A vaskorszak után

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben
sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett
szerelmek előbb a híd törött korlátjába,
aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár
falába költöztek, és mikor a pohár is eltört,
rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt
egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók
súlyával menekülünk, de már az első hegyen
karavánba zár egy kamion. Innen csak
katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok
az árnyakat nem riasztják. A történelem itt
elhagyott ipari terület. A vaskorszak után
senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban
bomló rémeket hívnak az őrület ellen.
Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók
még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést
az áldozat sosem látja meg, a halált daráló
gépezetről ezután sincs mit mondanunk.

Megjelent a Műút 2013041-es számában