„Nem érdemes úgy tenni, mintha nem értenénk”

(Nádas Péter: Leni sír, Jelenkor, 2019)

— kéthangú kritika, 2022. március 
 
Szemes Botond: Kezdjük a végén.
Melhardt Gergő: Jó.
— A kötet legkésőbbi esszéje 2014-ből való, a többi írás az 1990-től addig tartó időszakban született. Ahogy Nádas fogalmaz a kötet záródarabjában: „Életem javát diktatúrában töltöttem, s magam is csodálkozom, hogy akkor még itt van nekem ez a huszonöt év.” (472) De mi ennek a huszonöt évnek a végétől is már majdnem egy évtizednyi távolságra vagyunk.
— És maga a kötet is 2019-es.
— Így van. Miközben talán másról sem beszélnek ezek az esszék, mint arról az országról és régióról, amelyekben ma is élünk. Néha egészen konkrétan: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépüléséről és történelmi, politikai előzményeiről például kifejezetten sok szó esik. De nagyon nehéz volt az Európa megosztottságáról, a különböző fejlődésekből adódó megértési zavarokról és a konkrét háborúkról szóló részeket nem az Ukrajnában jelenleg is zajló háború felől olvasnom. De mielőtt megválaszolnám előre a kérdést, inkább felteszem. Szerinted bír-e aktualitással ez a kötet ma, 2022 márciusában, Budapesten?
— Szerintem nem.
— Nem? Bevallom, nem erre számítottam.
— Dokumentumként igen, szövegként igen, de értelmiségi reflexióként nem, politikai ajánlatként nem. Úgy értem, jól érzékelhető az a politikai ideológia, amihez Nádas következetesen ragaszkodik az esszéiben: a felvilágosodásból eredeztetett, szociális szempontokat érvényesítő liberális–humanista nézőpont, ami közel áll a német szociáldemokráciához, az angol liberális demokratákhoz, vagy akár a bibói politikafelfogáshoz is. De szerintem ez az ideológia ma már nem alkalmas politikai cselekvésre. Nincs már magyarázóereje. Elfogyott körülötte a levegő. Ezért inkább az volt számomra érdekes, ahogy a kötet ennek a következetesen képviselt nézetrendszernek a csődjét mutatja be.
— De hát éppen ez az. Nádas erről a csődről, azaz hogy a gyakorlatban egyre kevésbé érvényesülnek a szempontjai, már ’90-ben tudott…
— Igen, jobban tudta előre a csődjét, mint ahogy én most utólag tudom. „Nem érdemes úgy tenni, mintha nem értenénk” — mondja, másról, de ide is illik (396).
— Akkor nem értem, hogy mit rósz fel a kötetnek. Ha felrósz bármit is egyáltalán.
— Nem Nádasnak rovom fel, de ez a nézetrendszer az esszék 25 éve alatt és azóta sem tudott érvényesülni, nem tudott valódi politikai erőt létrehozni. Legyőzték. Megették.
— És az esszék színre is viszik azokat a mozzanatokat, amelyek a gyakorlati megvalósulás kudarcát jelentik. Magyarország kapcsán sikertelen modernizációs kísérletekről beszél, de általánosságban „a demokrácia gyengeségeit, olcsó színjátékait és önveszélyes elfogultságait” is kíméletlenül bemutatja.
— Mondom: Nádas egyrészt pontosan tudja, ismeri, elemzi ezeket az olcsó színjátékokat és gyengeségeket, tud a liberalizmus csődjéről, de másrészt nem hajlandó föladni azt a nézőpontot, ahonnan kritizál. Ami viszont mosolyognivaló. Vagy hogy mondjam. Egyszerre két dolgot érzek és gondolok. Egyrészt nagyon tisztelem, hogy kiáll e mellett a nézetrendszer mellett, amit az imént, talán felületesen, liberális–humanistának neveztem.
— Igen, ezt talán meg kellene határoznunk pontosabban is.
— Egy pillanat. Szóval nagyon tisztelem ezt a konzekvens és ellentmondásmentes nézőpontot, amit érvényesít. Hogy a gombosszegi elöljárónak sem hajlandó megmondani ’90-ben, hogy kire kell szavazni. „Azért nem mondtam meg, mert a demokrácia első pillanatában a demokrácia érdekében sem kívántam megtagadni a politikai szabadságról és a demokráciáról alkotott felfogásomat […]. Azóta ő is halott, s engem ma is az elégedettség érzésével tölt el, hogy csalódottságot okoztam ugyan, ám a demokrácia individuális alaptermészetét illetően nem tévesztettem meg őt.” (13–14) Derék dolog. Másrészt ugyanakkor valahol vállalt tehetetlenségnek, ha provokálni akarnálak, azt mondanám: gyávaságnak vagy cinizmusnak tűnik nekem annyit mondani, látom, hogy becsődölt a program, de attól még ragaszkodom hozzá. Elvonulok Budapestről, és folytatom szerzetesi munkámat, annak tudatában, hogy végül is nekem van igazam.
— Mintha ironikusan használnád a „szerzetesi” jelzőt. Pedig milyen érdekes, ahogy Nádas saját gyakorlatát, vagyis az írás által önmagának és tágabb környezetének az elemzését egy, mára alig látható szerzetesi hagyományhoz köti.
— Ez izgalmas volt számomra is. Valóban fontos és feledésbe merült hagyomány ez. Talán ezért érzem egyben anakronisztikusnak.
— Én másképp fogalmaznám meg, amiről beszélsz, nem cinikusnak, hanem heroikusnak lefestve ezt a programot: mindennek ellenére, én, személyesen nem vagyok hajlandó nem elvégezni azt a munkát, amit helyettem nem végezhet el senki. Mert éppen ez ennek a felvilágosult, reflektált gondolkodáson alapuló demokráciafelfogásnak a lényege: „olyan demokrácia nem nagyon elképzelhető, amely a másik ember hibáján bukjon meg, s ne a sajátomon.” (319) Mintha egyfajta politikai aktivitást hiányolnál, pedig a szövegek éppen ebben — a reflektív gondolkodásban, a működési láncok pontos ismeretében, a dolgok egymástól való elhatárolásában, a fogalomalkotási képességben, a valódi múltfeltárásban stb. — jelölnék ki a politikai cselekvés lényegét.
— A politikai realitások figyelembevételét hiányolom. A nézetrendszer, amiben mindig is hittem, amit ma is üdvösnek tartok, megbukott. Próbáljunk akkor igazítani rajta.
— Akár a következetesség, a jól-átgondoltság, a differenciált leírás rovására?
— Ezek a jellemzői tényleg nagyon szimpatikusak és tiszteletre méltók. Mégis látom benne azt az értelmiségi gőgöt, aminek szerintem a rendszerváltás óta Magyarországon nincs létjogosultsága.
— Nádas felől mondom (úgy látszik, ebbe a szerepbe kerültem most): csak ennek van létjogosultsága. Azaz az esszékben kibontakozó elképzelés szerint a személyes munka, a szakma ismerete, önmagam felelősségének, tévedéseinek, egyáltalán gondolataimnak a tisztázása elengedhetetlen ahhoz, hogy másokat is megértsek, illetve hogy másokkal szemben igényeket fogalmazhassak meg. Szerintem gőg helyett egy végtelenül kollektivista nézetrendszer bontakozik ki mindebből.
— Kollektivista? Na, most te leptél meg engem.
— Olyan kollektivizmusról van szó, ami végtelenül individuális alapokon nyugszik. Folyamatosan arról szólnak ezek a szövegek, hogy ahhoz, hogy másokhoz és a közösséghez felelősségteljesen tudjak viszonyulni, személyesen kell elvégeznem bizonyos reflexiós folyamatokat. Meg kell tudnom mondani, hogy pontosan mire gondolok akkor, amikor megválogatom a szavaimat, ahogy tudnom kell azt is, milyen mintázatok alakítják cselekedeteimet. Sőt, azt is, hogy mások hogyan értik, amit mondanak, és mi alapján cselekednek. Más kontextusban hangzik el, de erre is jól illik az alábbi mondat: „Végre szabad voltam, felfedeztem az önmagam és a mások iránti felelősségérzetet.” (169) Tehát a személyes szabadság és a mások iránti felelősség nem ellentétes, hanem egymásból következő fogalmak.
— Ez valóban szép gondolat.
— Viszont ahhoz, hogy ezek a képzetek a jogok és felelősségek kapcsolatáról kialakuljanak egy társadalomban (lásd, amire Nádas is felhívja a figyelmet oly sokszor, hogy a mai napig nem képes a magyar társadalomnak még a progresszív része sem meglátni az összefüggést az állampolgári jogok és az adófizetési kötelezettségek között), szóval mindehhez időre van szükség. Hosszú évtizedek, akár évszázadok során kialakult hagyományra. Amihez elengedhetetlen a nyilvános térben is elvégzett ilyen jellegű személyes munkák sorozata: ennek megkerülhetetlen része Nádas esszéisztikája. És ebből a szempontból az a hagyomány, amit mozgat — Magyarországról Bibót és Szűcs Jenőt említi legtöbbször, de akár Rousseau-ig vagy az antikvitásig visszamenően —, tehát ez a hagyomány nem is azért érdekes, hogy mit mondtak az egyes képviselői, hanem hogy egyáltalán gondolkodtak, fogalmakat alkottak olyan kérdésekről, hogy mi az alkotmányosság, milyen jogok illetik meg az embert, mi az egyén felelőssége, hogy néz ki a helyes nevelés és így tovább. Többször hangsúlyozza Nádas azt is, hogy a magyarban nem alakult ki egy filozófiai nyelv, amely képes lenne ilyen gondolkodásra — erre is kísérletet tesznek a szövegek.
— Itt — bocsáss meg, hogy közbeszólok — szintén kettős érzésem volt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy komolyan az lett volna a célja Nádasnak, hogy kimunkálja a magyar filozófiai nyelvet. Egyfelől lenyűgözően pontosnak és kimunkáltnak érzem az esszék nyelvét. Világosan követhető gondolatmenetek, hatásos konklúziók, néha metsző iróniával. Egyszerre élvezetes és megrázó olvasmány. Másfelől — ha mondjuk, úgy vizsgáljuk ezt a nyelvet, ahogy Takáts József szokott politikai nyelvekről beszélni — zavarba ejtő, hogy nem jelzett a központi fogalmak forrásvidéke. Egy nagy adag pszichoanalízis Jungtól, bibói politikafilozófia, de erős az esszék nyelvének gazdaság- és társadalomtudományi rétege is. És még mennyi minden más, amit nem veszünk észre elsőre. Ezeket a fogalmakat aztán előszeretettel értelmezi át, használja új kontextusban egy-egy esszé.
— És magán a rendszeren, az esszék logikáján belül sem voltak követhetők ezek a jelentések?
— De, a legtöbbször igen. Csak néha elbizonytalanodom, hogy mit hova kellene kötni, milyen kontextusokat mozgat az érvelés. De ne haragudj, félbeszakítottalak.
— Ott tartottam, hogy a nyilvános térben való, differenciált gondolkodás értelmezhető politikai cselekvésként.
— Aminek ugyanúgy változnak a feltételei.
— Hogy érted?
— Mások a mediális körülmények ’95-ben, mint ma. Lehet, hogy akkor egy esszé a Népszabadságban vagy az ÉS-ben komoly hatást tudott kifejteni, mert negyvenezren, vagy, mit tudom én, hányan olvasták és vitatták meg. Ma másképp van.
— Legyen inkább youtuber?
— Talán azt azért mégse. Csak azt mondom, hogy változott, eltolódott az a pozíció, ahonnan a szövegek megszólalnak. Vagy más az a nyilvánosság, amiről te is beszélsz. És erről nincs mit mondania a Nádas-esszéknek.
— Nem vagyok túl jó véleménnyel erről a változásról. És ennyiben ismét Nádas következetességéhez csatlakozom. Most, a háború alatt érzem az igazi erejét az ilyen esszéknek, amiket ír. Hogy mennyire fontos az, hogy milyen szimbolikus tőkével rendelkezik egy társadalom, hogy tud hova nyúlni, ha baj van. Mert a félelem teljesen jogos, hogy csak bajba ne kerüljek, csak az én országomat, házamat hagyják békén. De sokat elmond, ha nem vagyok, nem vagyunk képesek ezen túllépni és elvontabb, józanabb kategóriák mentén is elgondolni a helyzetünket, nem gyávának mutatkoznunk, hanem szolidárisan cselekednünk. A dolgok állása című, talán legnagyobb hatású esszé a kötetből egészen részletesen elemezi, hogy a kormány miként játszik rá az absztrakciós képességek ilyen hiányára és arra a hozzáállásra, amely nem a kimondott vagy leírt szó igazságában hisz, hanem a napi problémák improvizatív megoldásában. Én ezt látom ma is. Nehezen tudunk értékeket szembehelyezni a félelemmel. Vagy egyáltalán: nehezen tudunk rálátni saját félelmeinkre. Csak a forint ne gyengüljön, és legyen mivel fűtenünk — ez számít egyedül.
— Ez nekem is eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy nincsenek ilyen szövegek ma az orosz–ukrán háborúról. Legalábbis nem magyarul.
— Hát ez az.
— Miközben meg az angol sajtóban azt olvasni a háború második napján, hogy Yuval Harari sztárfilozófus szerint Oroszország már most veszített: megint csak megmosolyogtató. De igazad van, hiányoznak az olyan mély elemzések, mint amilyeneket Nádas is írt például annak idején a délszláv háborúról.  Ami megint csak a mediális környezetünkkel magyarázható. A gyors „percről percre” cikkek korszakával. Illetve a nemzetközi politikai–társadalmi folyamatok teljes figyelmen kívül hagyásával. Régen volt egy kihelyezett szerkesztőség Berlinben, Stockholmban, akárhol, ahonnan valódi elemzések érkezhettek.
— Itt álljunk meg egy pillanatra. Ellentmondást érzek abban, hogy kritikával illetjük ezt a fajta esszéírói tevékenységet, mert már nem tud releváns társadalmi–politikai hatást kifejteni, miközben hiányoljuk, hogy nincs ilyen.
— Valóban. Rögzítsük ezt az ellentmondást. Talán fel is tudjuk oldani. Azért nincs ilyen reflexió, mert kihalt, és azért halt ki, mert nem tudott hatást kifejteni, lehet ez az egyik hipotézis. A kritikánk tehát ennek a történeti folyamatnak, a magyar értelmiségi publicisztika megszűnésének az elemzése lenne.
— Hátha közelebb kerülünk ennek a megértéséhez is, ha jobban a szövegekre koncentrálunk. Nehéz ennyi írást egyszerre átfogni, ugyanakkor sok közös is kimutatható bennük. Talán érdemes ezek felől elindulnunk.
— Vannak központi témák: a délszláv háború, a kelet-európai rendszerváltások, történelmi traumák, egy külön blokk a memoárokról (Edelsheim Gyulai Ilona, Kornai János, Ortutay Gyula önéletírásainak és naplóinak elemzései kifejezetten alaposak és tanulságosak), a különböző módon fejlődött európai kultúrák kapcsolata… És vannak olyan témák, amik nagyon különös módon hiányoznak. Például a feminizmus.
— Ezeknél általánosabb szinten is van egy mintázat, amire fel akartam hívni a figyelmet. Ami még csak nem is az említett stílus vagy a következetesen érvényesített nézetrendszer. Hanem valami, ami alapot teremt e kettő számára is. Mintha mindegyik szöveg azt fejtené ki, vagy azt vinné színre, amit „reflektív tudásnak” nevez, és amit már mi is érintettünk. Az én olvasatomban ez a műveleti láncok pontos ismeretét jelenti. Azt, hogy hogyan működnek a dolgok. Ez egyszerre vonatkozik a szakmákhoz kötődő ismeretekre, azaz a szaktudásra, a múlt eseményeinek a feldolgozására és a demokratikus közösségekben való részvételre is, hiszen ez utóbbi is egy helyes működésen keresztül határozható meg. Tehát az az absztrakt gondolkodás, amiről beszéltünk, mindig a konkrétból, a technikaiból, az operativitásból indul ki Nádasnál — számomra ettől válnak igazán hitelessé, és hogy úgy mondjam: valóságossá ezek a szövegek.
— Nem biztos, hogy pontosan értem, mire gondolsz. Mondanál példát?
— Persze. A szaktudás vonatkozik magára az írás mesterségére is. Nemcsak a jól megírt mondatokra gondolok, hanem például Az írásbeliség testmelegében című szövegre: hogyan tudsz minden nap az előző napi írásaidból a gondolkodásod szerkezetére következtetni. Mi ennek a technikája? Egyrészt kell hogy kézzel írjon az ember; másrészt kell hogy rendszeresen, minden nap megtegye ezt és így tovább. Nem véletlen, hogy az egyik első írás a kötetben erről szól: milyen gyakorlatok eredményeként jönnek létre az összegyűjtött szövegek. De az írásmesterségtől függetlenül is igaz, hogy szakismeret híján identitása és képviselete sem lehet az embernek. Ad hoc, értelmezhetetlen lesz a munkájának az eredménye, azaz kiszolgáltatottá válik körülményeinek. „A kisparaszti vagy középparaszti gazdálkodáshoz nemcsak jó föld kell, hanem állat, szerszám és a talajismerettől a meteorológiáig terjedő, az adott táj jellegének megfelelő szakismeret. A proletárléthez szaktudás és szervezettség, a hivatalnoki léthez átlátható hivatalnoki logisztika.” (380) Vagy ha már a szerzetesi hagyományt kiemeltük korábban, sokatmondó az alábbi szöveghely: „A szerzetesek nem azért csináltak jó bort, mert a jó bort szerették (azért is), hanem azért, mert megvetették és megtagadták az anyagi világot, de nem a hordót, nem a hőfokot, nem az oltványt, nem a vesszőt, nem a metszést, és nem az optimális mennyiségeket vagy az optimális időpontokat.” (125) Vagyis értettek hozzá, tudták, hogyan kell csinálni. Ami azt jelenti, hogy a szerzetesség, legalábbis a Nádas által hivatkozott európai, cselekvő rendek, nem csak a kontempláció miatt lehetnek mintaadók, hanem azért is, mert reflektált technikai tudásuk van a különböző gyakorlatokról.
— Erről a Világló részletekből az a jelenet jut az eszembe, amikor azt mutatja be Nádas nagyon akkurátusan, hogy miként kellett megteríteni vasárnapi ebédhez a polgári hagyomány szerint.
— És ezen kívül is még számtalan példát lehetne hozni ilyen műveleti láncok leírására a Világlóból. Ahol ugyanígy az adatgyűjtés, a forráskritika, az anyag elrendezése, tehát maga a múltfeldolgozás és emlékiratírás is mint gyakorlat kerül az előtérbe. Amit lehet helyesen, szabályosan, ellenőrzött módon végezni.
— Az esszéknek is az egyik központi tétje az ilyen múltfeldolgozás mikéntje.
— Pontosan. És azt olvasom ki belőlük, hogy a valódi szembenézés szintén csakis a gyakorlat szintjén tud megvalósulni. Emlékezetes ez a leírás:
 

Szeged szintúgy bevagonírozási központ, itt is folyik a zsidótalanításnak nevezett, tudományosan megalapozott országos akció, amelynek nélkülözhetetlen alapja a szervezés, az állami adminisztráció tudománya is. A polgármestereknek az úti kellékekről kell gondoskodniuk. Élelemről. Az ivóvíz, illetve az ürülék és a vizelet tárolására minden marhavagonhoz egy-egy vödörről. Valamint lakatokról és láncokról; zsidó a vagonból meg ne szökjön. (117)

 
Vagy ugyanez egy másik szöveghelyen:
 

Ha valaki tényleg közel akar kerülni a megtervezett tömegpusztítás realitásához, akkor nem Auschwitzot, hanem az Einsatzkommandók lengyelországi, ukrajnai és oroszországi tevékenységét kell tanulmányoznia. A tömeggyilkosságoknak azokba a technikai jellegű problémáiba kell belenéznie, amelyek szervezési szükségként később létrehozták Auschwitzot.

 
— Tehát előbb van a gyakorlat, utána az absztrakt következmény.
— Igen, de folytatom az idézetet, hogy kiderüljön, mit is értünk gyakorlat alatt. Mi is a realitás. Megrázó rész.
 

Hány ember hány nap alatt hány ember sírját tudja megásni. Hány embert tud egy nap alatt tarkón lőni egy ember. Milyen következményei vannak, ha célszerűségből nem a géppisztolyt, hanem mégis a pisztolyt kell választanom. Ha valakit egy tömegsír szélére állítva tarkón lövök, akkor a szétfröccsenő agyvelő engem is lefröcsköl. Hány ember agyvelejét tudom a ruhámon, a kezemen és az arcomon józanul elviselni. Mit tegyek, ha folyamatosan le kell részegednem, a részegség viszont nem csupán csökkenti a napi munkám hatásfokát, hanem bizonytalanná tesz, könnyen befordulhatok a gödörbe. (317)

 
— Értem, hogy mire gondolsz.
— És innen érkezünk meg a politikai programhoz is, vagyis ahhoz a nézetrendszerhez, amit korábban megpróbáltunk körülírni. Szerintem az a legfontosabb, hogy felismerjük, a nádasi koncepcióban a demokráciában való részvételnek is megvan a maga helyes gyakorlattana. A személyes kötelezettségek és jogok együttes érvényesítése. Önmagam és mások ellenőrzése, az ellenőrzés technikáinak ismerete, mint például az írásos szerződések kötése és betartása. Számlát kérek és számlát adok az ügyfeleimnek. Olyan intézményrendszerek működtetése, ahol nem az egyéni improvizációs képességemtől függ az ügymenet, hanem egy hosszú évek alatt kialakított műveleti láncot, szakmai tudást érvényesítek.
— Ezek jelentenék magyar kontextusban azt a modernizációt, amelyet — ’48 és a kiegyezés után — harmadik nekifutásra, a rendszerváltás után sem sikerült elérnie a magyar társadalomnak Nádas szerint.
— Azért nem, mert egy másik mintázat működteti a gyakorlatainkat. A ’89 előtti árnyékgazdaság, a kert végében, ismeretségi alapon kötött üzletek, a hatalom kijátszásának találékony műveletei. Ezekhez a mintákhoz tudott nyúlni a társadalom a hétköznapi és a gazdasági–politikai gyakorlataiban egyaránt. És amíg ezekről a műveleteinkről nincsen reflektív tudásunk, addig arra sincs esélyünk, hogy más, helyesebb műveleteket állíthassunk a helyére.
— Szimpatikus, sőt ösztönző volt ezeket a részeket olvasni nekem is. De ha már a konkrét gyakorlatoknál, a realitásnál tartunk, szerinted mennyire működőképes ez az elképzelés? Mit gondolsz arról, hogy ez a kívánatos berendezkedés Európa nyugati — vagy ahogy gyakran írja Nádas némi iróniával: kisebbik — felén megvalósult volna?
— Legalábbis a berlini fal leomlásáig és összességében a Szovjetunió összeomlásáig.
— Persze, ez is fontos. Ahogyan bemutatja, hogy Európa egységesülésével a nyugati demokráciák is miként válnak szinte kizárólag a profitérdek mentén szerveződő hatalmakká, hogyan lett a politika tökéletesen kiszolgáltatott a gazdaságnak. De most az érdekel jobban, hogy mit gondolsz arról, mi ezeknek az elképzeléseknek a realitása. Mert addig csak egy üres elvárásrendszerről van szó, amíg nem tűnik átültethetőnek a gyakorlatba. A kötetnek szerintem megint csak komoly értéke, hogy többször rámutat a konkrét megvalósulások elégtelenségére. Hogy például a komoly demokratikus hagyománnyal rendelkező országok hagyományának fontos része a véres és erőszakos koloniális múlt. Hogy minden szabadságjog, amit biztosítani tudott az állampolgárainak, a gyarmatok kizsákmányolására épült. Szerintem ez, ha nem is érvényteleníti a szépen felépített demokráciaképet, -történetet és -hagyományt (ahogyan az angolszász progresszív „baloldal” szeretné néha mindenestül negligálni), mégiscsak árnyalja a képet. Ennyiben Nádas tovább jut Bibónál, akinél még a ’70-es években is Anglia, Svájc, az USA jelentik a politikai berendezkedések legmagasabb fokát, és nem illeti ezeket kritikával, nem jelenik meg fejlődésük árnyoldala. Sőt, az, hogy Nádas a 90-es években, amikor ez még nem volt divatos, és Magyarországon kevesen ismerték azt a szót, hogy posztkolonializmus, olyan nyíltsággal írt erről, ami ma is nehezen jön az ember szájára, ez engem őszintén meglepett. De kérdéssé fordítom át: mit gondolsz, az esszékben komolyan felmerül, hogy a gyarmati múlt és a mai működésben a félperiféria kizsákmányolása megkérdőjelezi ezeknek a demokratikus berendezkedéseknek is a vitán felül álló, akár morális elsőbbségét?
— Azért nehéz válaszolni erre, mert ugyan társul értékítélet a leírásokhoz, mégiscsak a leírás az első Nádas számára. A működésre koncentráló reflexió egyfajta szenvtelenséget, józanságot is megkövetel. Lásd szerzetesek. A reflektált gondolkodás lényegéhez tartozik, hogy nem érzelemből beszélünk. Hogy kimondjuk: bizony ezek az országok is loptak, megaláztak, kizsákmányoltak embereket, és méghozzá milyen édesen aludtak mindezek után.
— Az emberben lévő animális Nádas központi témái közé tartozik. Mintha az ösztönök szintjén is létezne egy műveleti lánc, amit fel kell tárnunk…
— Ugyanakkor a koloniális múltnál sem azt a moralizáló szempontot érvényesíti, amit te kiemeltél. Nem azon van a hangsúly, hogy ezek a demokráciák bűnben fogantak, hanem hogy egy gyarmatbirodalmat csak nagyon megszervezett bürokráciával, államapparátussal lehet működtetni, és ez az évszázados tudás, a politikai széljárástól független intézményrendszer a gyarmatosításból kimaradt országokban nem alakult ki. Megint csak a technikai működés szintjén válik értelmezhetővé, vagy ott lesz magyarázóereje ennek az összefüggésnek.
— Mindenesetre ez történetileg szerintem nagy dolog, hogy ezt akkor, már a ’90-es években így leírta. Ma a csapból is a koloniális múltat politikailag korrekt, de kevéssé reflektált módon tárgyaló amerikai diskurzus folyik. Miközben nem volna érdektelen ez a szempontrendszer Közép-Európa történetének leírására sem. A kiegyezés utáni nemzetiségi politika vagy a Trianon utáni határon túli magyarság kérdése vizsgálható lehetne a posztkoloniális kérdezésmódokkal és a helyi sajátosságok érvényesítésével. Könnyen lehet persze, hogy van ilyen, csak nem ismerem.
— Csakhogy a helyi sajátosságokról nem készül Netflix-sorozat.
— Na igen. És ha már reflektív technikai tudásról és médiarendszerekről beszélünk: igencsak hiányzik az online szerveződő világunk hasonló megközelítése. Ezt csak az első kérdésed kapcsán mondom, hogy milyen aktualitása lehet ennek a kötetnek. Viszont amikor az esszék születtek, talán még kevésbé volt ekkora hatása az amerikanizációnak, és ezért lehetett egyértelműbb, hogy Nádas kizárólag európai tradícióról beszél.
— Az a berendezkedés, amelyet a leginkább követendőnek tart, és amelyet „szociális piacgazdaságként” definiál, talán sosem volt jellemző Amerikára.
— Te hogy határoznád meg, mi a szociális piacgazdaság?
— Jóléti társadalmak, amelyek ugyan kapitalista alapon szerveződnek, de ezt a szerveződést intézményileg és szociális szempontok mentén korlátozzák. A profitmaximalizálás helyett erős szakszervezetiség jellemzi, hangsúlyt fektet szociális intézkedésekre és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására.
— És ez valósult volna meg Nyugat-Európában?
— Nádas számára, ha jól értem, a fal leomlása előtti nyugatnémet berendezkedés ilyen.
— Ahol nem kellett a koloniális múlttal szembenézni. Csak a náci múlttal. Ennyiben már értem, sőt, azt hiszem, most értettem meg, hogy Nádasnak miért ilyen fontos a német hagyomány: megfelelően működtetett demokrácia, szigorú belső ellenőrzési rendszerekkel, erős transzparencia, ohne Kolonien. Aztán itt is van egy szomorú csavar: Nyugat-Németország mégsem tudott mit kezdeni a fal leomlása után az ország keleti felével.
— Na igen.
— Csak azért emelem ki ezeket a részeket, mert tőlem egyszerűen idegen, ahogy Nádas a fent jellemzett berendezkedést, a szociális piacgazdaságot, a felvilágosult emberek közösségéből létrejött demokratikus működést abszolutizálja. Hogy azt mondja, hogy kizárólagosan egyféle együttélési mód létezik, ami helyes. Sokféle mód van, de ez a legjobb, erre kell minden népnek törekednie.
— Ahogy a jó cipész is tudja, hogyan kell egy cipőt jól összerakni. Ahogy a szerzetesek is tudják a jó bor készítésének módját. Ahogy egy szöveget is lehet jól vagy rosszul megírni. Ugyanígy a jó demokrata meg a jó állampolgár is tudja, mi a helyes viselkedés a közösségen belül.
— Na nekem ez kicsit sok. Van ebben egy jó adag gőg. Máshogy is lehet élni, szerintem nagyon sokféle politikai berendezkedésben lehet boldogan és jól élni. Nem csak egyféleképpen lehet jó cipőfelsőrészt készíteni — és az emberi közösségek szervezése is többféleképpen lehet sikeres. Pláne, ha kilátunk az eurocentrikus előfeltevéseink mögül. Nincsen egy meghatározott íve a történelemnek, nincsenek a fejlődésnek olyan fázisai, amelyek beárazzák az embert és a társadalmakat, hogy hol állnak ebben az egyenes vonalú fejlődésben. Egyre nagyobb rendszerek működnek egyre uniformizáltabban, de még mindig lehetséges az eltérés, a különállás, a mintakövetés helyett a saját utak kipróbálása. De látom, rázod a fejed.
— Annyiban vitatkoznék csak, hogy ez a fejlődéselv szerintem nem réze az esszéket működtető gondolatrendszernek. Vagyis ma is lehetünk premodernek Nádas szerint, mint ahogy már az antikvitásban is tudták az együttélésnek a legfontosabb szabályait. De igen, igazad van, a szövegek tételeznek egy kívánatosabb, jobb, helyesebb állapotot a reflektálatlan működések által irányított közösségekkel szemben.
— Én meg azt mondom erre, óvatos kritikával, hogy nem biztos, hogy ezt így ki lehet jelenteni. Ki tudja, hogy az emberek hányféleképpen szeretnek együtt élni, és melyik rendszerről gondolják azt, hogy a szabadságuk ki tud benne teljesedni. Vagy meg kell nézni, hogy milyen értéket helyeznek előtérbe, az individualitást vagy a közösségi döntéshozatalt, a jogegyenlőséget vagy a vagyoni egyenlőséget. Mit gondolnak arról, hogyan érhető el a boldogság.
— Ez a kategória, hogy boldogság, azt hiszem, hiányzik ezekről a lapokról. A dolgok rendezett, normális működésséről van szó, nem az örömökről és a boldogságról. Ez nem szempont, hogy úgy mondjam.
— Milyen kár. Vagy legalábbis érdekes. Innen folytassuk legközelebb.