(Nils Holtug: The politics of social cohesion. Immigration, community, and justice. Oxford University Press, 2021)
A „progresszív oldal” nyugati képviselőinek szembe kell nézniük egy híres dilemmával. Sokan közülük úgy tartják, hogy két fontos célkitűzésük, a befogadó bevándorláspolitika és a nagyvonalúan újraelosztó szociálpolitika feloldhatatlan feszültségben áll egymással. Vagy-vagy: a kettőt egyszerre nem lehet csinálni. A befogadó bevándorláspolitika ugyanis aláássa a társadalmi bizalmat és fellazítja a szolidáris kötelékeket, amelyek a balos újraelosztó politikához elvileg szükségesek lennének. Az emberek kevésbé bíznak a más kultúrájú, más vallású és más bőrszínű emberekben, mint a „sajátjaikban”, és kevésbé hajlandók az állami újraelosztásra költeni, ha úgy tudják, hogy annak kedvezményezettjei közt felülreprezentáltak az efféle „más népek”. Ezt szokás a baloldalon jóléti sovinizmusnak hívni. És minthogy a progresszíven politizáló, gazdag, nyugati országokba érkező bevándorló tömegek nagy része más kultúrájú, más vallású és más bőrszínű emberekből áll, a kapuk szélesebbre tárása ezekben az országokban rutinszerűen az újraelosztó politikák visszavágását fogja eredményezni. Ha ezt el szeretnénk kerülni – halljuk a vészmadár hangját –, akkor jól tesszük, ha a bevándorlást továbbra is korlátozzuk, akár erőteljesebben is, mint eddig, és ha „nemzetépítő” politikai intézkedésekkel megerősítjük a társadalomban a közös identitástudatot és az értékközösséget, hogy mérsékeljük a már meglevő kulturális sokszínűség okozta kihívásokat.
Nils Holtug dán filozófus könyvében ezt a vészmadarat akarja elhallgattatni. Nagyszabású kísérletet tesz arra, hogy megmutassa: a „progresszív dilemma” valójában korántsem olyan éles, mint elsőre látszik. Ennek bizonygatása során a szerző egyszerre hivatkozik morális és empirikus megfontolásokra, azokat időnként jól, máskor talán kevésbé jól elegyítve egymással (erre még visszatérek). Holtug azt állítja, hogy a tömeges bevándorlás nem ássa alá súlyosan a társadalmi kohéziót, és így nem jelent végzetes veszélyt a társadalmi igazságosságra (értsd: a szabadságra és az egyenlőségre). Ez pedig jelentős részt – de nem teljesen – megszabadítja a progresszíveket a „dilemmázás” terhétől. A szabadság- és egyenlőségpárti, progresszív morál ugyanis, véli Holtug, nem csupán az igazságos bevándorlás- és integrációs politika kereteit jelöli ki, hanem magát a társadalmi kohéziót is megerősíti. Az efféle progresszív értékeket valló emberek hajlamosabbak bízni a társadalom más tagjaiban, és szolidárisabbak is velük, mint sokan mások. Következésképpen az igazságos társadalom működtetése pontosan az ilyen értékek terjesztését látszik megkövetelni, nem pedig a „nemzetépítést”.
Holtug ideológiai alapállása liberális és erőteljesen nacionalizmusellenes, ami nyilván átüt a szövegen. Ugyanakkor hatalmas erénye a könyvnek, hogy a szerzője filozófus létére nem tisztán normatív, „moralizáló” érvelés segítségével próbál leszámolni az ellenfeleivel, hanem annak is utánanéz, hogy a „progresszív dilemmán” lovaglók és különösen a nacionalisták nézetei tényszerűen mennyire megalapozottak. Holtug így igen dicséretes módon megpróbálja legalább részben betemetni a „filozofálás” (azaz a politikaelmélet) és az empirikus politikatudomány közt tátongó, az utóbbi évtizedekben sokat mélyült szakadékot. A politikafilozófusok ugyanis rendre rég lejárt szavatosságú empirikus (vagy történeti) munkákra hagyatkoznak, ha a teóriáik védelmében itt-ott „a tényeket” vagy „a valóságot” akarják megidézni. Ez par excellence köldöknézés. Az elméletírók hajlamosak zárt, önreferenciális világokat létrehozni, amire nincsenek hatással az empirikus kutatások eredeményei. Analitikusan „kilogikázzák”, hogy az általuk megkérdőjelezhetetlen alapvetésként elfogadott – amúgy persze nem „objektíven” helyes vagy általánosan érvényes – morális premisszák miféle „politikacsinálást” diktálnak, és eközben hajlamosak szinte teljesen figyelmen kívül hagyni a rendelkezésünkre álló tapasztalati tudást. Természetesen ennek számos eleméről vita folyik, de adott esetben a polémiák mélyrehatóbb ismerete arra sarkalhatná az elméletírókat, hogy a normatív koncepcióikat alaposabban átgondolják, neadjisten korrigálják.
Mi a társadalmi kohézió?
A köldöknézés csapdáját Holtug minden eszközzel igyekszik kikerülni. Több fejezetet szentel a vonatkozó empirikus irodalom – leginkább különféle kvantitatív attitűdkutatások – szemlézésének, és látszik, hogy tényleg alaposan tájékozódott a szakirodalomban. Sőt, „empíriás” kollégákkal összefogva még saját kutatást is csinált. A kirajzolódó kép, legalábbis a „progresszívek” szempontjából, nem fest rosszul. A kutatások eltérő következtetésekre jutnak, ami azt jelenti, valójában korántsem olyan egyértelmű, hogy az etnikai, kulturális sokszínűségnek van-e negatív hatása a társadalmi kohézióra – de még ha van is neki, nem túl nagy, és pláne nincs kőbe vésve. A hatás ugyanis elvileg számos politikai intézkedéssel tompítható, például az eltérő csoportok közti kontaktus ösztönzésével, jól működő intézmények felállításával, több egyenlőséggel, befogadáspárti nyilvánossággal és talán közösségépítéssel is – habár Holtug az utóbbit nem tartja elengedhetetlennek. Mindez nem jelenti azt, hogy a bevándorlók befogadásának vagy kizárásának dilemmája egyből megoldódna, elvégre sokféle érvet felsorakoztathatunk az egyik és a másik oldalon is. Csak annyit jelent, hogy a társadalmi kohézió védelmére hivatkozó érvek nem biztos, hogy tényszerűen megalapozottak.
Akkor tehát a progresszívek fellélegezhetnek, és ejthetik a „dilemmázást”? Nem, erről azért nincs szó. Holtug sem fogalmaz ilyen határozottan: csupán annyit mond, hogy a dilemma nem túl éles. Úgy vélem azonban, hogy még ez a következtetés is kissé elhamarkodott. Holtug ugyanis helyenként félrevezetően kezeli az empirikus adatokat, és emiatt az egész érvelése sántít; igaz, nem menthetetlenül. Vegyük mindjárt azt, ahogy Holtug a könyv központi fogalmát, a társadalmi kohéziót meghatározza! Két tényezőről beszél: arról, hogy mekkora az általános bizalom, illetve hogy az emberek mennyire szolidárisak egymással. Ezek közül az utóbbit tárgyalja félrevezetően. Először is szolidárisnak lenni elvontabb szinten annyit tesz, mint hajlandónak lenni figyelembe venni a másik ember igényeit és érdekeit. Holtug, követve a nyugati kutatások során bevett gyakorlatot, ezt úgy konkretizálja (operacionalizálja), mint arra való hajlandóságot, hogy az ember pénzt áldozzon az állami újraelosztásra. Ami viszont nagyon problematikus definíció, például mert egy csapásra kizár minden olyan politikai javaslatot a szóba jöhető megfontolások köréből, amely nem baloldali szellemben született (a szó tág értelmében). Valójában a piacpárti liberálisok és konzervatívok nem azért szorgalmazzák a jóléti állam csápjainak visszavágását, az adócsökkentést meg a privatizációt, mert nem érdekli őket, mi lesz a szegényekkel. Hanem pontosan azért, mert úgy gondolják, hogy ez szolgálná leginkább az alsóbb társadalmi rétegek – és mindenki más – javát. A segély szerintük nem kiút a szegénységből. A piacosítástól remélt gazdasági növekedés, munkahelyteremtés meg a többi hasonló változás viszont az.
Mi több, az állami újraelosztás támogatása amúgy sem egyenlő „a” szolidaritással, hanem annak legfeljebb az egyik oldalát jelenti. Mellette például szokás még „állampolgári” meg „demokratikus” szolidaritásról is beszélni. Az állampolgári szolidaritást a kutatók azon mérik, hogy az emberek mennyire toleránsak, mennyire előítéletesek, mennyire hajlandók békében élni egymással, és mennyire fogadják el az etnikai, kulturális kisebbségeket a közösség teljes jogú tagjaiként. A demokratikus szolidaritás mértékét ezzel szemben az határozza meg, hogy az emberek mennyire tisztelik az alkotmányos alapjogokat, a joguralom elvét, a demokratikus normákat és eljárási szabályokat, mennyire tolerálják a sajátjuktól eltérő nézetek kinyilvánítását, és mennyire hajlamosak a kompromisszumra. Holtug a szolidaritásnak ezt a másik két oldalát szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. Ez részint tán érthető, hiszen a szerzőt kifejezetten az érdekli, hogy mi kell az ő szájízének megfelelő egalitárius társadalom, illetve különösképpen a bőkezű állami újraelosztás stabilitásához.
Csakhogy ezzel a fogalmi szűkítéssel a társadalmi kohézió kissé leegyszerűsítő meghatározásához jutunk. Az igazságos társadalomhoz még Holtug fogalmai alapján is több kell, mint pusztán egy kellően bőkezű újraelosztó politika: jól védett alkotmányos alapjogokra és demokráciára is szükség lehet. Ezek stabilitása azonban jó eséllyel nem csak az újraelosztásban tetten érhető szolidaritást követeli meg (ha egyáltalán bármilyet megkövetel), hanem állampolgári és demokratikus szolidaritást is. És hát gondoljunk bele: tényleg megvalósul a társadalmi kohézíó egy olyan államban, amelyben a szolidaritásnak csak az első fajtája van meg (úgy, ahogy), ám az alapvető állampolgári és demokratikus értékek terén gyenge a konszenzus? Nyilván nem. Sokan épp ebben látják a problémát. A könyv vége felé olvasható rövidke bekezdést leszámítva Holtug végig kínosan kerüli a kérdést, hogy a bevándorló közösségek körében mekkora a „progresszív” és a demokratikus értékek népszerűsége, és hogy a népszerűség mértéke milyen összefüggésben lehet azzal, hogy a többségi társadalom tagjai mennyire hajlamosak bízni a bevándorlókban. Ebben a bekezdésben a szerző két dán kutatásra hagyatkozva azt állítja: nincsenek jelentős eltérések; és ezzel le is zárja a témát. Ez megintcsak kissé elhamarkodottnak tűnik, tekintetbe véve a közel-keleti és afrikai bevándorlók körében felülreprezentált antiszemitizmust, és a vallással, a homoszexualitással meg egy sor más jelenséggel kapcsolatos attitűdöket.
Mi kell a társadalmi kohézió erősítéséhez: nemzeti érzés vagy több liberalizmus?
Viszonylag közkeletű spekuláció a politikafilozófusok körében, hogy az igazságos (ami ebben a progresszív nyelvezetben ismét csak azt jelenti: szabad és egyenlő) társadalmi berendezkedéshez szükséges kohézió megköveteli a „közösségi” integrációt – vagy akár a nemzetépítést. Ilyesmit pedzegettek a klasszikus republikánusok Rómában és a kora újkorban, az amerikai alapító atyák, Tocqueville és J. S. Mill, és persze ezt a fonalat vették föl a 80-as években a kommunitáriusok, meg manapság a balos és jobbos neorepublikánusok, a liberális és konzervatív nacionalisták, némely multikulturalisták és sokan mások is. Az elméletnek több változata létezik, de a lényege nagyjából a következő. A szabad és demokratikus politikai rendszert nem lehet politikailag aktív, egymásban legalább valamennyire megbízó és egymással szolidáris polgárok nélkül működtetni. Ez afféle kollektív cselekvési kihívás. A problémát az okozza, hogy senki sem születik ilyen attitűdökkel, hanem az emberek csak akkor sajátítják el ezeket, ha erre szoktatják, vagy úgymond erre nevelik őket. És hogy mi a siker titka? Az ember jellemzően nem tesz erőfeszítést (nem lesz szolidáris és így tovább) akárki kedvéért, hanem csak azokért, akik valamiért fontosak neki, vagy akikkel azonosulni tud. Ha úgy tetszik, többnyire azokért tesz erőfeszítést, akikkel közösséget tud vállalni. Éppen ezért a politikacsinálók feladata az lenne, hogy megerősítsék a szolidaritást és a bizalmat erősítő közösségi kötelékeket – ezek lehetnek kisközösségi, állami, alkotmányos-hazafias, nacionalista vagy más, hasonló típusúak –, és az állampolgárokat ezek értékelésére neveljék.
A spekulatív gondolatmenet – hiába viszonylag közkeletű – természetesen korántsem örvend általános elfogadottságnak. Ami nem meglepő, elvégre „csak” egy elméletről beszélünk, aminek a tényszerű megalapozottsága mellett és ellen is bőven lehet érvelni; a vita egyáltalán nincs lezárva. És hát a tét kétségkívül óriási: nem kevesebbről van szó, mint hogy mi teszi stabillá a nyugati típusú alkotmányos demokráciákat. A bizalom, a szolidaritás és a közösségi kötelékek fontosságát hangsúlyozó elgondolást mindenesetre sokféle – bár főleg bal- és liberális – oldalról szokás kritizálni. Például sokak szerint az alkotmányos demokráciák stabilitásához egyáltalán nem szükséges, hogy az emberek széles körben osztozzanak ezeken a szolidáris attitűdökön. Amire ehelyett szükség van, az az, hogy a polgárok hajlandók legyenek kiállni a saját, jól belátott önérdekük mellett. És hát gondoljunk bele, nagyon is könnyen előfordulhat, hogy a jelentős progresszív vívmányok, így a demokratikus jogok kiterjesztése és a bőkezűen újraelosztó szociálpolitika bevezetése mögött pontosan az önérdekkövető megfontolások érvényesülése áll. A demokratikus jogok kiterjesztéséhez például jó eséllyel az kellett, hogy a korábban kirekesztett csoportok (szegényparasztok, ipari munkások, vagyontalanok, nők) hatékonyan harcoljanak a saját igényeik érvényesítéséért, és hogy legyenek parlamenti képviselettel rendelkező (liberális és baloldali) pártok, amelyek a jogkiterjesztésben lehetőséget látnak a saját szavazóbázisuk növelésére. A nyugati jóléti államok létrejöttét sem biztos, hogy a vagyonos elitek szolidáris attitűdjeire kell visszavezetnünk, hanem sokkal inkább a szervezett munkásság nagyon is önérdekkövető harcára, illetve a régi politikai elitek önvédelmi ösztönének működésére.
Mások, köztük Holtug, nem vetik el a szolidaritást mint magyarázó tényezőt, csak éppen úgy vélik, hogy a megerősítéséhez nem feltétlenül szükséges a közösségi-társadalmi integráció – nemzetépítés meg pláne nem. Akármi is vezetett el a modern demokrácia és a jóléti állam kialakulásához, működtetésük manapság igenis megkövetelheti, hogy az emberek bízzanak egymásban, és tekintetbe vegyék egymás igényeit, érdekeit. Az efféle attitűdöket azonban, mint említettem az esszé elején, Holtug szerint elsődlegesen nem a közösségvállalás termeli ki, hanem valamiféle „progresszív morál” előzetes elfogadása. Lássuk, miért gondolja ezt!
Holtug megint kvantitatív attitűdkutatások eredményeire hivatkozik, amelyekből állítólag az derül ki, hogy a nemzetépítő politikák valójában nem nagyon tudják beteljesíteni a céljukat. Az adatok szerint ugyanis a közös nemzeti kultúra – vagy a „nemzeti értékek” – mellett elkötelezettebb emberek nem hajlamosabbak bízni másokban, és nem is szolidárisabbak, mint azok, akiknél az efféle elkötelezettség relatíve gyenge. Így hát nem világos, hogy az alkotmányos demokráciák stabilitását garantálandó miért is kellene egyáltalán nemzetépítő politikákkal bajlódni. Miként a kohézió definíciójánál, úgy a szerző most is kissé gyanús módszertannal dolgozik. Holtug ugyanis a nacionalizmus szerepének mérésekor csak azt veszi figyelembe, hogy a „nemzeti értékek” elfogadása hogyan hat a társadalmi kohézióra – ám az nem érdekli, hogy milyen hatást gyakorol rá például a nemzeti identifikáció, a büszkeség és a sovinizmus. Pedig erről a kérdésről egy ideje amúgy komoly szakmai viták folynak.
Holtug azt hozza fel a saját eljárása védelmében, hogy maguk a „mezei” (tehát nem akadémikus) nacionalisták is objektív jegyek – a nyelv, a kultúra és a történelem – alapján határozzák meg a lojalitásuk tárgyát. Mások, például a Holtuggal régóta vitatkozó Gina Gustavsson, ezzel szemben attól tartanak, hogy a nemzet efféle „objektivista” meghatározása, és pláne az „értékközösség” kiemelése, túl erős fogalmat állít a vizsgálódás középpontjába. A nemzetet ennél sokkal formálisabban is fel lehet fogni, olyasfajta kötelékként, aminek az értéktartalma mindenütt vitatott – tényleg, melyek is lennének a „magyar értékek”? –, és ez nem véletlen. Az emberek másféle tényezők, például a politikai beállítottság alapján szokták feltölteni tartalommal az efféle identitásokat. (A nemzeti történelmet is szokás bal- és jobboldali módon értelmezni.) Arról nem is beszélve, hogy a szomszédos népek esetében a „helyi értékek”, amelyeket a társadalomtudósok vizsgálnak az emberek gondolkodásában – vagy éppen belevetítenek a gondolkodásukba –, jellemzően nagyon hasonlóak lesznek. A Holtug által nem idézett, újabb kutatások pedig világosan mutatják, hogy a nemzeti identifikáció és büszkeség igenis erősítik a bizalmat meg a szolidaritást, habár tény, hogy ezek hatása nem rettenetesen erős. Egyfelől tehát nem mindegy, mit mérünk, amikor „a” nacionalizmus vélt pozitív társadalmi hatásait teszteljük; másfelől viszont még ha Holtugnál kevésbé tendenciózusan járunk is el, attitűdkutatásokkal akkor sem lesz kimutatható a nacionalizmus (sokak által hatalmasnak képzelt) jelentősége a szolidaritás terén.
Mi a helyzet a felkínált alternatívával? Néhány attitűdkutatás azt jelzi, hogy az egalitárius, liberális értékeket valló emberek tényleg sokkal inkább hajlamosak bízni másokban, egyúttal szolidárisabbak is egymással. Ám megintcsak nem mindegy, mit mérünk. Holtug részletesen elmagyarázza, hogy a liberális elmélet spektruma globális jellegű: azaz még ha nem következik is belőle a nemzetállami rend lebontása, az biztos, hogy az emberek állampolgársági és nemzetiségi alapú diszkriminálását erőteljesen korlátozza. A baj az, hogy az átlagember – akivel a kvantitatív attitűdkutatás készítője találkozik – jó eséllyel nem így, tehát nem a filozófus által „helyesnek” tartott módon gondolkozik a liberalizmusról. És ha a Holtug által idézett empirikus adatok nem támasztják alá az elméletét – hiszen másféle „liberalizmusról” beszél a filozófus, mint amit a társadalomtudós mér –, akkor hiába derült ki, hogy a nemzetépítés nem ideális módszer a társadalmi kohézió erősítéséhez, ha egyszer a javasolt alternatíva még kevésbé tűnik megalapozottnak.
A különféle „liberális” és „nacionalista” attitűdök valószínűleg összekeverednek egymással a vizsgált személyek fejében. Akár praktikus, akár egyéb indokból, az emberek az egalitárius, liberális nézeteiket (ha vannak nekik ilyenjeik) elsődlegesen nemzetállami kontextusban szokták alkalmazni – részben azért, mert a nacionalista attitűd amúgy is gyakran reflektálatlanul és hallgatólagosan jelenik meg náluk. Utóbbi tényező, mármint a reflektálatlanság, eleve kétségessé teszi az idézett attitűdkutatások megbízhatóságát, hiszen ha a nacionalista attitűd eseményszámba megy, tehát olyasmi, ami az ember fejében csak határhelyzetekben aktiválódik, akkor eleve nehéz „normális időkben” mérni. Tanulság: a liberális értékrend is lehet impliciten nacionalista – sőt, igen gyakran az. Ezt mellesleg a Holtug által felhozott adatok egy része is alátámasztja. Például a többség Európában a bevándorlás erőteljesebb korlátozását pártolja, általában véve szolidárisabb a polgártársaival, mint a külföldiekkel, és így tovább.
Mi több, nacionalistának lenni – az Ernest Gellner-féle, amúgy Holtug által is idézett, elhíresült definíció szerint – leginkább annyit tesz, mint ragaszkodni a szuverén nemzetállamhoz, és arra vágyni, hogy a nemzeti és a politikai határvonalak lehetőleg egybeessenek. Ez olykor egy meglévő állam védelmét diktálja (mint a románoknál), más esetekben a határok megváltoztatását (például a szerbeknél), vagy egy teljesen új állam létrehozását (mint a koszovói albánoknál). Ha tehát a liberálisok a nemzetállami rendet meghagyják, akkor egyáltalán nem tesznek keresztbe a nacionalisták legalapvetőbb céljainak. És mi tagadás, a nemzetállami rend meghaladását hirdető, radikálisan kozmopolita liberalizmus nem örvend nagy népszerűségnek Európában; nem hogy a „világállam”, még az „Európai Egyesült Államok” gondolata sem. Ez Magyarországon sincs másként. Itt az önmagát „nemzetinek” tituláló jobboldal az utóbbi harminc évben inkább szimbolikus, illetve azon belül is főleg emlékezetpolitikai ügyek mentén különült el a „globalistáktól”. Praktikus nézeteltérés csak egy esetben fordult elő, ám tíz éve ez a vita is lezárult: a határon túli magyarok közjogi inklúziójának kérdése rendeződött. Ám azt például, hogy a szuverén magyar nemzetállam fontos vívmány lenne, egyetlen jelentős politikai erő sem kérdőjelezi meg, a baloldalon sem. Implicit nacionalizmus, ugye.
A „kohéziós” politika
A nyugati alkotmányos demokráciák (és a jóléti állam) kiépülése, pláne tartós stabilitása nyilván bonyolult történeti okokra vezethető vissza, ezzel nem mondtunk sok újat. Az általános bizalom és a szolidaritás viszonylag magas foka csak egy tényező lehet ezek közül (már ha egyáltalán az). A bizalom és a szolidaritás – egyszóval a társadalmi kohézió – megerősödése és tartós stabilitása ugyanígy bonyolult történeti okokra vezethető vissza. Holtug könyve mindezekkel a folyamatokkal kapcsolatban csak részproblémákat és részmegoldásokat érint. Igaz, elég fontosakat: egyfelől azt, hogy a kulturális sokszínűség a modern társadalmakban ténylegesen milyen kihívásokat támaszt, másfelől meg hogy ezt az állítólagos kihívást milyen attitűdök kialakításával és elterjesztésével lehet kezelni. A szerző következtetése szerint a gond nem olyan nagy, mint képzelni szokás, a megoldásként kínált standard receptnél – a nemzetépítési politikánál – pedig van jobb: ez a „progresszív”, liberális, egalitárius morál terjesztése lenne.
Ám ha egy pillanatra eltekintünk is az attitűdkutatás módszertani korlátaitól, illetve Holtug helyenként talán félrevezető érveitől, szembe kell néznünk egy súlyos problémával. Mit tud a szerző javaslataival kezdeni egy nem alkotmányos demokráciában élő ember? Azt hiszem, nem sokat. A „progresszív” morál csak akkor láthatja el a kohéziót erősítő szerepét, ha már eleve van egy kritikus tömeg, amely elfogadja ezt az attitűdöt. Kétséges, hogy a Holtug-féle politikai recept alkalmazható lenne ott, ahol az egalitárius intézményeket nem stabilizálni kell, hanem mondjuk létrehozni. (Ezt a szerző is elismeri.) Elvégre a nyugatiaknál kevésbé liberális társadalmakban a helyi liberális kisebbség jobbára csekély, és mint ilyen, nyilván nem a társadalom kohézióját erősíti, épp ellenkezőleg – már feltéve, hogy a kohézió fogalmát kevésbé normatívan értjük, mint Holtug a könyvében. A szerző egy helyen nyíltan kimondja, hogy az intoleranciában, egyenlőtlenségben és a demokrácia elvetésében megvalósuló értékközösségre nem lehet társadalmi kohéziót építeni. Ez valójában azt jelenti: „jó”, azaz progresszív típusú kohéziót nem lehet rá alapozni. Valamiféle kohéziót természetesen a kevésbé liberális értékek és az egyáltalán nem liberális kötelékek is megvalósíthatnak, az etnikai nacionalizmusról nem is beszélve.
Elég, ha arra gondolunk, hogy a kommunista diktatúrák összeomlása után az összes többnemzetiségű kelet-európai állam, amelynek a területén nem élt abszolút többséggel rendelkező etnikai közösség, homogénebb nemzetállamokra esett szét. Holtug az efféléknek látszólag semmi jelentőséget nem tulajdonít, és ez megintcsak az általa használt módszer korlátaira mutat rá. Attól még, hogy kvantitatív attitűdkutatásokkal nemigen lehet kimutatni erős összefüggést a nacionalizmus meg a társadalmi kohézió között, nem biztos, hogy nincs is ilyen összefüggés. Gondoljunk csak a kohézió alapvetőbb, kevésbé normatív formáira! Azokban az országokban, amelyekben nem csak a „progresszív”, hanem bármilyen politika feltételei megszűnnek, mert az emberek nem akarnak együtt élni és együttműködni egymással, a társadalmi csoportok elkülönülése az esetek elsöprő többségében etnokulturális törésvonalak mentén megy végbe. Az elkülönülés ilyenkor újrarendezi a dolgokat: felbomlaszt egy társadalmat, ám ezáltal létrehoz egy másikat. A háttérben pedig nyilvánvalóan az etnokulturális kötelékek állnak, amelyek aktuálisan erősebbnek bizonyulnak az állampolgári kötelékeknél. Holtug erre azt felelhetné, hogy az elkülönülő és/vagy elszakadásért küzdő társadalmi csoportokat összetartó kötelékeket nem lehet „társadalmi” kohéziónak nevezni, hisz a „társadalmi” kohézió szükségképpen mindenkire kiterjed, aki az adott államban él. Egy helyen például megjegyzi, hogy a nemzeti büszkeség attitűdje erősíteni szokta az „őshonos” szegényekkel szembeni szolidaritást, ám ez nem sokat számít, hiszen ugyanakkor csökkenti a bevándorlókba vetett bizalmat. Pedig ez nem ilyen egyszerű: az etnikailag és/vagy állampolgári alapon részrehajló szolidaritás is generál kohéziót. Csak éppen másik szinten és más módon. Ha adottnak vesszük a létező országhatárokat és politikai közösségeket, meg azt is, hogy a nyugati társadalmaknak nagyszámú bevándorlót kell befogadniuk, akkor ezek a részletek nem fognak látszani. Igaz, az ilyen „zárkózottabb” szolidaritás különféle változatai végképp nem visznek közelebb az egalitáriusabb, liberálisabb társadalmi rendhez.