Kora reggel van. Ez még az „előtte”,
a világ még a csomagolásában hever
kócosan, ziláltan, tétlenül:
a szomszédaim, akik eljegyezték magukat
boldogtalan házasságukban, három
masztiffjukat tologatják az utcán.
Verseskötetet írok. Lynn Emanuelnek hívnak.
Fürdőköpenyben vagyok, hajcsavaróban; ajkamról
Marlboro hamuzza össze a szöveget.
Ezerkilencszáz** szeptember harmadika van.
Miközben ezt írom trifokális szemüvegben
és papucsban, az utca túloldalán Sharon Stone
hajcsavaróktól dús frizurával és
balettcipő-vékony, vörös ajkakkal
sietősen fekete limuzinba száll. És mivel
ezek a limók fel-alá kígyóznak az utcán,
ez a könyv tele lesz karcsú kocsikkal,
ahogy orruk e szavak sötét óceánját szeli.
Reggelente Sharon Stone-t, fején frizura
sisakja és napszemüveg rostélya,
elnyeli egy kamion méretű limuzin,
ezek flottákban járnak fel-le az utcánkban
nap nap után, és ettől az utcánk
(Szabadság fasor, Pittsburgh, PA)
és a könyv, amit írok, új fénytörésben látszik,
ami egyszerre káprázatos és gyászos.
Lynn Emanuelnek hívnak, és ebben
a könyvben azt játszom, hogy valaki
egy könyvet ír, és komolyan veszem
szerepem, ahogy Sharon Stone is komolyan veszi
a díva szerepét. Figyelem, ahogy a sötét
autók eltüntetik őt, és a költeményemben
újabb Pontiac bújik elő, akár egy hatalmas állat
a kétes padka hűvös árkánál. Szóval
ha meglátod ezt a fekete kocsit, ne hidd,
hogy ez Valaminek A Szimbóluma. Egyszerűen csak
Sharon Stone hajt el Lynn Emanuel
háza előtt, aki ekkor éppen
a verseskötetén próbál dolgozni.
De gondolhatsz a fekete kocsira úgy is, mint
Lynn Emanuelre, mivel, komolyan, szerzőként
mondom, mindig is kocsi szerettem volna lenni,
még ha általában nem lehetek is más, csak
az „én”, vagy a mosását teregető nő;
nő vagyok, és egy perc múlva férfi vagyok,
én vagyok a Lynn Emanuelek karneválja:
a vörös ruhás Lynn; az erekcióm
kövér orra mögött duzzogó Lynn;
aztán az állomásra befutó vonat
vagyok, pedig a hajnal hatkor
Sharon Stone után leselkedő Gertrude Stein
szeretnék lenni valójában. De elég
ebből, vissza a lakberendezéshez:
A papíron a város sivár és sötét,
úgyhogy feltekerem az erősítőket
a rossz fiúk radioaktív pillantásain.
Egy konyhában zsírtól fénylő lábasokat
halmozok fel, a pulton a sült hús
vörös, mint egy őrjöngő fej. És mind
e furcsa sótlanság közepén Sharon Stone,
aki, akár a csábítás metszete, azt
kérdezi, Nem akarsz te is szerepet játszani? Nem
én választom az utcán guruló fekete limót,
az aranyló pillantású limófényszórókkal,
velem hozza a napot és a holdat és
Sharon Stone-t. Mindjárt hajnal; a nap
egy csapdába szorult lábát lerágó róka;
minden harapás újabb seb, és minden seb
vörös ablak, vörös ajtó, vörös út.
Lynn Emanuelnek hívnak. Író vagyok,
aki éppen próbálja szétírni a világot maga körül.
(Mohácsi Balázs fordítása)