A fantasy-irodalom ökokritikai olvasatairól
Napjainkban gyakran tapasztalhatjuk, hogy a populáris irodalom és a média gyakorlatilag azonnal reflektál a társadalmat aktuálisan foglalkoztató kérdésekre. Egyértelműen ilyen témának tekinthető ember és környezet viszonya, különösen a nyugati világban egyre fokozottabban jelentkező klímaszorongás tükrében. Az úgynevezett klímafikció, amelyet a science fiction alzsánerének szokás tekinteni, többnyire az ember természetkárosító tevékenységeinek következményeit állítja a középpontba, gyakoriak a posztapokaliptikus szövegek. Természetesen ennek a megközelítésnek is megvan a létjogosultsága, illetve társadalmi hasznosíthatósága sem vonható kétségbe. Én azonban most olyan szövegeket szeretnék bemutatni, amelyek nem a jelenlegi konkrét és meglehetősen aggasztó helyzetre fókuszálnak, hanem a klasszikusnak mondható fantasy-világokban, a kortárs valóságtól elvonatkoztatva, tesznek fel releváns és húsbavágó kérdéseket ember és természet viszonyáról.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi köze lehet egy álközépkori világ elvarázsolt erdejének például a jelenkor őserdőket pusztító pálmaolaj-termeléséhez. Tény, hogy a klasszikus fantasy-szövegekben az ökokritikai témák felfejtése és megértése többnyire nagyobb befogadói erőfeszítést igényel, mint a fent említett klímafikciós szövegek esetében. Esszémben az ilyen típusú szövegek ökokritikai szempontból is értő olvasásához nyújtok segítséget. Először részletesen bemutatom, hogyan képesek megkérdőjelezni a valóság néhány fontos alapvetését, ezt követően pedig szűkebb fókusszal példákat hozok a gyakorlati olvasati lehetőségekre.
1. A fantasztikum mint az alapvetések megkérdőjelezője
A 20. századra a mimetikus ábrázolásmód vált dominánssá a nyugati irodalomban, miközben a realisztikus kereteket meghaladó szövegek a gyermek- és ifjúsági, valamint a szórakoztató irodalomba szorultak vissza. Ebben az elszigeteltségben jött létre a két legnagyobb fantasztikus zsáner, a science fiction és a fantasy, amelyek azóta is terjeszkednek, újabb és újabb alzsánereket hozva létre. Bár érdekes lehet ezeknek az egyre inkább részterületekre fókuszáló kategóriáknak a vizsgálata, ebben az esszében arra helyezem a hangsúlyt, hogy a fantasztikus szövegek mennyire hasonlóan működnek a valósághoz való viszonyuk tekintetében, ezért a spekulatív fikció gyűjtőfogalmat fogom használni. Marek Oziewicz fogalommeghatározására alapozva spekulatív fikciónak tekintek minden olyan szöveget, amely tudatosan és nyíltan megkérdőjelezi a normatív valóságértelmezést[1]. Belátható, hogy ez a fogalom nemcsak a science fictiont és a fantasyt olvasztja magába megannyi alzsánerükkel együtt, hanem lehetőséget ad arra is, hogy ne csak a zsánerformulákat mereven felhasználó szövegekkel és a zsánerbe való „beilleszthetőségük” szempontjából foglalkozzam. A spekulatív fikción és az ezen belül elhelyezkedő fantasyn kívül az alábbiakban szó esik még a mitikus fantasyről is, amely az előbbi részhalmaza. Esszémben mitikus fantasynek tekintem az olyan szövegeket, amelyeknek tartalmi, formai előzményei jellemzően a mitológiai, mesei, folklorisztikus körből kerülnek ki, és amely szövegek ezen források motívumrendszerére, tematikájára és eszköztárára tudatosan reflektálnak.
Rosemary Jackson a következőket írja a fantasy és a valóság viszonyáról: „A fantasy kiforgatja és újrarendezi a valóságot, de nem menekül előle, hanem a valósággal parazitikus vagy szimbiotikus egységben létezik.”[2] Gondalatmenetét értelmezhetjük a spekulatív fikciós szövegek egészére is, amelyekről általánosságban elmondható, hogy működésmódjukat tekintve szubverzívek: olyan alapvetéseket kérdőjeleznek meg, amelyeket a hétköznapokban egyáltalán nem, vagy csak ritkán vonunk kétségbe. A környezet és ember viszonyára reflektáló fantasztikus szövegek is erre a szubverzív logikára építenek. A mitológiai és folklorisztikus elemekből építkező mitikus fantasyk esetében például nagyon gyakran találkozhatunk természet és kultúra klasszikus szembeállításával, amelyet a szöveg először megkérdőjelez, majd lépésről lépésre lebont, és újrastrukturál. Hasonló ellentétpárként jelenik meg az emberi és a nem emberi. Természetesen egy realisztikus ábrázolásmódhoz ragaszkodó szöveg esetében sem lehetetlen, hogy a nyelv szintjén egybemosódjon ez a két kategória, ahhoz azonban, hogy a nem emberi nézőpontot a maga szellemi és fizikai valójában a cselekmény középpontjába állítsuk, szükségünk van a fantasztikum eszköztárára. A nem emberi fókuszba helyezését Ursula K. Le Guin is a spekulatív fikció egyik nagy lehetőségének tartotta.[3] Ily módon a fantasztikus irodalom az emberközpontú gondolkodás egyeduralmát is képes lebontani.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy míg ez az emberközpontú gondolkodás (antropocentrizmus) gyakran vezet környezetkárosításhoz, mivel kizárólag az ember rövidtávú érdekeit veszi figyelembe, addig az antropomorfizáció megfelelő mértékben segítheti a természettel való harmonikusabb kapcsolat kialakítását. A fantasy és az antropomorfizáció kapcsolatáról a legtöbbeknek valószínűleg a gyermek- és ifjúsági irodalom gyakran erősen idealizált, emberszerűvé formált állathősei juthatnak eszébe. Az antropomorfizáció azonban sokkal árnyaltabb formában is megjelenhet egy spekulatív szöveg különböző rétegeiben. Tematikai szinten a mitikus fantasy gyakran ábrázol természeti népeket vagy olyan mágiahasználó szereplőket, akik különleges viszonyt ápolnak a nekik otthont adó természettel. Elég, ha ennek kapcsán felidézzük a lothlórieni tündéket A Gyűrűk Urából, de a Tolkien utáni, klasszikus alapokra építő fantasy-irodalom is számos hasonló példával szolgál. Az ilyen szövegekben gyakran nemcsak az állatok, hanem a hétköznapi életben a háttér részének tekintett növények is antropomorfizálódnak. Metaforák és megszemélyesítések révén pedig a nyelv szintjén is megjelenhet a természeti környezet tudatosan emberszerű ábrázolása. Igaz, ez utóbbi esetben nem árt vigyázni, mert a fantasykben gyakran előfordul, hogy a költői képek realizálódnak, és a fák karjai tényleg a szereplők után nyúlnak, a lombok pedig valóban a fülükbe suttognak.
A fentiekhez hasonló alapvetéshez sorolható még az emberi test integritása, amelyet a spekulatív fikció szintén gyakran mérlegre tesz és megkérdőjelez. Annak ellenére, hogy a testünk valójában több milliárd apró élőlénynek ad otthont, amelyek jó esetben szimbiotikus együttműködésben biztosítják az egészségünket, igyekszünk fizikai valónkra oszthatatlan egészként gondolni. A fantasztikus irodalom azonban e tekintetben is felteszi azokat a kérdéseket, amelyek a hétköznapi életben rejtve maradnak. Mi történik akkor, ha a testünk valójában nem csak a miénk? Mihez vezetne az, ha a testünkben zajló folyamatokat valójában egy bennünk élő, másik lény is befolyásolni tudná? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe Moskát Anita kiváló, ökofantasyként is emlegetett regénye, a Horgonyhely. A történet egy olyan társadalmat mutat be, amelyben az emberek nem tudnak nagyobb távolságra eltávolodni a születési helyüktől, hosszabb utazásra kizárólag a várandós nők képesek. Ezt a sajátos jelenséget Moskát egy emberekhez kapcsolódó, velük szimbiózisban élő lénnyel magyarázza, amelynek segítségével elgondolkodtató kérdéseket vet fel ember és természet kötelékéről.
Kevesebb szövegben érhető ugyan tetten, de a jövőnkre kétségkívül nagy hatással lehet annak az alapfeltevésnek a megkérdőjelezése, hogy a természet működése kizárólag a fajok közötti versengésen alapul-e. Maga az elgondolás valójában eleve némileg sarkított leegyszerűsítése a darwini elméletnek, amelyet később a patriarchális alapokon nyugvó globális kapitalizmus sietve magáévá tett. Ennélfogva a szélesebb közönséget megszólítani vágyó szövegekben (filmekben, sorozatokban, képregényekben) a mai napig majdhogynem egyeduralkodó nézet, hogy a legerősebb (legagresszívebb, leginkább maszkulin) szereplő maradhat életben, kerülhet ki győztesen a kalandokból. Érdekes módon a modernkori fantasy-irodalom alapszövegének számító A Gyűrűk Urától szinte teljesen idegen ez a mentalitás. „[É]n a fényes kardot nem azért szeretem, mert éles, a nyílvesszőt, mert gyors, a harcost, mert diadalmas. Én mindezt csak azért szeretem, amit véd”[4] – mondja Faramir, és ez a látásmód, amely szerint a körülöttünk lévő élő és élettelen környezet oltalmazandó érték, az egész szöveget áthatja. Érdemes ebből a szempontból összevetni Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusának első, illetve negyedik kötetét. Az első kötet, A szigetvilág varázslója 1968-ban jelent meg. Évtizedekkel később Le Guin önkritikusan állapítja meg, hogy ebben a kötetben még a klasszikus fantasykre jellemző, gendersemlegesnek álcázott, ám valójában nagyon is patriarchális nézőpontból ábrázolta a világot.[5] Ember és természet viszonya szempontjából is ez a gondolkodásmód a meghatározó az első kötetben, igaz, a varázslók együttműködnek a természettel, de ez a kapcsolódás csak néhány kiváltságos férfi számára érhető el. Az 1990-ben megjelent negyedik kötet, a Tehanu, ugyanakkor már egy társadalmilag marginalizált nézőpontból mutatja be a világot, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az emberek közti hatalmi viszonyok ábrázolására a természeti erőkkel való kapcsolatuk relációjában. Ebből a regényből kiderül, hogyan működik a férfi varázslótársadalom által lenézett „női” mágia, és a szöveg rávilágít arra is, hogy a világ egészét érintő problémák megoldásához a nemek, sőt a különböző fajok együttműködésére van szükség.
Összegezve elmondhatjuk, hogy a fantasyben, amennyiben komolyan veszi önmagát és túllép a zsánerelemek öncélú újrahasznosításán, megvan a lehetőség arra, hogy megkérdőjelezze vagy akár át is írja azokat az ember és környezet viszonyához kapcsolódó alapvetéseket, amelyek korlátoznak minket abban, hogy fenntartható és kölcsönösen előnyös köteléket alakítsunk ki a természettel. Erre elsősorban azáltal válik képessé, hogy tudatosan meghaladja a hétköznapjainkban dominánssá vált, patriarchális, globalista, kapitalista és emberközpontú nézőpontokat. Helyettük leggyakrabban mitikus vagy folklorisztikus előzményszövegekhez nyúl vissza, ezeket újraértelmezi, új kontextusba helyezi. Ahogy a fenti példákban láthattuk, ez a mitikus fantasy esetében gyakran azzal jár együtt, hogy az ábrázolt világ otthonosabbá, élhetőbbé válik – ezzel pedig a szövegek mintegy visszatérnek az öko- előtag eredeti, görög jelentéséhez: oikos, vagyis otthon.
2. Ökokritikai olvasati lehetőségek a gyakorlatban
Miután a fentiekben tisztáztuk, milyen módon működhet a spekulatív fikció szubverzivitása az ember és természet közötti viszony bemutatásában, a továbbiakban igyekszem a már ismertetett nagyobb témák mélyére tekintve, a gyakorlatban is szemléltetni a fantasy ökokritikai olvasatait. Ennek során főként arra fókuszálok majd, miként képesek az ilyen szövegek érdekes megállapításokat tenni a növényekről – amelyek érzésem szerint a leginkább elhanyagolt élőlények a hétköznapokban, és többnyire a fiktív világokban is meghúzzák magukat a sárkányok, griffmadarak vagy idegen civilizációk hátterében. A következőkben olyan szövegekről lesz szó, amelyekben ehhez képest egészen más a helyzet. Dawn Keetley a Plant Horror (Növényhorror) című gyűjteményes kötet bevezetőjében hat pontban összegzi a növényhorror téziseit. Ezeket a téziseket hívom segítségül ahhoz, hogy bemutassam, miért találjuk annyira idegennek és furcsának a növényeket; majd a fantasy-irodalomból vett példákon keresztül rávilágítok arra, hogyan lehet a korábban ismertetett módon kérdésfeltevésre használni ezeket a „furcsaságokat”.
Keetley első tézise kimondja, hogy a növények az ember nézőpontjából szemlélve az abszolút másság megtestesítői.[6] Ha az ókortól kezdve sorra vesszük az enciklopédikus igényű munkákat, láthatjuk, hogy az emberek önmagukat központba helyező logikájuk miatt mindig nehezen tudták beilleszteni a helyváltoztató mozgásra és hangadásra képtelen, sokszor szinte élettelennek tűnő növényeket a világ élőlényeinek sorába. Arisztotelész például úgy vélte, hogy a háromféle lélekből (vegetatív, érző, racionális) a növények mindössze az elsővel rendelkeznek, mivel csak táplálkozásra, növekedésre és reprodukcióra képesek.[7] Napjainkban ezzel szemben már kiterjedt tudományos kutatások folynak a növények kommunikációjának (elektromos jelátvitel, fitoakusztika, kémiai vegyületekkel történő vagy akár a gyökérhálózatokat összekapcsoló gombafonalakon keresztüli kommunikáció) feltérképezésére. Még ennek tükrében is belátható azonban, hogy a növények élettana olyan nagymértékben különbözik az emberétől, hogy az antropocentrikus nézőpontban ragadva nehezen tudunk közelebb kerülni hozzájuk. Milyen szerencse, hogy a fantasztikus irodalom egyik alaptémája az ismeretlennel való szembenézés. Az ismeretlenért pedig nem feltétlenül kell a világűr tágas tereit bejárnunk, sok esetben annyi is elég, ha mélyebbre merészkedünk a városunk határában sötétlő erdőbe. Az elvarázsolt erdő egy olyan toposz a fantasyben, amely kiválóan alkalmazható arra, hogy szembesítse olvasóját az ismeretlen növényekkel.
Amikor toposzként hivatkozom az elvarázsolt erdőre, ezzel egyúttal azt is elismerem, hogy az ilyen helyszíneket felvonultató fantasy-szövegekben a növények kiemelt szerepet kapnak. Ezzel pedig máris reflektáltam Keetley második tézisére, amely azt emeli ki, hogy a mindennapokban az emberek többsége úgynevezett növényvakságban szenved.[8] Ez azt jelenti, hogy a környezetünkben lévő növényeket vagy egyáltalán nem vesszük észre, vagy egyszerűen a háttér részének tekintjük. Zöldterület, mondjuk, anélkül, hogy egyáltalán felmerülne bennünk, hogy az ott található növényeket közelebbről megszemléljük, netán fajonként azonosítsuk. Ezzel szemben a fantasy képes arra, hogy láthatóvá tegye a növényeket, olyannyira, hogy például az elvarázsolt erdők esetében, ezek a helyek már-már nem is színterei, hanem a történetek szereplői lesznek. Erre utalnak az olyan regénycímek, mint például Robert Holdstock World Fantasy-díjat nyert regénye, a Mitágó-erdő, vagy Kleinheincz Csilla elismert magyar folk fantasyje, az Ólomerdő. Szereplővé válik az erdő Naomi Novik Rengeteg című regényében is, bár ez esetben az eredeti cím árnyaltabb (Uprooted).
Keetley további tézisei a növények olyan tulajdonságaira fókuszálnak, amelyek a leginkább idegenek az ember számára. A harmadik tézis kimondja, hogy a növények látszólag megzabolázhatatlan és – az ember szemszögéből nézve – céltalan növekedése riasztó lehet.[9] Úgy gondolom, aki tett már kísérletet arra, hogy kiirtsa a hidraként újranövő vadkomló indákat a kertjéből, az jó úton jár afelé, hogy Keetley állítását megértse. A spekulatív fikció természetesen arra is teret ad, hogy ennél sokkal heroikusabb küzdelmeket kövessünk végig a túlburjánzó növényzet ellen. E tekintetben az elsődleges eszköz a növekedés természetellenes felgyorsítása. Az előző pontban említett regények közül a Mitágó-erdőben és a Rengetegben is találunk példát az erdő eszkalált, kifejezetten az emberi terek ellen irányuló növekedésére. Ezeket a helyzeteket mindkét esetben az teszi igazán érdekessé, hogy a szereplők célja nem a növényzet erőszakos megfékezése. Ehelyett arra keresik a választ, hogy mi okozza az erdő rendellenes viselkedését, és ők maguk emberként hogyan léphetnének kapcsolatba vele a káros folyamatok megállítása érdekében.
A növények azonban nem egyszerűen idegenek, hanem bizonyos szempontból nyugtalanítóan hasonlítanak is hozzánk, olyan mértékben, ami véleményem szerint már közelít a kristevai abjekció fogalmához. Keetley erre a növényekkel kapcsolatos diszkomfortérzetre hívja fel a figyelmet negyedik tézisében, amely szerint a növények testét valójában ugyanolyan vegyületek alkotják, mint az emberét, ráadásul halálunk után a földbe kerülve mi magunk is a növények táplálékává, végső soron tehát növényekké válunk.[10] A fantasztikum számtalan lehetőséget kínál az ember és növény közötti határvonal elmosására. A legjellemzőbb megnyilvánulása ennek a testi hibriditás. Már a modern fantasy forrásszövegeiben is szép számmal találunk növénnyé váló embereket (Daphné, Narkisszosz) vagy éppen növényekből előlépő embereket (A háromágú tölgyfa tündére), és a kortárs fantasyk is alkalmaznak ember–növény hibrideket. Naomi Novik korábban említett regényében például a Rengeteg képes gyümölcsökkel, sőt pollennel megfertőzni az embereket, akiknek testébe ezáltal behatol az erdő, és ha nem tisztítják meg őket, előbb-utóbb maguk is fává alakulnak. Robert Holdstock második Mitágó-regényében, a Lavondyssban a következő metamorfózist írja le. A történet főhőse, Tallis, eljut az erdő szívébe, ahol a legrégebbi mítoszok részese lesz: ennek következtében először fává változik, megtapasztalja az erdőt ebből a másik, idegen nézőpontból, majd végül hosszas hányattatások után újra emberré lesz, de többé már nem lehet ugyanolyan, mint az átváltozás előtt: elszakíthatatlanul az erdő részévé válik.
Keetley ötödik tézise arra hívja fel a figyelmet, hogy hiába használja az ember sokszor gátlástalanul a növényeket saját, rövidtávú haszna és jóléte érdekében, tudat alatt tisztában van az általa okozott kárral, és tart a növények „bosszújától.”[11] Úgy gondolom, kevés dolog lehet olyan ékes példája az antropocentrikus gondolkodásnak, mint azt feltételezni a növényekről, hogy emberként reagálva, szándékosan ártani akarnának bántalmazóiknak. A természet azonban, ha nem is akarattal, de előbb-utóbb valóban „visszavág,” mégpedig oly módon, hogy épp az emberi tevékenység következményeként megszűnik otthon lenni, és élhetetlenné válik az ember számára. Ez pedig egy rendkívül aktuális kérdés a kortárs spekulatív fikció számára. Szorosan idekapcsolódik az a problémakör is, hogy bevonhatóak-e a növények az etikai diskurzusba. Hiába bizonyította a természettudomány és a növényfilozófia egyaránt, hogy a növények is érző, kommunikáló lények, amelyeket ugyanúgy megillet az élethez való jog, a mindennapok gyakorlatában ezen a téren továbbra is a mérlegelés nélküli antropocentrizmus uralkodik. Ha egy fa „útban van,” nagyobbra nőtt a vártnál vagy nem hozott elég gyümölcsöt, akkor kivágják, és csak a legritkább esetben veszik figyelembe a fa odvában fészkelő fakopáncs helyzetét. Ebből a szempontból a nem emberi szereplőket fókuszba hozó, az antropocentrikus nézőpontokat meghaladó fantasy-irodalomnak nagyon fontos érzékenyítő szerepe lehet. Novik fent említett, ifjúsági szövegként is olvasható regényében például egy fiatal lány, Agnyeska útját követhetjük végig, aki varázslótanoncként tudatosan próbál egy olyan mágikus nyelvet kialakítani saját tapasztalatai alapján, amelynek segítségével kapcsolatba léphet a Rengeteggel. Ezzel szeretné megakadályozni azt, hogy az antropocentrikus gondolkodásmódot meghaladni képtelen állami mágusok elpusztítsák az erdőt.
Keetley hatodik tézise lényegében azt mondja ki a növényekről, amit feljebb megállapítottunk a fantasy-irodalomról: a növények puszta létezésükön keresztül megkérdőjeleznek az ember által alapvetőnek gondolt fogalmakat és kategóriákat.[12] Ilyen például az élet és halál között húzódó határvonal. Mikortól tekintünk egy növényt halottnak? A földben nyugvó mag halott, amíg ki nem csírázik? És a levágott gyümölcsfagally, ami vízbe téve kivirágzik? És a kivágott fa tönkje, amelyik sarjakat hajt? Nemrég egy olyan jelenséget is leírtak, hogy egy kivágott fa tönkje életben maradt, mivel a gyökérrendszere a gombafonalakon keresztül továbbra is részt vett az erdő tápanyagkörforgásában.[13] Hasonlóan érdekes határátlépés az ember önazonosság-tudatát meghaladó növényi identitás kérdése. Erre érdekes példa lehet Magyarország egyik legidősebb hársfája, amely Somogy megyében, Szőkedencsen található. A fa korát hétszáz év körülire becsülik. Ez a többtörzsű hárs azonban egy korábban kivágott fa sarjhajtásaiból jött létre. Vajon ez a fa azonosnak tekinthető a korábbival? Ha igen, hány éves valójában? Ezekre a kérdésekre valós világunk értelmezési keretei közt nehéz egyértelmű válaszokat adni. Létrehozhatunk azonban olyan fiktív tereket, amelyekben ezek a bonyolult kérdések is megválaszolhatók. A Robert Holdstock Lavondyssában megjelenő, fentebb már említett metamorfózis-történetben például a ciklikus ismétlődés egyértelműen a halál fölé rendelődik, a fává változó és növényként elpusztuló Tallis újra emberré válhat.
A hat tézist és ezek alkalmazását a növényeket bemutató fantasyben úgy lehetne összefoglalni, hogy az ilyen típusú szövegekben nem pusztán az a lehetőség adott, hogy a növényeket láthatóvá tegyük, hanem sok esetben a növények maguk is ágenssé válnak a történetben. Ez az ágensség természetesen több formában is jelentkezhet. A legegyszerűbb módjának klasszikus példái a Vasudvard ellen vonuló, szinte teljes mértékig antropomorfizált, tudattal és akarattal rendelkező entek A Gyűrűk Urában. Ebben az esetben egyértelmű, hogy a rájuk ruházott emberi adottságok teszik lehetővé, hogy az entek cselekvő szerephez jussanak. Naomi Novik Rengetegében szintén találunk sétáló fákat, itt azonban az ágencia burkoltabb formában, az erdő által terjesztett „fertőzés” képében is megjelenik. Különösen érdekes példáját látjuk a növények cselekvőképes lényként való ábrázolásának Robert Holdstock Mitágó-regényeiben.[14] Ezekben a szövegekben ugyanis az erdő nem az emberek testével, hanem a tudatukkal létesít kapcsolatot, felméri a tudattalanban található tartalmakat, és azokat felhasználva építi fel saját belső tereit. Holdstock elgondolása szerint minden ember tudattalanja tartalmazza a jégkorig visszanyúló mítoszaink különböző változatait, és kisebb vagy nagyobb mértékben mindannyiunk élete emlékeztet valamilyen ősi narratívára. Az erdő ezeket a kollektív tudattalanban rejtőző képeket használja fel és kelti életre. Így történhet meg, hogy a Mitágó-regények szereplői egy látszólag kis területű erdő mélyére hatolva évszázadokkal, sőt évezredekkel korábbi erdőkben találják magukat, mitöbb, az ezekhez az erdőkhöz tartozó mitológiai alakokkal is szembetalálkozhatnak. Mindezt a varázslatot pedig az erdő fái viszik véghez anélkül, hogy ők maguk bármilyen módon emberszerűvé válnának.
Ajánlott olvasmányok
Biopoétika különszám, Prae, 2018/I.
Boldizsár Ildikó: Mesék a csodakertről: Az egyetlen Földért, Magvető, Budapest, 2019.
Katona Ágota: Kezdetben, mégis vihar, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2021.
Lányi András: Az ember fáj a földnek: Utak az ökofilozófiához, L’Harmattan, Budapest, 2010.
Stefano Mancuso –Alessandra Viola: A fák titkos nyelve. A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai, ford. Rabi Éva, Kossuth, Budapest, 2016.
Péczely Dóra szerk.: A ránk bízott kert, Prae, Budapest, 2021.
Peter Wohlleben: A fák titkos élete. Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Egy rejtett világ felfedezése, Park, Budapest, 2018.
Peter Wohlleben: A természet rejtett hálózata, Park, Budapest, 2018.
Sirokai Mátyás: Lomboldal, Jelenkor, Budapest, 2020.
Suzanne Simard: A bölcs erdő titkai. Az anyafa felfedezése, Open Books, Budapest, 2021.
Zelei Anna: Az elveszett erdő. Avagy, hogy vannak a magyar erdők, ki vigyáz rájuk, van-e jövőjük?, Fekete Sas, Budapest, 2022.
[1]Marek Oziewicz: Speculative Fiction, Oxford Research Encyclopedia of Literature, 2017. március 29., https://oxfordre.com/literature/view/10.1093/acrefore/9780190201098.001.0001/acrefore-9780190201098-e-78 (utolsó megtekintés: 2022. 05. 06.).
[2] Rosemary Jackson: Fantasy: The Literature of Subversion, Routledge, New York, 1991, 12.
[3] Ursula K. Le Guin: The Critics, The Monsters, and the Fantasists, The Wordsworth Circle, 38. évf., 1–2. sz., 2007. tél–tavasz, 83–87, különösen 87.
[4] J.R.R. Tolkien: A Két Torony, Európa, Budapest, 2002, 347.
[5]Ursula K. Le Guin: Earthsea Revisioned. Cambridge: Children’s Literature New England, 1993, 12.
[6] Plant Horror: Approaches to the Monstrous Vegetal in Fiction and Film, szerk. Dawn Keetley – Angela Tenga, Palgrave Macmillan, London, 2016, 6.
7]Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2016., https://doi.org/10.1556/9789630598156 (utolsó megtekintés : 2022. 05. 06.).
[8] Plant Horror, 10.
[9] Plant Horror, 13.
[10] Plant Horror, 16.
[11] Plant Horror, 19.
[12] Plant Horror, 22.
[13]Ruby Prosser Scully: Tree stumps that should be dead can be kept alive by nearby trees, New Scientist, 2019. júl. 25., https://www.newscientist.com/article/2211209-tree-stumps-that-should-be-dead-can-be-kept-alive-by-nearby-trees/ (utolsó megtekintés: 2022. 05. 02.).
[14] A sorozat hét kötete nem egyetlen cselekményfolyamot alkot, és bár bizonyos szereplők több kötetben is felbukkannak, valójában a szövegekben megjelenő Ryhope-erdő jelenti az összekötő elemet. Magyarul az első két kötet, a Mitágó-erdő (2013) és a Lavondyss (2015) jelent meg a Gabo gondozásában.