Az Igazság pillanatai? című kötetben szereplő huszonkét tanulmány szerzője azt a feladatot tűzte ki célul, hogy válaszoljon Tőzsér János 2018-ban megjelent könyvének, Az igazság pillanatainak a filozófiai megismeréssel szemben támasztott metaszkeptikus kihívására. A tanulmánykötet előzménye egy 2019-ben ugyanezzel a céllal tartott konferencia volt, a tanulmányok tehát nagyobbrészt az itt elhangzott előadások átiratai.
Amennyiben egy könyv sikerét az olvasóközönség nagyságán mérjük, s egy filozófiai munka esetében azon, hogy át tudja-e törni azt a falat, amely a hagyományosan ezoterikus filozófiai diskurzust elválasztja az igazságra szomjazók „hétköznapi” igényeitől, akkor Az igazság pillanatai mindenképpen sikeresnek mondható. Ennek az egyik oka nyilvánvalóan Tőzsér könyvének gondolatmenetében rejlik, amely egyszerűbb, világosabb és – tehetnénk hozzá – provokatívabb már nem is lehetne. Tőzsér állítása röviden összefoglalva a következő: a filozófia episztemikus vállalkozás, mivel az a célja, hogy filozófiai problémákat oldjon meg, filozófiai igazságokhoz jusson el. Ám szembetűnő, hogy a filozófusoknak a filozófia 2500 éves története során egyetlen filozófiai problémát sem sikerült megoldaniuk. Nincs ugyanis olyan fontosabb filozófiai probléma, amelyet akár csak megközelítően konszenzus övezne. Ideje lenne tehát levonni a megfelelő következtetést: a filozófia igazságkereső módszerei rosszak, a filozófusok pedig jobban tennék, ha felfüggesztenék filozófiai nézeteiket. Tőzsérnek ez az első, egy hipotetikus „külső szemlélő” nézőpontjából megfogalmazott metaszkeptikus konklúziója. A szerző második szkeptikus érvében bemutatja, hogy a filozófiai problémák megoldhatatlansága ezeknek a problémáknak a sajátos természetével függ össze. A filozófiai problémák szerinte abból keletkeznek, hogy „egymással inkonzisztens propozícióhalmazok iránt érzünk episztemikus vonzalmat.” Vagyis ahhoz, hogy kidolgozzunk egy koherens filozófiai elméletet, mindig fel kell adnunk legalább egy olyan intuíciónkat a dolgok állásával kapcsolatban, amelyet alapvetően vonzónak tartunk. Mivel lehetetlen megegyezni abban, hogy mely episztemikus vonzalmunk tartalmazza az igazságot s melyik nem, ezért a problémákra adott megoldási javaslatok nem lehetnek konszenzuálisak. Végül is a széttartó episztemikus vonzalmainkért Tőzsér a „fogyatékos episztemikus felszereltségünket” teszi felelőssé. Így episztemikus esendőségünk megtapasztalása és belátása válik a filozófiai metaszkepticizmus sajátos igazságává.
Mi következik mindezekből? Vajon fel kellene hagynunk a filozófia művelésével? Tőzsér szerint korántsem. Az igazság pillanataiban néhány javaslata is van azt illetően, hogy miképpen tekintsünk a filozófiai tevékenységre a metaszkeptikus konklúzió levonása után. Először is, a filozófiának nem alábecsülendő instrumentális haszna van – a filozófiai diskurzus a kritikai gondolkodás magasiskolája. Másodszor, a fent említett episztemikus esendőség megtapasztalása „episztemikus szerénységhez” és intellektuális önismerethez segíthet hozzá, vagyis a filozófia művelésének fontos morális vonatkozásai is vannak.
A könyv végén olvasható „vigasztaló” javaslatok a filozófia művelésének értelméről, úgy tűnik, hogy nem tompították a végkövetkeztetés élét, miszerint „fel kellene adnunk filozófiai nézeteinket”. Az igazság pillanatai? című válaszkötet szerzői számára Tőzsér gondolatmenetének konklúziója különböző okok miatt nem elfogadható. A kötet szerkesztői aszerint csoportosították a tanulmányokat, ahogyan azok az eredeti gondolatmenet különböző lényegi pontjait kiemelve fogalmaznak meg kritikát. Több szerző érvel amellett, hogy a filozófia elsősorban nem episztemikus vállalkozás (Demeter Tamás és Pete Krisztián), illetve amennyiben mégis annak tekintjük, akkor is valamiféle más módon kell meghatároznunk, továbbá Tőzsér leírása annyira pontatlan, hogy nem építhetünk fel rá metaszkeptikus érvelést (Herpai Csaba Sándor, Kocsis László, Gyarmathy Ákos, Sutyák Tibor, Barcsi Tamás). A következő csoportba azok a szerzők tartoznak, akik nem értenek egyet Tőzsér metaszkeptikus stratégiájával, mivel az vagy jól kimutathatóan öncáfoló (Márton Miklós, Szabó L. Imre, Bárány Tibor), vagy néhány fontos szempontból mindenképpen korrekcióra szorulna (Pöntör Jenő, Lautner Péter, Schmal Dániel, Paár Tamás). Ezek után azok a tanulmányok következnek, amelyek szerzői szerint a filozófiai disszenzus megléte nem dönti el azt a kérdést, hogy feladjuk-e filozófiai álláspontunkat vagy sem (Hankovszky Tamás, Bernáth László, Komlósi Andrea, Eszes Boldizsár). Végül a kötet utolsó tematikus egységét azok az írások képezik, amelyekben a szerzők a nyugati filozófiai hagyományon kívülre tekintenek, és továbbgondolják Az igazság pillanatai egyes állításait (Bekő Éva, Gébert Judit, Dombrovszki Áron). Az utolsó fejezetben pedig Tőzsér osztja meg önkritikus gondolatait a saját könyvéről az olvasóval, valamint egyenként válaszol a tanulmányok szerzőinek.
A következőkben vegyünk szemügyre néhány ellenvetést és megjegyzést Tőzsér metaszkepticizmusával kapcsolatban. Sutyák Tibor szerint (Tizenkét dühös megjegyzés Tőzsér János Az igazság pillanatai című könyvéről) Tőzsér túloz, amikor alapvetően sikertelen episztemikus vállalkozásként jellemzi a filozófiát. Meglátása szerint ugyanis a filozófia története a filozófiai problémák természetének, e problémák tétjeinek és egyre kifinomultabb fogalmi összefüggéseinek feltérképezéseként is felfogható, s amennyiben feltesszük, hogy ezek a problémák nem teljességgel értelmetlenek, annyiban nincs okunk kételkedni benne, hogy az idők során igenis szert tettünk valamiféle filozófiai tudásra, és létezik valamiféle filozófiai haladás (ezt egyébként bizonyos mértékig Tőzsér is elismerte). Továbbá nem túl meggyőző tagadni, hogy a „filozófiai laborba”, vagyis a filozófiai diskurzusba való belépéskor problémákat találunk ott, ahol eddig nem voltak, és új megfontolások lépnek a korábbi, hétköznapi, reflektálatlan megfontolásaink helyére, ez tehát – mondja Sutyák – kétségkívül tudás, méghozzá olyan tudás, amelynek episztemikus értéke van.
Barcsi Tamás és Bekő Éva írásai (Filozófia, önmegismerés, terápia; Metafizikai igazságok és a szenvedés megszűnése: az ind filozófia mint episztemikus vállalkozás és mint terápia) azért érdekesek, mert egy olyan hagyományra hívják fel a figyelmet a nyugati (és a keleti) filozófiában, amelyet valóban nehézkesen lehetne minden további nélkül besorolni az „episztemikus vállakozás” rubrika alá. Ez nem más, mint a filozófia életgyakorlatként és lélekterápiaként való felfogása, amely már a hellenisztikus filozófiai iskolákban, legfőképpen a sztoikusoknál is megtalálható, de akár olyan 20. századi fejleményekre is gondolhatunk, mint az egzisztencialista törekvésekre, valamint a filozófia művelésének alternatív kísérleteire a század hatvanas éveitől (filozófiai terápia, filozófiai praxis, közösségi filozófia stb.). A keleti tanításokban pedig soha fel sem merült, hogy el lehetne választani a doktrínák episztemikus magját a különböző meditációs technikáktól és életszabályoktól.
Komlósi Andrea tanulmányát (Egyet nem értés és episztemikus kockázat) legfőképpen azért érdemes kiemelni, mert meggyőzően bemutatja, hogy bár Tőzsér a könyvében alkalmazott metaszkepticizmus „külső nézőpontja” miatt elutasítja, hogy érdemben foglalkozzon a disszenzusra vonatkozó meglehetősen kiterjedt metafilozófiai irodalommal, álláspontja mégis elhelyezhető ebben a koordinátarendszerben (érdemes egyébként ezzel kapcsolatban átfutni a Stanford Filozófiai Enciklopédiájának Disagreement szócikkét). Tőzsér a disszenzus episztemikus vonatkozásait tekintve tulajdonképpen a konciliacionizmus álláspontján van, ami szerint, ha két episztemikusan egyenrangú fél között nincsen egyetértés egy adott kérdés kapcsán, akkor – mivel álláspontjaik is egyenrangúak – jó indokaik vannak arra, hogy felfüggesszék a nézeteiket. Ezzel szemben áll a steadfast-nézet, amely szerint a feleknek akkor sincs okuk feladni az álláspontjukat, ha episztemikusan egyenrangú felekként nem értenek egyet egymással. Komlósi tanulmányában ezt a két alternatívát túl kizárólagosnak tartja, és bevezet egy harmadik elképzelést, az episztemikus konzekvencializmust, amelynek értelmében disszenzus esetén éppen azért nem kell felfüggeszteni a filozófiai nézeteinket, mert az akadémiai keretek között működtetett egyet nem értésnek a jövőt illetően episztemikus haszna van. Végül Eszes Boldizsár (Nagy kérdések, nagy kép, nagy adatok – Az igazságról és a filozófia lehetőségeiről a tudományok korában) szerint a filozófiai problémák nincsenek olyan messze a természettudományos problémáktól, mint ahogyan Tőzsér sugallja. Vagy ahogyan ő fogalmaz: „szinte már nincs olyan filozófiai probléma, amelynek megoldásánál valamilyen mértékben ne számítanának relevánsnak a tudományos ismeretek…” (338.) Eszes tehát úgy látja, hogy a természettudományok képesek közelebb vinni bennünket a filozófiai problémák megoldásához, míg a filozófiának megmarad az a szerep, hogy közvetítsen a tudományos fogalomhasználat és a hétköznapi fogalomhasználat között.
A szerzőket leginkább két problémahalmaz foglalkoztatta – a legtöbb írás ezek köré csoportosul, valamint szinte minden írás érinti őket. Tőzsér a kötet végén olvasható reakciójában maga is elismeri e két téma központi jelentőségét, és úgy gondolja, hogy a saját válaszai valóban alapos újragondolásra szorulnak. Az egyik ilyen problematika a „filozófia mint episztemikus vállalkozás” kérdése – Tőzsér elfogadja, hogy nem definiálta kellő pontossággal a fogalmat. A másik fő probléma Tőzsér metaszkepticizmusával az, hogy öncáfoló. Először vegyük szemügyre ez utóbbi kérdést!
Márton Miklós és Szabó L. Imre (Miért lehetünk meta-metaszkeptikusok? A disszenzusból vett érv kritikája; Egy szkeptikus paradoxonjai) kritikái világosan megfogalmazzák a problémát. Tőzsér gondolatmenetének az egyik konklúziója az, hogy „a filozófusok normatív értelemben véve nem hihetik azt, hogy filozófiai álláspontjuk igaz.” Mármost elsőre úgy tűnik, hogy ez is egy filozófiai álláspont, vagyis ebben sem hihetünk normatív értelemben. Ahhoz, hogy a konklúzió elkerülje az öncáfolás csapdáját, Tőzsérnek demonstrálnia kell, hogy a konklúzió nem filozófiai álláspont, vagy legalábbis nem filozófiai premisszákon nyugszik. Márton és Szabó – és tehetnénk hozzá, a legtöbb tanulmány szerzője – szerint ez nem sikerült neki. Tőzsér az érvelésében megpróbál „truizmusokat és empirikus tényeket” felhasználni, amelyek szándékai szerint tulajdonképpen nem filozófiai premisszák, hanem amolyan magától értetődő igazságok, amelyekkel szemben érvelni összehasonlíthatatlanul több erőfeszítést követelne, mint egyszerűen elfogadni őket. A kritikusok meggyőzően érvelnek amellett, hogy ezek a truizmusok márpedig filozófiai állítások. Szabó szerint: „…az, hogy egy állítás truizmus, még nem jelenti azt, hogy nem filozófiai állítás. Sőt, a filozófiai érvek alapvető állításai gyakran éppen truizmusok.” (168.) Márton pedig azt írja, hogy nem is az a fő probléma, hogy a truizmusok is filozófiai állítások, hanem inkább az, hogy nyilvánvalóan vitatottak – gondoljunk csak „a filozófia episztemikus vállalkozás” premisszára, amelyet a jelen kötetben is többen vitatnak. Ha pedig ezekkel az állításokkal kapcsolatban sincsen konszenzus, akkor nincs okunk elfogadni a konklúziót sem, hiszen az egész érvelés abból indult ki, hogy ahhoz, hogy elfogadjunk egy konklúziót igazságként, konszenzusnak kell öveznie.
Kocsis László észrevétele is jogosnak tűnik (Filozófia konkluzív érvek nélkül: beérhetjük-e azzal, hogy episztemikus egyensúlyra törekszünk), miszerint abban a keretrendszerben, amelyben a filozófiai megismerés lehetőségével szemben truizmusokra és empirikus tényekre hivatkozunk, minden további nélkül lehetséges truizmusokra támaszkodva szubsztantív (nem szkeptikus) filozófiai állítások mellett érvelni. Vagyis filozófusként csak arra kellene figyelnünk, hogy filozófiai nézeteinket ne filozófiai érvekkel támogassuk meg, s ebben az esetben nyugodtan kitarthatnánk mellettük.
Tőzsér a tanulmánykötet végén azt válaszolja ezekre a sztenderd antiszkeptikus érvekre, hogy a logikai öncáfolás bemutatása egyáltalán nem mentesít az alól, hogy valamit kezdjünk azzal a kihívással, amelyet a permanens filozófiai disszenzus ténye támaszt minden filozofálóval szemben. Ahogyan írja, elsősorban nem az öncáfolás logikai problémája késztette Az igazság pillanataiban képviselt metaszkeptikus álláspontjának feladására, hanem azok az ellenérvek, amelyeket például Paár Tamás (Szerénytelen mihasznák – avagy maradok antiszkeptikus, kétségekkel) vagy éppen Bárány Tibor (Filozófiai problémák, episztemikus vállalkozások és metafilozófiai szkepszis) fogalmaztak meg. Paár szerint Tőzsér metaszkepticizmusa alapján valóban fel kellene hagynunk a filozófia művelésével, mivel az álláspont alapján sem az „episztemikus szerénység” elérése, sem az „önvizsgálat” végigvitele, sem az „integer személyiség” kialakítása nem garantált. Mivel Tőzsér csak a filozófiai nézetek felfüggesztését javasolja, ezért nyugodtan megtarthatjuk például a „zsigeri” vagy a pszichológiailag motivált meggyőződéseinket, ez esetben pedig nehéz belátni, hogy mindez hogyan vezetne az önvizsgálat erényéhez vagy a kritikai gondolkodáshoz. Bárány kritikájának ennél általánosabb a fókusza: szerinte a Tőzsér féle, filozófián kívüli „külső nézőpont” és a filozófiai feltevések nélküli érvrendszer egyszerűen nem működik. Egy jól körvonalazott metafilozófiai elmélet nélkül a „külső szemlélő” nézőpontjából megtámogatott szkepticizmus értelme egy lehatárolhatatlan szemantikai mezőn fog csúszkálni. Mi a filozófiai megismerés, és miben áll a filozófiai módszer? Miben különbözik például a természettudományoktól vagy a hétköznapi megismeréstől? Egy olyan elmélet hiányában, amely ezekre a kérdésekre válaszol, nem világos, hogy miért kellene episztemikusan sikeresnek tekintenünk mondjuk a természettudományokat, hiszen a természettudományoknak is lehetnek bizonyos filozófiai előfeltevései – például az, hogy létezik elmefüggetlen külvilág.
Összefoglalva tehát a metaszkeptikus öncáfolással kapcsolatos kritikákat, úgy tűnik, hogy Tőzsér nem kerülhet kívül büntetlenül a filozófián, mivel így metaszkepticizmusa vagy az emberi megismeréssel kapcsolatos általános szkepticizmusba csúszik bele, vagy egy olyan, speciálisan a filozófiára vonatkozó szkepszissé válik, amelynek alapján viszont valóban teljesen értelmetlenné válik a filozófia művelése, s így a metaszkeptikus a filozófia önfelszámolását hajtja végre.
A metafilozófiai elmélet hiánya szorosan összefügg a következő fontos problémával: Tőzsér nem definiálta pontosan a „filozófia mint episztemikus vállalkozás” fogalmát. A kötet első két tanulmányának szerzője, Demeter és Pete (A filozófia nem episztemikus vállalkozás; Józan ész és a filozófia szerepe) azt próbálják megmutatni, hogy a pontos definíciótól függetlenül helyesebben járunk el, ha a filozófiára inkább egyfajta fogalmi képalkotó tevékenységként (Demeter) vagy a különböző episztemikus igényekkel fellépő diskurzusok – hétköznapi nyelv, természettudományok – közötti „koordinációs” munkaként (Pete) tekintünk. A filozófia segítségével rekonstruált „Nagy Képnek”, a világszemléleti „perspektíváknak” így nem az igazság az elsődleges értéke, hanem a rendezettség vagy a használhatóság. Tőzsér erre nagyjából azt válaszolja, hogy a fentebbi szerzőknek is minden bizonnyal van valamiféle filozófiai álláspontjuk, ha pedig elfogadnak egyes filozófiai álláspontokat, másokat meg elutasítanak, akkor nem valószínű, hogy komolyan vennének egy olyasfajta indoklást, mint amilyen a saját nézeteikből következik. Például nem valószínű, hogy tetszene nekik az a válasz, hogy: „bár a »Nagy Kép« szempontjából az én elképzelésem is nagy valószínűséggel hamis (vagy legalábbis fogalmam sincsen róla, hogy igaz-e vagy hamis), s ennyiben teljesen egyenrangú azokkal az elképzelésekkel, amelyeket elutasítok, mégis kitartok mellette, mert az én szempontomból jól működik, jó hasznát veszem.” Röviden: ha vannak filozófiai nézeteink, akkor azokat feltehetően igaznak tekintjük, ekkor viszont óhatatlanul szembesülünk a permanens disszenzus tényével, tehát valamit felelnünk kell arra a kérdésre, hogy hogyan hihetünk továbbra is őszintén filozófiai nézeteinkben.
Hol van a probléma gyökere? Mintha abban a belátásban rejtőzne, amelyre egyébként számos tanulmány utal a kötetben – explicit módon Hankovszkyé és Bernáthé, de ez a motívum Kocsis, Schmal és mások írásában is megjelenik. Röviden: a filozófiai tevékenységben mindig marad valami episztemikus szempontból eliminálhatatlan „esetlegesség” vagy „önkény”. Lehet ez a kezdőpont (lásd például a filozófia előtti intuícióinkat), lehet ez a végállomás (gondoljunk például az episztemikus felszereltségünk fogyatékosságának következményeire), vagy éppen ez határozhatja meg a filozófiai tevékenység ritmusát (lásd az egzisztenciális döntéseket). Egyszóval a filozófia nem tudja a saját fogalmaival átvilágítani a tevékenység kiinduló és végpontjának „esetlegességét”, a filozófiai fogalomalkotás „heurisztikus” jellegét. A természettudományok művelése során nem jelenik meg ez a probléma: a szereplők neutrális szubjektumok, akik a tárgyiasított és technikai manipulációnak alávetett természettel állnak szemben, mindeközben a tudományok kísérleti módszerei konszenzuálisan meghatározzák a siker és a sikertelenség feltételeit. Tőzsér a filozófiai tevékenységnek ezen episztemikus szempontból „nem teljesen átvilágítható” mozzanataira koncentrálva vezeti le, hogy a filozófiát sikertelen episztemikus vállalkozásnak kell tekintenünk, és fel kell adnunk a filozófiai vélekedéseinket. Az említett tanulmányok szerzői ellenben megkísérlik bemutatni, hogy ez a fajta „esetlegesség” nem akadálya a filozófiai tevékenységnek, hanem az éppenséggel ezek körül forog, ezek éltetik. Amit a szerzők az „önkényes”, „esetleges” vagy „heurisztikus” szavakkal írnak körül, az a filozófiai tevékenységben számtalan dimenzióval rendelkezik: gondoljunk csak a filozofáló individuum biológiai és fizikai lehatároltságára, a filozófiai közösség meghatározottságaira és érdekeire, a nyelv enigmatikus természetére, továbbá az eliminálhatatlan történeti-időbeli létezésre. Mindezek a dimenziók a Tőzsér féle filozófiakoncepcióban nem többek pusztán helyi értékű zörejeknél és homályosságoknál.
Bár Tőzsér valóban nem definiálta pontosan, hogy mit ért a „filozófia mint episztemikus vállalkozás” fogalmán, jól körvonalazható, hogy ő maga mit tekint filozófiai tevékenységnek: történelem feletti filozófiai problémáknak egy univerzális racionális nyelv mátrixában történő megoldását, vagyis szubsztantív filozófiai igazságok kényszerítő erővel történő racionális bizonyítását. Tőzsér ezen a téren hajthatatlan: aki nem úgy látja, hogy a „nagy halott filozófusok” így tekintettek a saját tevékenységükre, az szerinte „nincsen ismeretségben a filozófia történetével.” Valóban járatlanságról árulkodik, ha kétségbe vonjuk, hogy a nyugati filozófiában valóban jelen van egy ilyesféle racionális nyelvi univerzum eszméje. Ugyanakkor, ahogyan azt a kötet nem egy tanulmánya bemutatta, Az igazság pillanataiban a filozófiai tevékenységgel szemben támasztott követelmények erősen reduktív filozófiakoncepcióval dolgoznak – amitől egyenes út vezet a metaszkeptikus állásponthoz.
Vajon mit válaszolt volna a nem szkeptikus, a filozófiában mint episztemikus vállalkozás sikerében hívő Tőzsér János annak a „laikusnak” aki a filozófia hasznáról érdeklődik nála? Feltehetően valami ehhez hasonlót: „azért érdemes meghallgatni a filozófusokat, mert minden kétséget kizáróan be tudják bizonyítani neked, hogy Isten nem létezik, hogy szabad akarat nincsen, hogy létezik külvilág, hogy az utilitarizmus az egyetlen helyes társadalomfilozófiai álláspont stb.” Így általában a komédiákban szoktak beszélni a darab filozófuskarakterei. De talán pont ezért olyan jó könyv Az igazság pillanatai, mert megpróbálja filozófiailag levezetni, hogyan fest a filozófia a „külső szemlélő” nézőpontjából – a filozófiával szemben hagyományosan kérlelhetetlen common sense nézőpontjából. Az igazság pillanatai? tanulmánykötet tanúsága szerint ugyanakkor ez Tőzsér könyvének filozófiai szempontból legtámadhatóbb eleme. Ha a filozófiáról akarunk mondani valamit filozófusoknak, akkor lehetetlen kívül kerülni a filozófián. Mit tehetnénk? A filozófusok általában nem a humorukról híresek.