(Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak. Scolar, 2021)
Ferencz Mónika második verseskötete kíméletlen könyv. Szépelgő szavakkal meséli el, amit csak reszkető kézzel lehet leírni. Persze meggondolatlanság volna azt állítani, hogy visszaéléssel teszi ezt: már a borító is fölhívja a figyelmet arra — talán kissé tapintatlanul nyilvánvalóan is —, hogy mély vízbe dobja az olvasóját, táblával jelzi, hogy egy mozdulat múlva kifuthat a talpa alól a tenger alja. Akik nem csak kuporogni szeretnek „egy kertvárosi medence szélén” (a vízbefúltak — sic!), és belevetik magukat, a kötetbensőben már egy érdekesebb megoldással találkoznak, amint a harmadik oldalon a cím alatti sáv kijelöli saját gyűjteményének műfaját: v_rs_k. Az alsóvonallal jelzett hiátusok előrevetítik a nyelv és az elbeszélhetőség hiányosságait, ráadásul a leggyakoribb beszédhangot vonják ki a képletből, amely nélkül számos szó értelmetlen mássalhangzóhalmazzá redukálódna — bár így sem szűnnének meg jelként működni. Már ebből a gesztusból is kiviláglik, hogy a kötet egyik fontos témája saját „zárlatos nyelve” (a hófödte hullámok alatt).
Ezzel a megszólalásmóddal vezeti be a költő a közösség fogalmát is („E megérkezésem lassudad vetkőzés: / Otthagyni a személyiség ruháit / a közösség partján és úszni”, rúnajelek közé), tulajdonképpen beismerve saját dadogó karakterét. Hiszen a nyelvbe és annak kollektív természetébe való megérkezést pont a megszólalás ténye (a nyelv elegyénesítése) lehetetleníti el. A verselbeszélő semmit nem tud azzal a könnyed megadással hozzáférhetővé tenni, ahogyan a fák évszakváltáskor együttesen lombkoronát cserélnek: „irigylem a fákat, / amiért olyan könnyedén vetik le a ruhájuk, / hogy aztán odaadják magukat a fagynak” (A könnyűvérű fák) — ez a jellegű vetkőzés lehet a megszólalás, a megnyílás zárlatos metaforája, amelynek az emberi kategóriákban nincsen tisztán megfeleltethető párja. A kötetben a szubjektum totalitása (hiszen „a személyiség levetett ruhái alatt / a személyiség DNS-spiráljai / kioldhatatlanok” [28], nem létezhet éntelenség ebben a világban) azon az oldalpáron összpontosul, ahol saját szavakat hoz létre, amelyeket ráadásul szótári formátumban1 közöl (képzeletbeli szavakról álmodik). Ezek közül a tételek közül a költő később néhányat további versekben is fölhasznál. Ez egyrészt a nyelv részleges infantilizálása, hiszen gyerekként hozunk létre ilyen halandzsa szavakat, hogy megtörténhessen a legradikálisabb beavatás a személyesbe.
Ferencz Mónika kötetében a tudatalatti működések, a rég elfelejtett emlékek és traumák az álmok szférájában — unásig ismételt freudi szokásrend szerint — kerülnek felszínre. Az elmerülés itt az ember önmagába való belemerítkezésének allegóriája: búvárruhát öltesz, hogy egyre mélyebbre kerülj, jobban megértsd és „megtanuld elviselni önmagad.” (ahogy merülsz) Ez az alakzat alapvetésként önmagában nem túl érdekes, de az semmiképp sem állítható, hogy a könyv ne használná ki a vertikális irányban rejlő lehetőségeket. Mindez tulajdonképpen értelmezhető reflexióként is, a horizontálisban — itt az úttoposz aktiválására, az előre-hátra haladásra gondolok térben és időben, a fő égtájak fogalmi keretében — létrejött előző kötettől (Hátam mögött dél, Scolar, 2017) elkülönböző nézőpont kijelöléseként. A korábbi költészettel való birkózás a Bejárod az összes emeletet című versben is tematizált: „Tudom, merre van észak és merre van dél / — tudom, erről mindent megírtak már. / Ahogy mások másokat, úgy ismétlem magam.” Ráadásul a vers az utcák felszíni hálózatait együtt kezeli az emeletes épületekkel, amelyek szerkezetükből adódóan magukban foglalják a szinteződést, mintegy bevezetve a következő vers, a vízbefúltak már mélységekről szóló sorait.
A könyv hatodik verse, a közöny kolostorán át még egy hatmegállós vonatútról beszél, amely menthetetlenül siklik ki, míg megölik az összes galambot — ez adja a lényeges szavakat keresve című szöveg humorforrását, amely játékosan, a számítógépek keresőjének formátumában vonja ki a forgalomból — hogy egy visszautaló képzavarral éljek — a madarakat: „A keresett kifejezés (vándorgalamb hangfelvétel) egyetlen dokumentumban sem található meg.” A szöveg tere2 mint város egyébként másutt is előkerül, például a kitisztul mindenben „kidöntött oszlop” a vers a „kerékpárút szélén” (kiemelés tőlem), bár nem ilyennek kellene lennie. A mélytengeri hangon felcsendül fogalmazza meg azt a tulajdonképpeni programot, amelyet a könyv megvalósítani igyekszik: hogy ne a felszín omladozó vakolatait mozgósítsa a szövegekben, hanem képes legyen „a költészet látóidegének medúzalámpásai”-val világítani. Hogy kirajzolódhassanak például az árnyékember körvonalai, aki visszatérő motívum a kötetben („úgyis mindenről te jutsz majd eszembe, / ami árnyékot vet” (a világ elcsendesedik, és), de — nagyon megejtően — csak az utolsó előtti [?] vers rántja egy alakba az elejtett utalásokat: „…ő is jött végül, / az árnyékember, bár ezúttal nem ért semmihez, / csak leült a fűbe és biztatott, hogy az ötéves kori önmagadhoz nyúlj.” (a hófödte hullámok alatt) (A kérdőjel a vers kötetben elfoglalt helye mögött nem véletlen, talán az olvasó is összehúzza a szemöldökét a könyvet lapozgatva, mikor az állítással szembesül, hiszen a hófödte hullámok alatt az utolsó hivatalosan elkönyvelt szöveg, ugyanakkor a verscímek a tartalomjegyzékben egymás alatt (!) egy versbe rendeződnek — vagy a hófödte… sajátos folytatásává. Ez is egy frappáns megoldás a horizontális és a vertikális nézőpont szembeállítására.)
A gyermeket ért erőszak traumája elterpeszkedik a későbbi viszonyokon, és felbukkan az álmokban is, talán ezért is olyan nehézkes az elalvás (ahogy merülsz), hiszen amikor behunyjuk a szemünket, egyetlen nagy, összefüggő árnyékká sűrűsödik minden, és a tudatalatti mintázataiban olyan kérdésekkel szembesülünk újra és újra (és rólad), amelyekkel régóta nem tudunk megbirkózni.
Ezen a ponton természetesen már nemcsak az én magánmitológiája és személyes traumái kerülnek előtérbe, hanem erkölcsfilozófiai kérdések is (miért vagyok én felelős, felelős vagyok-e érted, a környezetemért, hogyan lehetnék képes bármit tenni, ha magamért sem tudok), amelyek olyan aktuális témák köré rendeződnek, mint például a klímaszorongás: „Azt kérded, lehet-e más / és máshogyan, és én azt felelem, lehet / a légszomjas fák ellenére is”. (rendet tenni) A vízbefúltak erős kellése a kötet későbbi verseiben univerzális muss seinná lényegül át, amivel azonban a verselbeszélő nem nagyon tud mit kezdeni: „Állunk, a tenyészet és a kultúra / misszionáriusaiként […] rendíthetetlen igazságérzettel, / sokat hangoztatott tenni akarással, nappal a képernyőre, este pedig az égboltra / hunyorogva”. (mélytengeri hangon felcsendül) „Bízzunk egy magasabb rendű akaratban” — ironizál a kitisztul minden, és kategorikus imperatívuszokba rendezi a fölsorolását. A megszületik esetében nekünk szegeződik a tulajdonképpeni kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e. A csecsemő sírása nem az első levegővétel traumája miatt szakad föl ebben a dimenzióban, hanem azért, mert talán éppen a világra jövetele pillanatában érti meg, hogy „nélküle több lehetne / az esőerdő, benne pedig a vadon élő / állat”. Milyen iszonyatos etika kijelölése ez.
A kötet tehát alapvető toposzokat és allegóriákat mozgósít, a természet és az én látszólagos egységét írja egymásra egy romantikus gesztusban. A szövegek a költői eszköztár unalmas alapkérdéseit — persze belátható, hogy könnyű volna ezt a kollektív tudatalatti archetípusaival megmagyarázni, de számomra ez sem tette sokkal izgalmasabbá az eljárást — olykor képesek föloldani érdekes megoldásokkal (ilyenek például a halandzsa szótári tételei vagy a tartalomjegyzék verse). A gleccserek és a kemény hó olvadásnak indulnak ebben a könyvben, amely egyrészt metaforikus elmozdulást eredményez az előző verseskönyvhöz képest, a terapiás elmerülését, ugyanakkor felhívja a figyelmet magára a külső változáseseményre is, amelynek jelentésmezejében megfogalmazódik egy jó adag értékes társadalmi, morálfilozófiai kérdés.
1 A műfajokkal való játék másutt is előkerül a kötetben, az és párbeszédek között dialogikus formában íródott, tulajdonképpen kétszereplős minidráma.
2 A tér kérdése sok szempontból érdekes egyébként a kötetben, a születés maga is térélménnyé válik: „a nővérkezek egy táblát / tartanak: / rajta egy piros pont, / Ön itt áll.” (megszületik)