen beszélni, lemondhat az udvariasság látszatáról is. Mintha kétgyökűek lennének az emberi affektusok, s nemcsak az okba lenne bekötve az okozat, hanem okozatba is az ok. Mintha a kauzális láncok kétirányúak volnának, s az örömérzet kiváltásához elegendő lenne már maga a mosoly. S akkor világ csúfjára egyidejűleg állnának fenn okok meg okozatok.
Lumumba, bólintott Gök úr. Szakmája iránti gyöngéd aggályossággal a sebváltóra helyezte kezét, finoman a gázpedálra lépett.
Kézhátát olykor a légcserélő lamellái elé tartotta, ahogyan testhőt szokás ellenőrizni, felszökő lázat. Amikor oldalra fordította a fejét, hogy kikémleljen egy parkoló furgon mögül, számba vegye a felsőbbrendűnek mondott forgalom alakulását, netán átengedjen egy társadalmi viszonyok szerint felette állót, akinek azonban lóerőben számolva rászorulónak kellett minősülnie, a nyakát hallottam ropogni.
Meglehet, csupán az irányjelző ketyegett.
Miként sejthette volna, majd éppen az ő ketyegő irányjelzője, az ő krepitálása hozza eszembe a Löhr utcai boltsegédet. A kioldódott, földet verő cipőpertlijét, s a csillárt, amit a barátom a jóvátételi pénzből vett abban a boltban.
Csevegtünk. Azoknak a felnőtt, szemérmességre nevelt, védekező készségüket legalábbis szeméremmel födöző férfiaknak az oldott hangnemében társalogtunk, akiknek ebben az életben többé nem kell találkozniuk, s a kimondott szó iránti felelősségüket nem a lelkiismeretükbe kihelyezett félelmükön mérik, elvtelenül nem azon latolgatják. Mondhatnak bármit. Mondhatnak bármit, noha bármit azért mégsem mondanak. Akik a gépesített helyváltoztatásaik iramának szakadozott eszmetársításokkal képesek csak utánamenni az ő ipari forradalom előtti eszükkel.
Gök úr, miképpen világszerte a taxisok, elméletekkel állt elő. Minden külső inger az ő friss sérelmét, az ő eleven, pulzáló félelmét kötötte a világba.
Sofőrömnek a járdára szórt sóderről, a fűtéskorszerűsítést kínáló hirdetésekről, de még az építőgödrökről is a lánya küszöbön álló esküvője jutott eszébe. Gök úr a lánya jövendőbelijéről beszélt, a küszöbön álló esküvőről, a költözésről beszélt.
Gök úr leendő vejének tegnap legénybúcsúja volt. A vőlegény egy külvárosi tekecsarnokban mulatott a brikettgyáros barátaival. A vőlegény magas fűtőértékű, alacsony nedvességtartalmú brikettre szakosodott, amit, tudtam meg, napraforgóhéjból gyártanak. A vőlegénynek nem volt neve, csak státusza. A vőlegény tarackrészegre itta magát, mert szabadságunk állítólagos elvesztésének előestéjén ez így szokás, hajnaltájt pedig annak rendje és módja szerint okádta tele segítségére siető apósa taxiját. Ha Gök úr tarackot, Haubitzét mondott, feltehetőleg nem a kétszikű, könnyen terjedő gyomfélére gondolhatott, aminek kedves tölcsérvirágai alkonyatkor becsukódnak.
Az én anyanyelvemen nem növényekhez, nem tárgyakhoz hasonlítjuk a részegeket, tájékoztattam Gök urat. Minálunk a részegek nem ágyúk vagy gyomok. Állatok.
Minthogy már nem lehetett kitérnem Gök úr puhatoló kérdései elől, el kellett mondanom, mi dolgom itt.
Arra kértek egy analitikusokból és művészetterapeutákból, freudistákból és viselkedésterapeutákból, Dasein-analitikusokból és sématerápiás szakemberekből álló nemzetközi szervezetnek a képviselői, hogy lipcsei konferenciájuk zárónapján az undorról tartsak előadást. Eleinte azt gondoltam, nincsen az undorról mit mondanom. Gyanítottam, hogy inkább ők találhattak valamit az írásaimban, ami undorhoz hasonlatos reakciót váltott ki belőlük. Előadásom szövege készen állt. Már csak néhány forrásmegjelölést kellett pontosítanom. A magyarul megismert, németre visszafordított szakkifejezések csínyeit lefülelnem.
A csúcsforgalomban minduntalan elakadtunk, indekszeltünk vagy krepitáltunk. Gök úr türelmesen, hirtelen irányváltások nélkül vezetett. Úgy váltott sávot, mint aki tömegvonzásoknak engedelmeskedik.
Akkor hát engem az undor hozott ide, állapította meg.
Undor hozta itt, uram.
Nevetésem felbátorította. A Parthe-part újonnan telepített platánjait figyeltem, az ágyásából kikönyöklő bükkönyt egy biztosítótársaság székháza előtt, amikor a kérdésével előhozakodott. A mozdulatai törtebbek lettek. A narancsszínű forgalomterelő táblát sem vette észre rögtön. Kellett tennünk egy kitérőt a Természetrajzi Múzeum épülete felé.
Hiába tiltakoztam, álmát mesélte el. Tudni szerette volna, mi a jelentése. Azt hihette, magam is lélekgyógyászféle vagyok, s persze attól tartott, az álom valamiképpen a lányára vonatkozik. Hogy balsikerű házasságot jövendöl, elmaradó gyermekáldást, családi viszályokat.
Hiába ágáltam, hogy az álomtartalmak nem fordíthatóak szavakként. Mi több, az álomnak nincsen mondattana, ami alapján bizton tudható volna, hogy az álomesemény mely része szolgál alanyként, mely része állítmányként. Nincsen neki jelentése, csak jelentősége van.
Akárhogy is, Gök úrnak több marék csikorgó, recsegő kőtörmeléket kellett a szájüregéből kikaparnia. Az undok massza nem várt mélységben töltötte ki a torkát, s neki puszta kézzel kellett a szájában mind mélyebbre és mélyebbre nyúlnia. A törmelék csirizes kötőanyaga a körme alá szorult, felsebezte a szarupárkányt, szalagot húzott bele, megrepesztette a körömlemezt. Ha kifejtett egy marékkal, helyére tolult egy újabb adag, mintha titkos erő nyomná őbenne fel.
Mint mikor, hogy is mondja, a nyomókorongot felejtjük el kibiztosítani a szilikonpisztolyon.
A törmelék állagát, a kövek alakját minden részletre kiterjedően, minden egyes szót hangsúlyozva, szinte kavicsonként írta le. Megtudtam, hogy nem folyami kavicsok voltak, hanem durva, szögletes élű kavicsokból álló szürke kőtöret. Amilyet városi parkok gyalogútjaira terítenek. A műveletet kísérő csikorgást megkísérelte hasonlatokkal nyomatékosítani, rokonértelmű szavak sokaságával pontosítani. Mint aki a részletektől megváltást remél. Bányászati szakkifejezéseket hívott segítségül, amikor elakadt.
Tán csak a párnája ropogott, jegyeztem meg óvatlanul.
Hiszen a valóság képektől megfosztott hangjai az álomvilágban felnagyulnak. Az alvó érdekeit képviselő álommunka a titokzatos ropogás magyarázatául fundálhatta ki a kísérteties jelenetet. Nemde a frissen váltott párnahuzata ropogott olyan éktelenül, Gök úr.
Elhallgatott. Elkomorulva figyelmeztetett rá, hogy ő bizony hallókészülék nélkül alszik. Nem kíváncsi a külvilág zajaira, a párnája hangjára sem. Nemegyszer megesik, a masinától éberen is megszabadul. Családi ünnepek alkalmával, taxis tüntetéseken, rokonlátogatásokon.
Miképpen pesti bérházakban verték prakkerral a szőnyeget, kezdte sorolni Gök úr valami egyhangú indulattal, hol mindenhol iktatja ő ki a masináját. Állatkerti sétákon. Az atatürki gondolat májusi ünnepén, temetéseken, taxis kollégák búcsúztatóján. Iftárkor, böjti estéken, mivelhogy immár a vőlegényt is meg kell hívniuk.
Áthajtottunk egy téren, ahol korábban a barátommal is jártunk. A Löhr utca árnyas torkolatát ismertem fel bal kéz felől. Amott, egy mellékutcácskában dolgozott a barátom felesége, a kasseli nő. Egy kalózról nevezett pékség teraszán kartonpártás nők napernyőket szabadítottak ki a gúzsból. Az ernyedt szelvényeket a ponyva alá bújva, vihorászva bontogatták. Vastag ernyővászonba fulladó kacajokkal emelgették a merevítőrudakat, akárha gólyaszárnyakat.
Két másik nő pokrócokat meg ülőpárnákat hordott ki egy sörkert üresen álló székeire, s közben nevetniük kellett a pokrócok és párnák reménytelen sokaságán, ügyetlenségükön, elhalmozottságukon nevettek, hisz a pokróchalom mögül alig is láthatták, hova teszik a lábukat. Szemlátomást a saját testi lenyűgözöttségükön mulattak. Régtől fogva irigylem az embereket, akik nevetni tudnak önnön teljesítőképességük korlátozottságán. Akik egymás felszabadult nevetésétől mindinkább megmámorosodva ezekre a koncentrikus körökben bővülő végtelen hahotákra, közös érzéki élményekre ilyen szemérmetlenül képesek. Semmi nincsen, ami az emberi testet természet adta hasítékainál jobban megnyitná, mint éppen a nevetés. Életem során kevés jelenség volt rám erősebb érzéki hatással, mint az egymás társaságában önfeledten nevető nők vagy férfiak. Habár férfiakat ritkán látni ilyen önfeledtnek. Legtöbbjük nem engedheti, hogy óvatlan tekintetek a szájüreg hátsó, homályos traktusáig érjenek, ott aztán felfedezzék a nyáltól fényeskedő, élénkvörösen csüggeszkedő nyelvcsapot. Mintha nyálkahártyánk állapotánál képzelni sem lehetne vaskosabb titkot. Férfiak nevetését mindenesetre önfegyelem és szabadságvágy küzdelmének látom, ami legtöbbször az utóbbi gyászos vereségével zárul. Ezért aztán sokkal inkább hasonlít fulladozáshoz.
A rég nem látott lipcsei barátom is éppen így nevetett. Nincs, akinek ne légszomja támadna tőle jókedv helyett.
Aki a nevetést a test különféle kiválasztmányaihoz hasonlóan feladatának érzi visszatartani, annak arcán a száj körüli izmok, a magzati élet második trimeszterében sietve fejlődésnek induló mimikai izmok mulatságosan megfeszülnek. Az erőlködő trombitásizom, amelynek egyébkor a táplálékot lenne rendeltetése a fogak közé terelni, olyan kifejezést kölcsönöz az arcnak, mintha az illetőnek egyszerre kellene tüsszögésen és köhögésen úrrá lennie.
Egyszer mégis átragadt rám a barátomnak ez a fuldokláshoz, tüsszögéshez és köhögéshez egyképpen hasonlatos nevetése.
Gohlisi villalakásuk kertre néző nappalijában ültünk a barátommal, ahol akkor még a rézfazettás lüszterlámpa lógott. Vagy inkább a nyolcszögletű bronzcsillár alatt ülhettünk, mert a rézfazettás lámpa csak később szorította ki emezt. Netán a különféle méretű üvegcsapocskákból álló csillár fényeskedett a fejünk fölött, amely tobozt formázott, csúcsára állított tobozt. Megeshet, felcserélek csillárokat és időket.
Úgy vettem észre, hogy az új szerzemények a nappaliban kezdték pályafutásukat, aztán átmeneti végérvényességgel a fogadóhelyiségbe kerültek, végül, mielőtt a barátom túladott volna rajtuk, a vendégszoba födémére ügyeskedte őket. Egy minden ízében meglazult vaslétra tetején állva cserélgette a csillárjait. Ezek a keletnémet létrák már csak a méretezésükkel, a fokaik számával is azt üzenték az osztályidegen elemeknek, hogy túl magas lakásokban élnek. A barátom egyszer kezét törte, mikor leesett.
A logopédus, újságolta máris elfulladva kissé.
Egy oligofrén-pedagógus rokona, a mecklenburgi Bademutterek egyike nemrégiben volt oly kedves kideríteni, hogy ő bizony újszülött kora óta nyelvlökéses nyeléssel nyel. Holott állítólag nem nyelvlökéses nyeléssel kellene neki nyelnie.
A barátom akkor elmagyarázta, hogy nyelve a szájűrben laposan szétterül, és ahelyett, hogy nyelés közben fölfelé lökődne, az újszülöttek létfontosságú szopóreflexe szerint helytelenül a fogaknak nyomódik. S mert harminc év sem volt elég, hogy megtanulja, ebben az életben ő már nem és nem juthat többé anyatejhez, vákuumot képezve a fogsorok közötti résbe csúszik. Így pedig, magyarázta, a végleges fogazatot deformálja, sőt az arcot, az arckifejezést torzítja el. Azt mondják, létezik egy állandósult bambaság, bávatag derű vagy bágyadt szomorúság, ami a nyelvlökéses nyelők arcjátékának sajátja. A csontról eredő, az arcbőrben széles felületen, sugarasan megtapadó száj körüli izmoknak van egy jellegzetes tónusa, amelyhez nyugalmi állapotban ezeknek az embereknek a mimikája megrögzötten visszatér.
Vinnyogott a nevetéstől.
Hogy őneki nem nyelvlökéses nyeléssel kellene nyelnie.
Hogy akkor az ő tónus nélküli, püffeteg szőlőszemarca a nyelvállása miatt olyan, amilyen.
Nem mindenki üdvözli kitörő örömmel, ha a testi tulajdonságait egykettőre kivonják a tudat fennhatósága alól. Az emberi mérlegelés lehetséges köréből veszik ki. Vagy akkor, gondolja, a biztonság kedvéért máshol kellett volna meghúznia test és tudat határait. Hogy pedig a kamuflázs felderíthetetlen legyen, ezeket a határokat már jó előre, s persze teljes körű érvényességgel kellett volna meghúznia. Mintha bizony lehetséges volna a szemünket már eleve csukott szemmel lecsuknunk, hogy nemcsak azt ne lássuk, amit nem akarunk látni, hanem azt se, hogy nem akarjuk látni. Ezen mesterkedett a barátom. Égen-földön semmi nem csüggesztette jobban, mint mikor a látszat látszatnak látszott.
Annyira azért nem köthetett le tarackfű és tarackágyú közti alaki egyezés.
Nem vonhatta el a figyelmem a párnákkal viaskodó nők látványa annyira, észre ne venném Gök úr önkéntelen kézmozdulatát. Aki a legénybúcsúról szóló beszámoló közben több ízben is a hátsó ülés felé bökött. Lazán eltartott hüvelykujjal, a válla fölött mutatta, hogy ott. Nem lehetett nem tudomást vennem a mozdulatáról. Keze puhán ereszkedett vissza a kormánykerékre.
A vőlegény minden jel szerint éppen ott könnyített magán, oda rókázott, oda hányt, ahol ezen a lipcsei délutánon ülnöm adatott. A vőlegény, a mozsárágyú, a brikettgyáros.
Várakozásokat keltek és csalódást okozok. Nem fényérzékeny papírokról beszélek, nem a Lambert-felületről, nem a fényképezés ethoszáról. A barátom egykedvűségbe dermedt arcáról beszélek.
Ha pedig várakozásokat keltek és csalódást okozok: az időt tagolom vele.
Pedig talán van, aki most már azt vetné szememre, hogy nekem a barátom döntését igazán meg kellene értenem. S miközben arról szeretne hallani, miképpen szabályozza az ember időbeli viszonyait — így akár az írás folyamatát — az az alapvető tapasztalata, hogy ami akarata ellenére létesült vagy akaratán kívül létesült, az bizony az ő elhatározása szerint befejezhető, közben én megrögzötten és galádul a barátom téglaidomú plafonrózsával takart, forgatható acélcsövön függő Sciolari-csillárjára gondolok. Hiszen a félköríves ablakbeugróban akkor már annak kellett lógnia. Addigra a nyolcszögletű bronzcsillárt már kiszorította a rézfazettás lüszterlámpa, amiről a barátom a Kolumbusz karavelláját ábrázoló nehezéket szerelte le. S ennek a rézfazettás csudának akkor már minden bizonnyal a vendégszobában kellett lógnia, hogy az ablakbeugróban helyet csináljon Gaetano Sciolari kubista remekének.
A jóvátételi pénzéből vásárolja meg, újságolta egy szűkszavú, deszperátus levelében.
Nem mozdulhattam.
Úgy hittem, első természetemmé vált, hogy késleltessem a reakcióimat.
Elrekesszem, ami odabent van, zsilipeljem, ami odakint. Voltak idők, mikor egyenesen azt kellett képzelnem, hogy a zsilipkamrának ezzel a magasnyomású sötétjével lehetek egylényegű.
Valamiképpen mégis tettem egy szándéktalan mozdulatot.
Arra lettem figyelmes, hogy akaratom ellenére és akaratomon kívül egy kissé megemelem a cipősarkamat, ekképp észrevétlenül a combom is megemelkedik. Ne érintkezzen az üléssel. Odébb elvégre mégsem húzódhatom. Az ajándékot, a pályaudvari cukrászatban vásárolt lipcsei pacsirtát sem vehetem csak úgy az ölembe.
Hogy nekem a barátom döntését igazán meg kellene értenem.
Mert talán van, aki azt szeretné hinni, hogy a formálás önkényesen is önkéntelen mozzanatai a lét természetes és mesterséges határairól alkotott korai benyomásainkat másolják. Vagy a határtalanságáról és befejezhetetlenségéről alkotottakat másolják. Vagy éppen ellenük szeretnének tartani, s akkor meg azzal veszik föl a formáját annak, ami ellen küzdenek. Mindhalálig ellenük szeretnének tartani.
Ha ezt állítaná a barátom, legjobb szórakozásunkra állíthatnám éppen az ellenkezőjét. Be akarnám neki bizonyítani, hogy az írásaim bizonyos formai jegyei nem az élet befejezhetőségének a gondolatával vitáznak. Lyukat beszélnék a hasába, ahogyan ő beszélt lyukat az enyémbe, mikor a Löhr utcai régiségkereskedésbe magával rángatott. Vagy épp azt bizonyítanám be neki, hogy semmi mással nincsenek összefüggésben, csak ezzel. Semmi más nem érdekes.
Nem volt apelláta, vele kellett tartanom.
Nézelődni mentünk, a jóvátételt akkor még nem kapta meg. A Bademutterek, az anyai családrész telkét a magát demokratikusnak nevező német állam elidegenítette, pár évvel később autóutat talált rá építeni, most pedig az elorozott telekért ő némi jóvátételben reménykedhetett.
A bicegő Löhr utcai segéd jól ismerte őt. Tudta, mire kíváncsi. Brüsszeli csipkével takart kerek asztalkák, bőrpárnás zsöllyék s egy ingatag ványológép közt kalauzolt minket hátra-hátranézve.
Hosszú, hármas villában végződő vasnyársával a csillár díszei közé bökött. Azzal rögzítette a csillárt, míg másik kezével a csörlőt kezelte. Miközben lejjebb ereszti, ne forogjon. Elkötötte a fregolizsinórt, többszörös hurkokkal kerítette a kirakat félfájából kimeredő rézgöböt. Borsónyi kis darab volt, nem lehetett nem észrevenni, hogy végzetesen kilazult. A fregolizsinór is el volt kissé rojtolódva, kiette néhol a csörlő.
Láttam azért a barátomon, félne aláállni. Hiszen engem is odébb vont. Úgy tűnhetett, mintha a jogokban és lehetőségekben bővelkedő pompázatos életünket óvná, pedig csak reflexeknek engedelmeskedett.
A csillárt féltem, hajolt felém.
A trombitásizom megfeszült.
A szőlőszemet ilyenkor néhány pillanatra mintha átsütné a nap, s a viaszos burok alatt megláthatnánk a rostokat.
Akkor már felfedeztem, hogy a boltossegéd korántsem sánta, csak a minduntalan kioldódó cipőfűzője miatt jár ilyen lehetetlenül kacsázva. Hallottuk, a kimarjult hajópadlót veri a pertlivég. Mindenesetre háttérbe vonult. Előzékenyen lekapcsolta a bolt fővilágítását, a pultja mögött sertepertélt.
A barátom tükröt vett elő. Műanyagrámás tenyérnyi kis tükröt, amit a felesége neszesszeréből emelt el évekkel korábban.
Nézzem.
A hatvanas évekbeli Sciolari-csillár legfőbb fortélya az volt, hogy alsó perspektívából nézve a fényforrások egytől egyig rejtve maradtak. Csak aki tükrével a rézlemezek, összekötő huzalok és üvegdíszek közé kotnyeleskedett, találhatott rá az acélhüvelybe ültetett izzókra. A rejtett égőket egyébiránt tükörrel is bajos volt megszámolni, hiszen a forgatható, üreges fémcsövön függeszkedő csillár a legkisebb érintésre menten mozgásba jött, majd aztán méltóságteljesen forogni kezdett, keringeni. Meglódíthatta akár egy gyengébb légmozgás is, akkor pedig az ember azon nyomban szem elől vesztette addigi kiindulópontjait, a fáradságosan megtalált fényforrásokat. Ha egyszer számoltuk meg, kilenc égőt találtunk, ha kétszer, tízet. A körmönfont kuszasággal, derékszögben, netán csúsztatott párhuzamos síkban elhelyezett rézlamellák és üveglemezek sokasága az izzók fényét eltérítette, sárgára színezte. Szemkápráztatón megsokszorozta. A hajlított krómlemezek hajlatában viszont, a hiányos téglatesteket formázó rézlemezek belső görbületében az izzók fénye elnyelődött és csapdába esett. A különféle formák és síkok minthogyha egy sokkarú barokk kristálycsillárt törtek volna színre és formára, anyagra és alakra. Mintha háborús romokból eszkábáltak volna csillárt, lelkendezett a barátom. Mintha lipcsei templommaradványokból seperték volna össze polgári otthonoknak ezt az ékességét. És akkor minden színárnyalathoz egyetlen alak, minden mérethez egyetlen textúra volt csak rendelhető. A rézlapokon megfuttatott fény gyertyalángárnyalatún ragyogott föl, a tört felületű, cakkos szélű üveglapok viszont hidegen, jegecesen. A változatos nagyságú és alakú, háromféle anyagból összerótt elemeket hasábformán kiképzett krómacél idegek kötötték össze, a fényjátékhoz ők a maguk részéről egy opálos, ám annál kiterjedtebb pislákolással járultak hozzá. Hálózatuk rendje alig volt feltérképezhető. Huzalok és csövek és foglalatokba tartó pálcikák alkották a lámpa rizómagyökérzetét. A krómlapocskák és rézlemezek bokrából a legváratlanabb helyeken meredtek elő az oromzatos körvonalú üvegelemek, alsó és felső széleik kontúrja összekuszált orgonasípsort idézett. Ezen a tündökletesen bonyolult csilláron hideg és meleg, fehér és sárga játszott. Funkció és ornamens fogalma lett itt összezilálva végső soron.
Nem fértünk azon a kis helyen. Hol görnyedve, hol pipiskedve követtem a barátom tekintetét, aki maga is görnyedt és pipiskedett. Az idomok közé hajolt. Lélegzetének hője lüktetve csapódott ki a díszeken. Az illékony pára ritmikusan felsugárzott és eltűnt.
Felsugárzott, eltűnt.
Ha olykor izgatottan rámarkolt a tükrére, az elöregedett gumiöntvény sajátos hangokat hallatott. Ennek a fröccsöntött keretnek a falcában minden bizonnyal felgyülemlett a kosz, s az évtizedes miskulancia csicsergett, mikor a tükör oldalsíkjától elvált, csicsergett, mikor újra összeért vele.
Oly izgatott volt, egyszer még a kezéből is kihullott.
Világért az ölembe nem vettem volna. El kellett ismernem, bennem is van rátartiság. Míg mások a műveltségükre kényesek, a gyors észjárásukra, netán a megérzéseikre vagy a tájékozódóképességükre kényesek, én itt az okádék hűlt helyén trónoló cukrászsüteményeimmel az undorra való képtelenségemre vagyok az. S hogy az eltávolítás leküzdhetetlennek mondott reflexei, a vékonybél antiperisztaltikája, a glottis bezárulása nekem nem és nem korlátozhatja az érzékelésemet. Nekem ugyan ne szabja meg. Végtére is most sem az undoromat kellene legyőznöm, hanem a kíváncsiságomat. Ami általában erősebb, mint a veszélyérzetem.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy elfordítsam a fejem. Mert mindennek mintha a látáshoz lett volna köze.
Biztos voltam benne, hogy az üléshuzatot Gök úr a lehető leggondosabban kitisztíttatta. A megfelelő kemikáliákkal a lehető legszakszerűbben fertőtleníttette. Hiszen mondta is. Mutatta ott, jobbra az autómosót. Most mégis erőt kellett vennem magamon, hogy pillantásom elkerülje az ülést, az üléshuzatot, a mellettem utazó cukrászcsomagot.
Megfeszültek az izmaim. Lábujjamtól a fejem búbjáig megfeszült bennem minden ín.
Mint akit stoppolófára húztak, úgy ültem ott.
Megfordult a fejemben, talán próbára szeretne tenni. Fabulálgat itt az iszákos férjjelöltről. Hallotta, mi dolgom a városában, konferenciázgatni jött az úr, hát próbára tesz. Megszólalt benne az osztályos neheztelése. Az álomfejtéskor tanúsított ellenállásomat torolja meg.
Mit mondhattam volna, megéri a pénzt. Hiszen várta a megerősítésemet. Mutatta, a régi jó tükre is megrepedt. Felesége csipkedte abban a szemöldökét, a kasseli nő.
A segéd hozzánk bicegett. A csillárt azzal a vékony fregolizsineggel meg a megfeketült furcsa nyársával megpróbálta visszasrófolni az eredeti magasságba. Mivelhogy a nyárson közben fogást kellett váltania, néhány pillanatra vállára támasztotta a csillárt.
Ágaskodva enyhítette a függeszték feszülését.
Úgy bánik azzal a csillárral, jutott eszembe, mintha a nyaki gerincvelő épségéért kellene aggódnia, s mint aki akasztottat vág le kenderkötélről.
Nem tudhatom, a barátom észrevette-e. Nem tudom, nem akkor jutott-e eszébe. Nem tudom, eszünkbe juthat-e egyáltalán valami, ami ott van kezdettől fogva, benne az eszünkben. Amire, mióta csak az eszünket tudjuk, egyfolytában gondolunk. Netán úgy áll a helyzet, hogy épp mert csupán az eszünket tudtuk, s nem azt, ami benne volt, juthat eszünkbe, ami benne van.
Kodderig, írta két hete, és semmi mást.
Émelygés fogott el. Holott nyoma nem volt a balesetnek.
Egyetlen szót hagyott hátra. Nevezhetjük épp búcsúnak, búcsúlevélnek is. Esz minket a sárga irigység az öngyilkosaink miatt, holott szent meggyőződésünk, hogy nincsenek ebben az életben utolsó szavak. Nincs honnan rájuk nézni, megmondani róluk, hogy utolsók, nincs, aki kinevezze, nincs, aki felkenje őket. Azt gondolhatnánk, hogy aki a távozása okaként meg tud valamit nevezni, az a jelenléte okaként is megnevezett valamit. Ugyan senki emberfia nem nevezheti meg, legfeljebb csak az egyiket.
Undorító.
Undorodom.
Északnémet ősei, a Bademutterek nyelvén írta, hogy kodderig. Ha undora tárgyát nem távolíthatja el, eltávolítja az undorát. A világból az undor érzékelésére szolgáló szerveit vonja ki.
Beszélni nem bírtam. Noha még csak a Michaeliskirchénél jártunk, ki akartam szállni. Előre kellett hajolnom, megkocogtatnom Gök úr vállát. Várni alig bírtam. Körbe kellett furikázni azon az átkozott téren, hiszen, lássam be, balra kanyarodnunk közvetlenül nem lehet. Gök úr ráérős mozdulataitól a türelmem utolsó cseppjeit veszítettem el. A kezem már önkéntelenül nyitotta az ajtót. Soha még velem ilyen meg nem esett.
Azért volt azzal a csillárral valami bökkenő.
Nemsokára a trufanowstrassei lakásban is megcsodálhattam a szerzeményt. Akkorra már a nyolcszögletű bronzkorona az egykori gyerekszobába került, a sérült sugarú körstukkó közepére, hogy helyet adjon neki. A barátom akkor már egyedül élt. Felesége akkorra már elköltözött a közös gyermekükkel. Azt az ezerháromszáz oldalas könyvet is magával vitte, amit a barátom oly szerencsétlenül a közös gyermekükre ejtett, s amit éveken át olvasott. Bárhogy is szégyellte, nem bírt a végére érni.
Volt ezzel a csillárral valami bökkenő. Ha a félköríves ablaknak lapulva, esetleg a nappalihoz csatlakozó vendégszobából vettem szemügyre, kiderült, hogy csupán visszfényeket ad le, semmi mást. Hiába mind a kilenc égő, a lámpatest csapdába ejtette a fényt. Sehol egyetlen közvetlen fénysugár. Ennek a csillárnak nem is ambíciója világítani, a világítótest díszei puszta fénylő felületek. Olvasni, írni nem lehet alatta. Jószerivel azt sem láttam a csillár alatt, mit szúrok a villám hegyére, lipcsei pacsirtát vagy egyebet. A barátom úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek. Közben szemét meresztve hajolt közelebb levélhez, bankszámlakivonathoz, tartásdíj-kimutatáshoz, ezer oldalnál is vaskosabb, keménykötésű kötethez. Melynek borítóján elkent, híg vérszínű enteriőrben ülnek azok a beszélgetésükbe belefáradt vagy szerelmi csatározásaiktól csigázott alakok, az egyik szétvetett lábbal, a másik mintha gúzsba kötve.
S amit a barátom éveken át olvasott. Nem mintha ne lett volna rá kíváncsi, mondta.
Úgy tudom, a kisfia arcát ennek a kemény fedeles könyvnek a sarka sebezte meg. Így mesélte a barátom.
A kíváncsiságomat kellett legyőznöm, mondogattam, nem az undoromat. Legsajátabb tulajdonunkat kétféle lelepleződés érheti. Ha ténylegesen a miénk, ha születésünk óta az, akkor a megszerzéséhez aligha fűződhetett érdemünk, de akkor nem rendelkezhetünk vele. Ha pedig csak megszereztük — érett megfontolással, kitartó munkával tettük a magunkévá, fáradozásunkban becsvágy munkált, ám legyen, szeretet —, akkor meg nem a miénk, fájdalom. Az undorra való képtelenségem éppúgy nem az enyém, miképpen a Sciolari-csillár sem lehetett a barátomé, meg a halála sem az övé. A befejezett, szakzsargonnal szólva sikeresnek mondott kísérlete sem az övé.
Meg sem vártam, hogy Gök úr félrehúzódjon a Nordplatz tölcséresen kiszélesedő végénél. Nem volt idő. Kilöktem az ajtót, a park nedves párájából vettem lélegzetet. Kiszálltam, felegyenesedtem. Fel és alá jártam a kőkerítés előtt, rámarkoltam a kerti rácsozat hűvös vasára.
El kellett telnie egy percnek, kettőnek is, míg magamhoz tértem. Gök úr semmit nem kérdezett, miután kiszállt. A biblioterapeuták útmutatásai szerint kiállított számlát zsebre tettem. Sofőröm felnyitotta a csomagtartót, és Szent Kristóf mozdulatával a járdára emelte bőröndömet. Mielőtt biccentve búcsúzott, elnézést kért. Meg ne bántsam, úgy kellett tennem, mintha nem érteném.
Gyalog indultam tovább. Bőröndöm a kereszteződés szétváló sínpárjain zátonyra futott. Ahogy magam után rántottam, a görgők belefordultak a sínbe. A hornyolat legmélyén akadtak el.
A Lumumba utcában jónéhány dolog megváltozott. Egységesítették az ablakkeretek és a redőnyök színét, a növendékfákat védő köríves rácsokat. Restaurálták a homlokzati díszeket. Egykorvolt sitthalmokból sziklakertek lettek, a kurtára nyírt gyepek közepén csobogók tűntek fel, mesterséges tavak. Az achátszürkére vakolt házfalak, az ívszelvényes ablaksoraival tagolt rizalitok egykori családi kúriák és három-négyszintes bérvillák homlokzatán, a barokkos kagylóhajlatokkal egymáshoz kapcsolt utcai és kerti kövezetek — közös és magán találkozásának ez a váratlan simulékonysága — első látásra nehezen látszottak egyeztethetőnek az utcatáblákon olvasható történelmi nevekkel. Szovjet tábornokok, népi demokratikus vezetők, láb alól eltett antifasiszták nevével. Kommunisták által kivégzett kommunisták nevével.
Valamit elhagytam. Valami hiányzik.
Célomtól alig egy sarokra ötlött eszembe a cukrászcsomag. A lipcsei pacsirtákat Gök úr sokat látott kocsijában felejtettem. Nem volt mit tenni, 1998 kora őszén üres kézzel kellett az én édesszájú barátomhoz beállítanom.
Végtelen bizodalommal a csalódás időbeli természete iránt, a kertkapu mellett elhelyezett elektromos táblán kikerestem a nevét. Az immár kékesszürkére mázolt kapu berregve kinyílt. Megingathatatlanul bízva abban, hogy csalódni csak az tud, aki emlékezik rá, mit is remélt, beléptem a kertbe. A villaépület oldalában húzódó nyílegyenes járda nyomvonalába a nyugatnémet szolidaritási adóból lágy ívet tettek a kertépítők. A billegő betonlapokat fölszedték, helyükre fehér murvát szórtak. Alumínium sorzáró élek közé terelték a kósza keletnémet kavicsokat, Gök úr vagy Ergök úr rémséges kavicsait. A körformán kiképzett mesterséges dombokra varjúhájat telepítettek, hogy a házban lakó gyermekeknek semmi szín alatt ne támadjon kedve megmászni őket. Hemperegve legurulni, ródlizni, rovarok járataiba botot dugdosni, békát hajkurászni, siklózsákmányukkal lakókat riogatni, silbakoló nagyszüleiket a végső őrületbe kergetni eszükbe ne jusson.
A lépcsőház falfülkéiben puttók váltották fel a fehérlő sávokkal csíkozott zöldikét, amit a németek mélységes bámulatomra hivatalnokpálmának hívnak. Megzörgettem az előszobaajtó homokfúvott üvegét. Mélységes hittel, végtelen bizalommal.