Emberek indulnak a ház felé szamárral,
ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak,
jönnek felénk a köves úton,
kendős nők és alacsony, fekete férfiak,
életükben először látnak autót,
és rám nevet egy lány foghíjasan.
Mintha nem lennének ott, úgy beszéljük meg,
hogy nagy a szél, de ez az első tavaszi nap,
ne maradjunk a házban, reggelizzünk odakint,
és pontosan tudjuk, hogy a laza véleménycsere,
a hosszúra nyúló, kényszeredett lamentálás,
az álláspontok enervált ütköztetése
valójában mire megy ki, milyen célt szolgál.
Ők továbbra is körülöttünk téblábolnak,
a szamár kifejezéstelen tekintettel néz,
mint aki a kocsit látva megsejt valamit,
hogy holnaptól ők lesznek festett díszeink,
kerti törpék és ronggyal kitömött állat.