Marlene utolsó hazugsága

Szabó Kitti prózája a Műút portálon

Marlene férje pontosan kilenc napja esett össze a fürdőszobában. Marlene nyolc napja fogta fel, hogy innentől kezdve egyedül kell élnie. Tegnap pedig megérkezett a hivatalos papír a halál okáról.

A hírek mind a hálószobájának ágyán érték. Mindet legfiatalabb gyermeke, Warren adta tudtára, így tehát valahányszor a fiú belépett az ajtaján, a nő gyomra mindig görcsbe ugrott.

A fiút egyébként nem nagyon lehet fiúnak nevezni. Igazi férfi cseperedett belőle. Megházasodott, két tündéri gyereke született, akik néha eljöttek meglátogatni a nagymamát, ha úgy tartotta kedvük. Marlene olyankor rosszul érezte magát. Ezelőtt mindig volt valamilyen csemege valahol a lakásban, amit azért vásárolt, hogy egy ilyen alkalommal odaadhassa nekik. Az utóbbi időben viszont még az ágyból sem kelt ki, nem tudott nekik édességet venni.

Ez a lányokat nem igazán zavarta. Örömmel ugráltak fel az ágyra, szúrták bele a nő oldalába térdkalácsukat és ölelték meg szorosan, mintha sosem akarnák elengedni. Olyankor Marlene egy kicsit mindig jobban érezte magát. Mintha a világ egy röpke pillanatra elfelejtené ostorozni őt. Mintha egy rövid időre engedné, hogy megpihenhessen.

Ahogy az ajtó megmozdult, Marlene felkapta a fejét. Warren lépett be rajta, mint minden reggel, tálcán hozta a reggelit, aminek a látványára is hányingere lett. Warren letett a tálcát az ágyra, majd megigazította a függönyöket.

– Nem tesz jót, ha mindig a sötétben vagy – magyarázta, mintha attól félne, Marlene felugrik az ágyról és rácsap a kezére.

– Neked is jó reggelt – felelte, és arrébb tolta egy kicsit a tálcát. Warrenre nézett. A fiúnak aggodalom ült az arcán, amit Marlene nem tudott hova tenni. Warren mindig bújós és túl kedves volt, már kölyökkorában is. Szeretett gondoskodni a szeretteiről, ezért mindenki biztos volt benne, hogy egyszer jó apa lesz. Annak viszont Marlene semmi szükségét nem érezte, hogy bárki miatta aggódjon. Nem érdemelte meg. Az egész napot henyéléssel töltötte és hiába jöttek látogatni, néha még ahhoz sem találta az erőt, hogy udvariasan válaszoljon, nemhogy vendégül lássa őket.

Warren bekapcsolta a televíziót és leült az ágyra. A nagy doboz lassan felbőgött. Néhány figura volt rajta, akik beszélgettek, de Marlene gondolatai túl messze jártak, hogy tudjon figyelni. Egyre több emlék jutott az eszébe férjével kapcsolatban, egyre fájóbb és komiszabb emlékek, amik nem engedték nyugodni. Ő boldogan vissza akart emlékezni a férjére, Seth-re. Azt szeretné mondani, hogy jó házasságuk volt, hogy vidámak voltak együtt. A fájó emlékek viszont mást mutattak.

A legtöbb ilyen emléknek köze volt ahhoz, hogy Seth nagyon erőszakos volt. Nem mindig, csak ha elöntötte a méreg. Seth pedig állandóan dühös volt valamire. Előfordult, hogy megütötte Marlene-t. Kizárólag akkor, amikor csak ketten voltak a szobában. Marlene ezt nem mondta el senkinek. Warren-nek sem. Elsősorban azért nem, mert a büszkesége nem engedte volna, másodsorban pedig mert egy kicsit félt, hogy a fia már tudja. Végtére is, ebben a házban nőtt fel a nővéreivel, és Marlene hiába igyekezett elrejteni kékfoltos vállát és nem felszisszenni, mikor valami a sebeihez közel ért hozzá – tudta, hogy nem végzett tökéletes munkát.

Egy alkalommal Seth olyan erővel ütötte meg, hogy Marlene utána nem bírta megmozdítani a jobb karját. Sosem fogja elfelejteni a férje arcát, ahogy ránézett. Marlene szemében már ez a tekintet önmagában felért egy bocsánatkéréssel. Rémült volt és együttérző. Azelőtt sosem érdekelte a nő, akkor viszont olyan aggodalommal nézett rá, hogy Marlene önkéntelenül is úgy érezte, még mindig szereti. Seth beültette az autóba, elvitte a kórházba. Még a ki- és beszállásnál is segített Marlene-nek, fogta az ép kezét és egyszer meg is csókolta, hogy megnyugtassa. – Azt fogjuk mondani, elestél – mondta görcsösen szorítva a kórház előtti lépcsősor korlátját. – Azt fogjuk mondani, ablakot akartál pucolni, de leestél a létráról és megütötted a karod. A nő pedig bólintott, mert mi mást tudott volna tenni. Marlene nehezen tudta eldönteni, ez az emlék mit igazol.

Warren egy darabig még a lábánál ült az ágyon, aztán felállt, egy csókot nyomott az anyja arcára, majd elment. Marlene pedig talán még magányosabb lett, mint máskor.

Délután megint benézett hozzá. Addigra Marlene, végig nézve az összes műsort, ami a tévében szeme elé került, úgy érezte, felőrlődött. Warren uzsonnára hozott kis süteményt, kávét, ugyanúgy, mint minden áldott nap. Aztán leült az ágy szélére. Nem mondott semmit. Ezt utálta a legjobban Marlene. Ha beszélne, mint ahogyan a nővérei teszik, mikor látogatják, talán nem érezne ilyen bűntudatot.

A gondolatai most is visszatértek Seth-hez. A férfi mindig tudta, mit kell mondani. Marlene-nek elég volt egyetlen kényelmetlen pillantást küldeni a férjére, Seth máris beszélni kezdett. Marlene megesküdött rá, hogy Seth bármiből ki tudná dumálni őket.

Egyszer régen Marlene ellopott egy tárcát. Akkoriban még nagyon fiatalok voltak, nyakukon már két gyerek, a hűtőben semmi, amit enni tudtak volna. Ahogy hazafelé sétált, Marlene meglátott egy tárcát egy padon. Senki nem volt a közelben, ezért hosszú gondolkodás után odament és egyszerűen felvette. Csak otthon nyitotta ki. Néhány gyűrött egydolláros volt benne, más semmi, de az egyik zsebbe egy három kislányról készült képet csúsztattak. Ikrek voltak. Pontosan tudta, melyik házban laknak, ettől Marlene-nek elszorult a szíve. Seth ezt is megoldotta. Ugyan a pénzt kivette, de néhány centet benne hagyott. Elmentek a tárca gazdájához. – Azt fogjuk mondani a padon találtad, utána akartál nézni, kié, és megláttad a képet – mondta Seth az ajtó előtt állva. – Aztán azonnal ide jöttünk, rendben? Az aranyos, fiatal nő meglepődött, boldog volt. Kicsit lehervadt a mosolya, amikor meghallotta, hogy nem, több pénz nem volt benne. Még meg is akarta kínálni őket valamivel, de Seth nemet mondott. Marlene soha nem beszélt többet ezzel a nővel.

Este, mikor Warren elment, Marlene nem tudott aludni. Bűntudata volt. De miért is? Hiszen nem tehetett semmit. Megtett minden tőle telhetőt. Túl későn talált rá a férjére a mosdóban. Aztán azonnal hívta a mentőket és azt tette, amire utasították. Nem az ő hibája volt. Csak aztán ezeket a szavakat most valamiért nehezebb volt elhinni.

Másnap reggel nem szólalt meg. Nem kívánt jó reggelt, nem köszönte meg a reggelit, még csak Warren felé sem nézett. A fiú nem firtatta, mi baja. Ez pedig csak még inkább kikészítette a nőt.

Aznap kínozták az emlékek. Jók és rosszak egyaránt, de valahogy végül mindegyik rosszként maradt meg a fejében. Seth sokat hazudott. Most pedig, hogy már nem volt köztük, Marlene úgy érezte, az eddigi összes hazugságuk egyedül rá hárult. Az a sok apró hazugság, az a sok „azt fogjuk mondani…” kikészítette a nőt. Eddig Seth mindig megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia a hazugságok miatt. Ilyen az élet. Most viszont nem volt itt. Nem tudott neki semmit sem mondani.

Végül Warren hosszan ránézett. Marlene állta a fia tekintetét. Az járt a fejében, talán mégis tud valamit a szüleiről. Nem bírta tovább, kifakadt. – Hazudtunk – mondta hirtelen, mintha épp a víz alól bukkant volna fel. – Nagyon sokat hazudtunk. Aztán zokogni kezdett. Rázkódott az egész teste. Alig lehetett kivenni, mit mond. Elmondta, ami csak eszébe jutott, miket hazudtak a fiuknak. Elmondta, hogy Warren kiskutyája nem szökött el, ők ölték meg, mert már elegük volt az ugatásából. Hogy volt elég pénzük ajándékra az unokájuk szülinapján, csak éppen megfeledkeztek róla. Hogy egyikük sem gyógyult ki az asztmából, mert valójában sosem voltak betegek, csak így kedvezményeket kaptak az iskolában. Az összes hazugság kiömlött belőle, egymás után minden elhallgatott szó. Marlene már nem is volt biztos benne, hogy az esetek értelmezhetőek-e a fia számára, emlékszik-e rájuk. Nem érdekelte. Nem is ez volt a fontos. Csak az számított, hogy végre ki tudta engedni magából, ami fojtogatta, és végre megnyugodhatott. Warren pedig az egészet végig hallgatta. Kedvesen simogatta a hátát, mintha már tudta volna, hogy a nő egész életében hazudott. Hogy többet hazudott, mint mikor igazat mondott. Igen, nyugtatta magát Marlene, a fia valószínűleg már régen tudta.

Éjjel forgolódott az ágyában, verejtékben úszott a teste. Csak arra a szörnyű puffanásra tudott gondolni, amit a fürdőből hallott aznap éjjel. Arra, ahogy mezítláb kióvakodott. Ahogy az ajtót zárva találta, ezért bekopogott. Seth utálta, ha csak úgy hirtelen rányit a fürdőben. Magában könyörgött, hogy a férfinek ne legyen semmi baja. Mikor nem hallott választ, még egyszer, hangosabban kopogott. Semmi válasz. Nagy levegőt vett és benyitott az ajtón.

Seth a földön feküdt. Körülötte minden csupa víz és üvegdarab, mert ahogy elesett, magával sodort mindent, ami a keze ügyébe került. Marlene ledermedt az ajtóban. Csak apró lépésekkel közelítette meg a férfit. Mikor már közel volt, lehajolt hozzá. Reszketeg kezét végig simította a férfi vállán. Lágyan szólította, de a férfi nem válaszolt. Marlene zokogni kezdett. Keserű, visszafojthatatlan sírás volt. A férfire borult. Akkor vette észre, Seth még lélegzett. Még a szíve is vert, de nem mozdult. Ha eszméleténél lett volna, már rég lesodorta volna magáról Marlene-t. Már rég kiabált volna. Ehelyett viszont csak feküdt. Marlene pedig csak simogatta tovább. Megérintette a karját, a hátát, még a haját is megcirógatta, tudva, hogy ezt Seth különösen utálta. Azonban a férje egyszerűen csak feküdt a padlón, félholtan, és Marlene nem tudott másra gondolni, mint hogy végre beteljesedett a szerelmük. Ennyi idő múltán újra átélhette az első napjaik felhőtlen lebegését. Végre egy olyan alkalom, amikor úgy nézhetett rá, ahogyan a megismerkedésük idején: kételyek nélküli rajongással. Ezért aztán még egyszer megszeretgette a férfi vállát, puszit nyomott az arcára, majd azt suttogta, mikor felállt mellőle: – Azt fogom mondani, nem hallottam semmit.