Pál József életművében az 1790 — Határ és szabadság az irodalomban című kötet az 1988-ban megjelent A neoklasszicimus poétikája (Akadémiai) párdarabjának tekinthető. Már abban a monográfiában kirajzolódtak Pál megközelítés- és írásmódjának azon legfontosabb jellegzetességei, amelyeket a 18. és 19. század fordulójának irodalmi, művészeti és szellemtörténeti jelenségeinek értelmezése során ezúttal is mozgósít. Az elemzések mögött széles perspektívájú filozófiai és eszmetörténeti érdeklődés (nem pedig például a Pál által szerkesztett Világirodalom [Akadémiai, 2005, 18] előszavában „szürkének” nevezett valamelyik kortárs irodalomelméleti iskola szempontjai) érzékelhetőek. Az irodalom vizsgálata nem választható el a társművészetekétől (itt talán szabad megjegyezni, hogy a szerző édesapja és bátyja is szobrász, a családi inspirációról egy interjújában olvashatunk[1]). Az elemzés nagy ívű szellemtörténeti folyamatok felvázolására törekszik (szemben például a különféle újhistorista irányzatok mikroszintű kontextus-felvázolásaival). A magyar irodalom és a „nagy” európai (olasz, francia, német, ritkábban brit) irodalmak egymástól elválaszthatatlanként jelennek meg. A szerző párját ritkítóan szerteágazó ismeretanyagát a legizgalmasabb kapcsolódási pontok feltárásával és összehasonlítások kidolgozásával teszi értékessé. Kiemelném azt az itthon meglehetősen ritka, de számomra nagyon szimpatikus megoldást is, hogy minden idézet magyar fordításban és eredeti nyelven is szerepel.
A két kötet azonban mind a szerkezetüket, mind a témájukat tekintve különbözik. A neoklasszicizmus-könyvben is esettanulmányok követnek általános fejtegetéseket, ám a kettő kapcsolata mindig világos marad, és sehol nem fenyeget az a veszély, hogy előbbi szétfeszíti az utóbbi kereteit. Az új kötet esetében az volt a benyomásom, hogy mind a címben szereplő dátum, mind a két kulcsfogalom inkább hívószavakként, metaforákként működnek, amelyek köré mind az átfogó gondolatmenetek, mind a konkrét elemzések rendeződnek. Az egyes újra meg újra fölülkerekedik az általánoson. A kötet szerkezeti kérdéseit két már megjelent recenzió is alaposan tárgyalja,[2] így erről csak annyit jegyeznék meg, hogy ez tökéletesen meg is felel a két kötet tézisének. A korábbi munka ugyanis éppen a belső feszültségeken felülkerekedő rendet írja le, míg az új könyv a határok (a francia forradalomban megtapasztalt) átszakadásának többnyire csalódásként megélt tapasztalatáról szól.
A neoklasszicizmust Pál nagyszabású szintézisként írta le, amely képes volt még a „romantikus hangulato[ka]t és indulato[ka]t” is megtartani a „neoklasszicizmus formai keretei” között (23). A Vajda György Mihály által kidolgozott modellre építve két nemzedéket különít el a neoklasszicizmuson belül: „az első a francia forradalommal nőtt nagyra, cselekvő részesei ők az eseményeknek (Goethe, Schiller, Alfieri [a magyar irodalomból Kazinczy] stb.), s a forradalom általában konzervatív irányú politikai fordulatot hozott életükben”, a második nemzedéket pedig a politikától való menekülés jellemzi, „a költők illúziókba menekültek, az antik szépség újraélésében keresték a vigaszt” (pl. Chénier, Foscolo, Hölderlin, Keats és Berzsenyi). Angolosként muszáj itt megjegyeznem, hogy az elmúlt jó húsz év szakirodalma éppen Keats (és köre) költészetének politikai aspektusait hangsúlyozza. A kor esztétikai elméleteit Pál az imitáció-elv különféle modernizációiként elemzi: a szelekció, korrekció és más elvek alapján az utánzás tárgyául szolgáló természet fogalma újradefiniálható lett, s a neoklasszicimus egyik nagy teljesítménye az alakító (de szigorú értelemben nem teremtő) emberi elme és a természet közötti egyensúly fenntartása. A természet idealizálásának fő mintáját a nagy régészeti feltárásokat követően az antik szobrokban vélték megtalálni (Winckelmann). Hasonlóképpen egyensúlyt hoz létre például Goethe és Schiller művészetelmélete szabály és szabadság, ízlés és eredetiség, zseni és természet, ész és szenvedély között (77–79). Az egyensúly alkotáspszichológiai feltétele (pl. Winckelmannál, Diderot-nál) az, hogy „a felkorbácsolt szenvedélyek után, a nyugalomhoz való visszatérés a művészi pillanat” (63). Társadalmi szempontból a neoklasszicizmus a polgárság érdekeinek és ízlésének felel meg, ideológiáját tekintve „republikánus” és „demokratikus” irányzat. „A francia forradalmat megelőző években a célratörő, racionalista polgárság felismerte, hogy az emocionális poétikák öncélú lázongása, a valóságot és a társadalmat megvető, pusztán belső hangokra, isteni sugallatra figyelő művészet a fennálló társadalmi rendet konzerválta” (142).
Az új kötetnek már a címe is jelzi, hogy az itt vizsgált szellemi folyamatok nem a forradalmat megelőző optimizmusból, hanem inkább a forradalom valós alakulása okozta csalódásból születtek. Az 1790 szinte minden fő ponton A neoklasszcizmus komplementer kötetének tekinthető. Itt hangsúly esik a „felvilágosodásellenes” mozzanatokat is tartalmazó Sturm und Drangra és a preromantikára. Olyan irányzatokra, amelyek a szabályok adta kereteket „bilincsnek érezték, amitől szabadulni akartak” (19). A fő elemzések a nagy határátlépőkről szóló művekre (Faust; Don Juan) irányulnak. A társadalmi szerepmintákat vagy olyan értelmiségiek adták, akik kudarcot vallottak politikai eszméik megvalósításában (pl. Platón), vagy olyanok, akik reménytelennek ítélték a közéleti szerepvállalást (pl. Montaigne). Míg a neoklasszicizmus leírásában az egyensúly volt minden, itt az egyensúly- és mértékvesztés problémáival találkozunk, elsőként a zseni-elméletek köréből. „Az ízlés szabályai hiába próbálják megkötni, a zseni inkább széttöri ezeket” (35). Pál mindig alapos szövegelemzések után von le konklúziókat, azokat azonban esetenként (mint itt is) számomra túlságosan is kiélezett formában fogalmazza meg. Hiszen ő maga idézi ugyanezen a lapon Diderot-tól, hogy a zseni „szabályos haladásával sohasem lép ki a természettel való egyformaságból.” Azt hiszem, pusztán a kötetben tárgyalt művek alapján hasonlóképpen árnyalni lehetne a bevezető fejezetek néhány, számomra túlságosan tankönyvízű mondatát („A költészet megszabadult a szabályoktól” [38], „a teremtő zseni korlátok nélküli hatalommal és szabadsággal akar rendelkezni” [39]), s az itt tárgyalt (proto-)romantikus Prométheusz- és Sátán-kultusznak és titanizmusnak is könnyen megmutathatóak az ironikus, esetenként humoros, vagy intelemszerű elemei (pl. Byron, Mary Shelley). A bevezetés ezen túl tárgyalja, hogy a plasztikus művészetek helyett itt a zene lesz példamutató az irodalom számára, illetve kitér a végtelen csábításának és az elvágyódásnak a motívumaira.
Az elméleti fejezetek után következő tanulmány Hermész és Orpheusz mitológiai alakjára és a nevükhöz kötődő misztikus irányzatokra koncentrál: mindketten a végső határt lépték át élet és halál között, s ezáltal mind a ketten titkos tudás birtokosaivá váltak. Ez a fejezet két okból is különösen érdekes: egyrészt a komparatisztika szempontjából mutat ki rendkívül érdekes hasonlóságokat például Kazinczy Orpheus (1790) című folyóirata és Goethének vagy éppen Mozartnak az illuminátusok, a szabadkőműves-mozgalom és más misztikus tanokat is valló csoportok iránti érdeklődése között. Túl a konkrét elemzéseken ez segít megérteni, hogy a racionalista és a misztikus tendenciák gyakran egymástól szétválaszthatatlan formában jelentek meg a 18. században; talán nem véletlen, hogy több európai nyelvben azonos szó fejezi ki a meg- és a felvilágosodást (84).
A művészeti ágak szinergiája című fejezet azt tárgyalja, hogy míg a neoklasszikus költők számára „a fenséges a szoborszerű alakban megjelenő heroikus erkölcsi nagyság” (137), addig az emocionálisabb irányzatok a zenében kerestek inspirációt. A két késztetés elméleti szinten például Schiller naiv és szentimentális költészettel kapcsolatos gondolataiban fogalmazódik meg, konkrét művészi példát pedig Alfieri Saul (1782) című tragédiája kínál. Ebben izgalmas módon a két tendencia két egymást követő generáció ellentéteként jelenik meg: Saulra éppen a fent említett szoborszerűség jellemző, a rá vonatkozó drámai nyelv elsősorban vizuális természetű, míg Dávid, a jövő embere nagyszerű zenész. A szavak és a zene tökéletes egymásra találását Mozart és Lorenzo Da Ponte Don Giovannijában (1787) látja Pál. Az opera ezen túl is megtestesíti a korszak számos fő tendenciáját: szabadságvágyát, libertinizmusát, a kőszobor vendégségbe hívásának hübriszét.
Az utazási irodalomról szóló rövidebb fejezet után a halálábrázolás különféle problémáiról olvashatunk: a neoklasszicizmus ideálja a szenvedésen, akár a haláltusa fájdalmán fölülkerekedő emberi nagyság megjelenítése volt. Ennek leghíresebb példái a Laokoón-szoborcsoport különféle értelmezései Winckelmanntól, Lessingtől, Goethétől, s a fájdalom kifejezhetőségének határai (elsősorban Lessing kezén) a különféle művészeti ágak határainak kérdésévé válnak. Foscolo és Csokonai bizonyos versein, Canova szobrain és síremlékein keresztül értelmezi Pál a halál nagy határátlépésével kapcsolatos reprezentációs hagyományokat és hiedelmeket.
Az utolsó fejezet a Faust üdvözülése (Kegyelem és küldetés a Commediában és a Faustban) címet viseli, és szinte a könyv összes motívuma összeér benne: Goethe képessége ellentmondónak tűnő tendenciák szintetizálására, a határátlépés motívuma, a halál és a lélek halhatatlanságának tematikája, a szabadságvágy, a polgárság történelemformáló szerepének kérdése, a modernség természete. A könyv tehát Faust megváltásával a lehető legmagasabb ponton zárul, és az olvasóra marad a feladat, hogy valamiféle konklúzióra jusson, illetve hogy továbbgondolja a könyv által fölvetett dilemmákat és összefüggéseket.
Végezetül egy kérdést említenék, amelyet részben A neoklasszicizmus és az 1790 publikációs dátumai, részben az új kötet fülszövegének a következő mondata juttatott az eszembe. „A politikai állapotokra adott írói reakció egyetemes érvényű: mit jelent egy (politikai) rendszer határainak lebontása, mit a »szabadságra jutás«, s mi történhet azután?” Van-e tehát összefüggés aközött, hogy a forradalom előtti optimizmusra támaszkodó neoklasszicista poétikát tárgyaló könyv éppen 1988-ban jelent meg, a felvilágosodott polgári haladásba, a demokratikus fejlődésbe vetett hit elbizonytalanodásából fakadó művészi és művészetelméleti teljesítményeket elemző tanulmány pedig 2012-ben? E kérdésre persze nem kapunk választ, de Pál József tanulmányai — közvetlen filológiai és poétikatörténeti jelentőségükön túl — meggyőznek a téma ma is élő izgalmasságáról, arról, hogy érdemes kételyeinkkel, reményeinkkel, dilemmáinkkal továbbra is a felvilágosodás korához fordulni.
Megjelent a Műút 2013041-es számában
[1] http://www.arts.u-szeged.hu/hirek/2013-februar/pal-jozsef?objectParentFolderId=14515
[2] Török Lajos, Irodalomtörténet, 2012/4, 554–558; Komáromy Zsolt, BUKSZ, 2012/3–4, 296–299