Kikötői Hírek — orosz (2022. június 15.)

Március legvégén Jelena Jampolszkaja, az Állami Duma kulturális bizottságának elnöke az orosz közösségi hálón bírálta a könyvesboltokat, amiért azok továbbra is árulják a háborúellenes írók, köztük Borisz Akunyin, Dmitrij Bikov és Dmitriy Glukhovsky könyveit. A posztot ugyan nem sokan lájkolták, de április végén a Parlamentszkaja Gazeta nevű újság is lehozta a képviselőnő véleményét. Ezzel egy időben az úgynevezett Nyomozó Bizottság hadjáratot indított Dmitrij Gordon ruszofóbnak titulált ukrán újságíró ellen, és követelni kezdte, hogy tiltsák be Oroszországban értékesített könyveit. Június elején pedig körözést adtak ki Dmitriy Gluhovszky ellen, igaz, évek óta Barcelonában él már. A hírek hallatán az orosz kulturális életben élénk diskurzus kezdődött arról, hogy mekkora esélye van annak, hogy ismét erős állami cenzúrát alkalmazzanak.

Glukhovsky könyve, az Orosz népellenes mesék

Az intézményesített cenzúra már a 19. században is megkeserítette az orosz irodalmárok életét.  I. Miklós felismerte, milyen jelentős hatással van a társadalomra az irodalom, ezért miután 1825 decemberében, trónra lépésekor sikeresen leverte az abszolút monarchia ellen lázadó dekabrista felkelőket, törvényben szabályozott módon kezdte el ellenőriztetni a publicisztikát. Sok minden nem jelenhetett meg emiatt, Puskin kénytelen volt elégetni például az Anyeginnek azon fejezetét, amely I. Sándor uralkodását mutatta be. Csaadajevet őrültnek nyilvánították és házi őrizetbe vették a Filozófiai levelek miatt, a folyóiratokat pedig, melyekben megjelentek az első levelek, betiltották.

A szovjet időkben a cenzúra az előzetes jóváhagyás elve alapján működött. Ez azt jelentette, hogy minden könyvet el kellett olvasnia egy cenzornak, mielőtt az megjelent volna, de nem csupán egyszer, hanem a kiadási folyamat során – a kézirattól az első példány elkészültéig – háromszor is. A Szovjetunió hatalmas energiákat ölt abba, hogy teljesen kontrollálja, mi juthat el az olvasókhoz. 1922-ben létrehozták a Glavlit-ként emlegetett hivatalt, amely  minden nyomtatott kiadványt ellenőrzött. A szervezet volt, hogy több mint hatezer embert foglalkoztatott moszkvai központi irodájában. Ennek hatalmas költsége a totalitárius állam logikája szerint megérte, a Szovjetunióban az irodalom ugyanis az egyik legfontosabb médium volt, méretben és befolyásban a sajtóval és a televízióval versenyzett.

A Glavlit 1991-ben megszűnt, és azóta elvileg nem cenzúrázták a könyveket. Csak a 2000-es évek elején akadt egy-két betiltási kísérlet. Az Állami Drogellenes Hivatal felvette a harcot az úgynevezett „káros” könyvek ellen.  Dmitrij Gajduk, Philip K. Dick, Irvine Welsh és Hunter S. Thompson néhány művét akarták kivonni a boltokból, mondván, hogy ezek népszerűsítik a kábítószer-használatot, de a könyvek végleges betiltását nem sikerült elérni. 2010-ben, mikor hoztak egy új törvényt, amellyel a gyermekeket védik az egészségüket és fejlődésüket károsító információkkal szemben, a büntetésektől és terjesztési nehézségektől tartó, gyerekirodalomra szakosodott kiadók megemelték a borítókon feltüntetett korhatárt.  A Maus körül alakult még ki egyfajta öncenzúra 2015-ben, amikor a Nagy Honvédő Háború 70. évfordulójának évében sok nagy könyvesbolt önként leszedte a polcokról a képregényt, hogy nehogy fasiszta propagandával vádolják, és megbüntessék őket. A könyvkiadással és -terjesztéssel foglalkozó emberek azonban alapvetően egyetértenek abban, hogy az elmúlt három évtizedben nem érzékeltek semmilyen cenzúrát, a politikusokat nem nagyon érdekelte, mi jelenik meg.

Az elképzelhető, hogy egyes írókat betiltanak, de a teljes körű könyvcenzúra bevezetése költséges eljárás lenne, ezért ez ellen szól a könyvpiac marginális jellege (Oroszországban egy könyv ma átlagosan pár ezres példányban jelenik meg) és az a tény is, hogy az általános közvéleményre ma aligha vannak hatással a könyvek. Érthető viszont, hogy a háborús cenzúra bevezetése óta a közösségi oldalakon csak azok a szerzők mernek nyíltan írni a háborúról, akik nem Oroszországban élnek.  

A Roar online folyóirat felülete

Ezt a helyzetet igyekszik ellensúlyozni Linor Goralik, aki online folyóiratot indított az ellenzéki orosz művészet számára. Az ötlet március elején született, mikor a Facebookot ellepték a háborúellenes szövegek, versek és képek, melyeket oroszországi írók, költők, képzőművészek, zenészek, és filmes szakemberek készítettek. Goralik úgy érezte, hogy ha ezek a művek egy másik platformon és összegyűjtve jelennének meg, akkor sokkal többet jelentenének, mint így, szétszóródva. Alighogy megszültetett az ötlet, érvénybe lépett a háborús cenzúrának nevezett új törvény, ami miatt a posztokat törölték is a szerzők. A Roar nevű folyóirat viszont épp ezeket a háborúról szóló anyagokat gyűjti össze első számában, amely április végén jelent meg. A honlapot rögtön hackerek támadták meg, de sikerült helyreállítani, és azóta is működik, a napokban jelentkeznek a második számmal. Hogy Oroszországban meddig lesz elérhető, az kérdéses, de az izraeli állampolgárságú Goralik nem magáért, hanem a szerzőkért aggódik. Hiába javasolta mindenkinek, hogy név nélkül vagy álnéven publikáljon, a szerzők nagy része a saját nevével akart szerepelni. A folyóirat nem csak az írott szövegekre koncentrál, remek képválogatás is van, és a hangművészet is teret kapott, ráadásul angolra is lefordították az egészet, érdemes belenézni.   

Irodalom:
 
Bodrova Alina: Cenzura i russkaja lityeratura XIX veka.  https://postnauka.ru/video/30657
Juzefovics Galina: Otcenzirovaty nasz nyelzja, mozsno tolko zakrity https://meduza.io/feature/2022/04/29/ottsenzurirovat-nas-nelzya-mozhno-tolko-zakryt?fbclid=IwAR0eAPG5WeWdVDPxGbnbDETPj-EAx57mEcsFcPRaVez63UFZhAoGMcKr15w
Kutyenkov Borisz: Lityeratura kak iszkussztvo medlennogo reagirovanyija. https://ug.ru/literatura-kak-iskusstvo-medlennogo-reagirovaniya/?fbclid=IwAR22pcZ29CsN6dQjq8QJp3hS4odcbyywxRHX7yZSlpz4DAXjRnJRgLg75L4
Roar. Russian Oppositioan Arts Review. https://roar-review.com/