Janovot, közismertebb nevén Vibrátort még a szülőfalumból, Novoséból ismertem. Esszenciális tremorral rendelkezett, tünete a remegés. Sofőr volt, a Novoséba látogató turistákat kísérte, egyrészt a testi épségükért felelt, másrészt arra felügyelt, hogy a látogatók ne tegyenek kárt semmiben.
Nem beszélgettünk még soha.
— Beszélnem kell veled — állított meg. Nyárias idő volt. Húsz fok.
— Velem?
— Igen. Új autóm van — mutatott rá az út szélén álló mélykék dobozra.
— Zsír — állítottam.
— Tudtad, hogy Zaleszjén vannak forró pontok? Mindezt közönyösen, hadarva adta elő.
— Tényleg? Ki mondta? Ismerős mondat.
A határon belülre, Zaleszjére utaztunk, ahol a radioaktív sugárzás viszonylag magas. Úton voltunk, előttünk Zaleszje, mögöttünk Novose, a távolban meggyulladt egy szemétdomb, az autóban a motor, Janov beindította a remegést. A besötétített ablakok derengésében füstös volt a homály, ossziáni a köd.
Úton lenni béke.
Azon kaptam magam, hogy már rég nem gondolkodom semmin. Janov érdes, ráncos bőrét lestem álmos szemekkel, melyet 40 éve horzsol a Világegyetem. A Világegyetem öregít. De remegést is okozhat. Meg álmosságot. Kár, hogy nem tetszik Janov, gondoltam, beleülhetnék, a belső üresség miatt. Huszonhét éve nincs bennem semmi.
Nem a remény vitt, sem a félelem.
Olyan sugárdózist akartam, hogy szúrjam pinán magam.
A határőr terepszínű ruhájára rá volt hímezve a vércsoportja. — Nulla — dünnyögte Janov, akinek volt valami a sötét szemében, talán részvétféle a határőr iránt.
— Mit hoz a csomagjában? — hadarta a vámos.
— Amit szabad — válaszoltam.
— És tudja, hogy mit nem szabad?
— Azt nem — vallottam be.
Minden stimmel. Így utazunk már a sugárzásban. Janov remeg stb, álmos vagyok és személytelen, mint a Kozmosz, mögöttünk a határ, két oldalt a Vörös erdő.
Kinn esni kezd, nincs sok dolog, próbálunk élni novemberben is, forró pontokat keresni, mert szeretjük a Világegyetemet, régebben persze jobban sikerült, most már nehezebb, meszesebb. Janov felidéz valamiféle gyerekkori kerti ugrándozásokat, nevetéseket, biciklizéseket, amikor nem volt itt még ez az árny, mely elsötétítette az emlékezést is, megmérgezte a kertet, és hirtelen minden hatalmat átvett, nem maradt semmi, csak egy kis szalma a padláson, ahová este odahever és riadtan hallgatja az árny fürge és biztos lépéseit. Nekem is rémlenek valamiféle csiribiriségek, integetések, összevisszaságok, kerti ágak, de lényegében nincs egy álmom, egy gondolatom, egy érzésem, mely rámtalálna. Kábultan remegek, nincs rálátásom. Hiába csüng alá, ingaként leng, jobb-bal, bal-jobb, a kilátást biztosító ablakra rögzített tükrön a nyaklánc-kereszt.
Arra is homályosan emlékszem, hogy Janov leállítja a motort, sétálni hív a veres színű fenyők közé, csak az éktelen nagy kék foltok a karjaimon, a lábszáraimon, biztos belerúghat tehetetlenségében, rémlik a takonytól és könnytől összemaszatolt arcom, furcsa, hogy látom a saját arcom, pedig nem is függ fölöttem tükör.