Már nem emlékszem, hogyan értesültünk róla, 1959-ben, hogy Vaján, az „eredeti reneszánsz jellegében” felújított Vay-kastély egyik termét alkotószobaként írók vehetik olcsón igénybe.
Petri Gyurival bejelentkeztünk, és nekiindultunk. Nem volt könnyű út, Nyíregyházától már csak ritkán és nem is közvetlenül Vajára ment valamilyen vicinális. Gyuri hozta magával elmaradhatatlan táskaírógépét is. Amivel aztán nem nagyon írt semmit azon a héten, noha egyébként már javában készültek első remek kötetének a versei. Én is csak később, egy Berzsenyi-imitációban emlékeztem meg ottani időzéséről, de szigorúan csak magánhasználatra. „Petri ellógott, sörözik bizonnyal.” Ki tudja, hazakerül-e élve abból a kocsmából. De hát minden elmúlik, mi az ég alatt teng.
Találtam egy özönvíz előtti irodagépet, és egy régi dossziéban nemrég fedeztem fel, hogy verseket is írtam rajta. Pontosabban, hogy jobb verseket írtam, mint amilyenekre emlékeztem. Egy hosszú, de befejezetlen darab biztosan volt korábban is a kezemben, mert a Helyszínjáték című versemben felhasználtam belőle részleteket. A helyszín, főleg a park, úgy látszik, mély benyomást tett rám. Az alapérzés mégiscsak az volt, és az egyik vers erről is szól, hogy azért jöttünk ide, költők, hogy költsünk, de nem megy.
Találtunk viszont levelezőlapot a kastély képével, küldtünk hát a barátainknak, és írtam mindegyikre verset is. Akkoriban úgy találtam, hogy a kötött formák komoly versre nem használhatók már, az ehhez való készségemet ezért szívesen éltem ki az efféle alkalmakból. Bence György disztichonokat kapott, abban a négysoros formában, amelyben például Catullus vonja le a következtetést, hogy Lesbia azért ócsárolja őt folyvást, mert odavan érte. Erre az a bizonyíték, hogy ő is egyre csak átkozza a nőt, márpedig vesszen meg, ha nincs érte oda.
Bence, ki bölcseletet plántálsz a gazos honi földbe,
hagyd el most, nehezen nő az a szittya rögön,
s szentelj röpke időt lelkedben azoknak, akik most
lelkükben teneked szentelik azt, minekünk.
Berzsenyi nem csak az elmúlás témájához adott tápot. Réz Pálnak egy ódakezdet jutott:
Költők barátja, nagytudományu Réz!
Az új poézis talpköve, lektorom!
E szűk helyen ódára nincs tér:
érd be ezúttal e hangütéssel.
Verses levelezőlapok című versemben azonban tiszta rímekről és ravasz asszonáncokról is szó esik. Fodor Gézáéknak ilyeneket igyekeztem faragni:
Romlott városban hű barátok,
Árkádiából ím köszönt,
múzsai berkekből tirátok
zúdít egy üdvözlet-özönt
két vándor bárd, két porlepett, mi:
Szabolcs, Gyuri (alias Petri).
Erre a képeslapra magunkat is odarajzoltam, ahogy a kastély ablakából integetünk. Az élet úgy hozta, hogy Géza akkori felesége később az én feleségem lett, és vele a levelezőlap is hozzám került. A verseket megtaláltam egy régi dossziéban, a lapot azóta is keresem.