Kabai Lóránt 1977-2022
nincsen múlt idő. minden most van. hitvány hazug vigasz a világ ellen, tesó, de húsz éve keressük ezt egymásnál, másoknál. lehet, hogy sosem találjuk meg, de akkor sincs semmi sem múlt időben ezen a világon. csak az életünk.
én nem tudok elbúcsúzni tőled, mert nem is akarok. én nem tudom azt mondani, hogy még látjuk egymást, mert most is látlak, de különben nem akarok látni senkit és semmit sem ebben a pillanatban. én nem tudom azt mondani, hogy fájó szívvel őrzöm az emléked, mert téged őrizlek, de teljes szívemből gyűlölök mindent a világon ebben a pillanatban. én csak azt tudom mondani, amit mondtam a múlt héten is, hogy szeretlek és hogy szükségem van rád. és te meg azt írod, szeretnéd, ha nem kívánnánk egymásnak, hogy mindketten boldogok legyünk, mert meglenne a boldogság magától, mint természetes dolog.
ezen a világon semmi sem természetes, de ez a világ és benne az élet legalább jó rövid. már ha van ez a világ.
mert a világ lehet, hogy nincsen is, de borsod van, te borsodi fiú, ki legjobb barát, ki törékeny lélek, egyenes gerinc és félregombolt bánat, és van a foltos aszfalt, rosszul tetovált gólemtest, ahol az inszeminátor álma úgy teljesedik be, hogy felébred bele, csak te maradsz örök álomban, úgy leszel itt abban az ébrenlétben, amelyben nem mondod többet el, mi bánt hazafelé menet, s hogy miféle egyenletnek a vendégei volnánk, mely vendégségben nem szent szándékunk már szépségeset írni, mert nem sok a szépség, és számolatlan, ami fáj, a szentségen pedig ádázul kacagunk a sört egymásra öntve — pedig azt sajnáljuk erősen, mert pénzünk, tesó, a kutya betyárját, pénzünk az soha sincsen!
húsz éve ugrunk egymás nyakába a szigligeti alkotóház folyosóján a jak-táborban, hogy te írod azokat a szar verseket? húsz éve szívatjuk a csávót az öreg samben, aki azt mondja, élve eltemettet minket a barátaival, húsz éve olvassuk és mondjuk meg, a másikunk mit ír, szart-e vagy fost, és én ma is felismerlek, hogy te vagy spiegelmann laura. és jössz csernelybe ádámmal a visnyói dombokon át, és ma sem hisszük el, hogy roli a kurva óceánba fullad, mert a halál nincsen is, csak a ti kettőtök versében. és a bruthalia dübörög zömével, atissal, pistával, tamással, gyurival, és mindenkivel, aki csak tiszta szívből…
húsz éve állunk ugyanabban a pergő, parázsló párbeszédben, nagyon szorosan, az akácfa utcán, a hadrianuson, aztán a műút portál idején szerte magyarországon és erdélyben. én vagyok az egyetemi ember és mégis hányszor segítesz ki, mert valamit én nem is olvastam még, de neked a költészet ott van a fejedben. ezekben a vibráló években egy nagy költő jobbján vagyok egy jobb létben, a legjobb barátomén, aki sohasem fordul el, sohasem mutat hátat, mindig ott van, amikor kell. az a baj, hogy a műút után te magad lettél a kiűzetés utáni éden, a szívedben a törődéssel és a szeretettel. de az lett jenei laci is, hányszor megírja, hogy a legszebb évei azok, amikor… és andrásról nem is beszéltem még! és te magad vagy az erkölcsi és az etikai mérce, hogy megtudjam, hol a kurvaistenben élünk. kívül az édenen, nagyon, nagyon régen.
és idén tavasztól újabb pergőtüzek, belül összeomló világok, és pontatlan érzés a szívben, és jössz hozzám, mint két éve legutóbb, és jössz, és jössz, de mindig lemondod, és én a magam önsajnálatából nem tudok felmenni érted, hogy együtt jöjjünk, de miért nem? olyan könnyű ostobának lenni egy komoly tekintet tiszta mércéjén át nézve. ne bassz ki magaddal, tesó, ezt írod annyiszor tavasz óta, ezt írod a múlt hét hétfőn.
aznap telefonálunk legutóbb, lebaszol megint, hogy otthagytalak kétezerhatban, amikor elköltözöm budapestről. egész héten írunk, ahogy az egész év majdnem minden napján. hogy mit álmodsz, azt is megírod reggel. csütörtökön még az új terveket meséled, pozsony, család, egyetem. péntek óta nem jelez a messengerem tőled. negyed háromkor még megnézed, mit írok, de már nem mondod, miért nem indulsz pozsonyba, mert épp előtte írod meg, hogy majd csak holnap reggel, de hogy baj van-e, arra nem felelsz, és már meg se nézed, hogy fél nyolckor azt kérdezem, most hol vagy tesó? és nem nézed meg, amikor szombaton az óráim után kérdezlek, hogy elutaztál-e? és nem veszed fel és nem veszed fel és nem veszed fel azt a kurva telefont.
nincsen múlt idő. minden most van. hitvány hazug vigasz a világ ellen, tesó, de húsz éve keressük ezt egymásnál, másoknál. lehet, hogy sosem találjuk meg, de akkor sincs semmi sem múlt időben ezen a világon. csak az életünk.
A fotót Balogh Ádám készítette.